Amikor Edward kilépett a hatalmas bejárati ajtón, Aro odaintette maga mellé Félixet és Demetrit.

- Kövessétek! Láttam ám, hogy mik jártak a fejében! Ráadásul holnap Marcus fivérem ünnepe lesz. Nem akarok semmiféle rendbontást!

A két testőr bólintott, majd a fejükre vették a füstszürke köpönyegeiket és azonnal Edward után indultak.

- Jane, Alec. Gyertek közelebb. Renata, te is!           

Hevesen bólintottam, és már ott is termettem a Mester előtt.

Alec szorosan mellettem állt meg.

Renata, mint valami alkalmazkodó pincsikutya meghajolt a Mester előtt, majd rögtön azután letelepedett  háta mögött.

- Chelsea, hívd ide a feleségeinket! A többiek pedig elmehetnek!

Kárörvendően néztem a szőke hajú nőt, amint csalódottan, egyszerű hírvivőként távozott az egyik   rejtett ajtón, majd harsányan felkacagtam amikor Aro még hozzátette:

- Ha idekísérted a hölgyeket, te se gyere vissza!

- Mesélj Aro, mit láttál? – kérdezte Caius, és izgatottságot véltem kicsengeni a hangjából.

- Mindent a maga idejében. Először megvárjuk hitveseinket!

Pár percig néma csen volt a teremben, csak én doboltam türelmetlenül a kezeimmel. Alec szemrehányóan nézett rám, de engem ez egy cseppet sem érdekelt.

Végül kinyílt az ajtó, és bevonult a csarnokba a három dáma.

Nevetséges népség. Mindegyik felkapaszkodott kis nőszemély. A Mester jóindulatából vannak itt. Kivéve Didymét, akit Marcus maga választott ki, még amikor ember volt. Őt utáltam a legjobban.  Ráadásul a képessége igen gyalázatos volt. Nekünk többieknek legalább valami használható ereje volt, de Didymének? Hah. Boldoggá tudta tenni az embereket. Ez volt a ,, különleges képessége”.

Miközben megvetően méregettem a terembe vonuló nőket, Alec odalépett Didyméhez és kezet csókolt neki.

- Üdv Alec. – mondta az boldogan.  

- Köszöntelek Didyme. Hogy vagy?

- Köszönöm jól. És te?

- Szintúgy.

- Mi ez a nagy felhajtás? – kérdezte a nő, miközben a ruháját igazgatta.

- Egy halálra vágyó vámpír sorsáról döntünk.

- Tényleg? Meglepő.

- Mi olyan meglepő ezen? Ha jól emlékszem te is öngyilkos akartál lenni!  - szóltam oda csípősen.

Didyme lehajtotta a fejét, és azonnal odalépett Marcus széke mellé.

- Ez most mire volt jó? – kérdezte Alec.

- Csak gondoltam nem árt ha emlékeztetem, rá, hogy ő is ugyanolyan akaratgyenge, mint az az Edward! – szóltam lenézően.

Alec még folytatta volna a vitát  - valamiért mindig is odavolt Didyméért. Szerette. Pfúj! -, amikor a Mester felemelkedett a székéből és így szólt:

- Nos tudnotok kell, hogy Edward barátunk kivételes tehetségű vámpír. Akárcsak én, ő is képes olvasni a gondolatokban. De neki nem kell hozzá fizikai kontaktus, viszont ő nem is látja az adott személy összes gondolatát. De mégis – egy nagyot sóhajtott – mégis micsoda képesség. És van egy húga, Alice. Látja a jövőt!

Marcus és Sulpicia egyszerre fejezték ki a döbbenetüket.

Caius csak tátogott, mint egy hal.

Még én is meglepődtem.

- Igen. A jövőt! El sem tudjátok képzelni, hogy micsoda lehetőségek rejlenek ezekben a fiatalokban! Gondoljatok csak bele. Ha megszereznénk magunknak őket, akkor soha többé nem érne bennünket váratlanul semmilyen támadás, háború vagy akár bármilyen szabályszegés!

- Akkor sem értem, hogy ez az Edward miért olyan különleges! Olyan a képessége, mint a tiéd! Csak gyengébb! – szóltam közbe.

- Jane! – ingatta a fejét a Mester – Tudod, hogy minél több testőrünk van annál jobb! Ha ők ketten itt lennének, akkor téged és Alecet nem tekintenélek többet a testőrség tagjának!

Alec izgatottan nézett rám, én pedig szólni sem tudtam.  

- Elküldenél minket? – kérdeztem csalódottan.

Láttam ahogy Renata és a többiek erre a kijelentésemre elégedetten somolyogtak.

- Ugyan! Dehogy! – mondta nevetve Aro.

Az arcukról rögtön lehervadt a mosoly.

- Akkor, te és Alec a fogadott gyermekeim lennétek!

Hirtelen nem tudtam, hogy mit is szóljak ehhez, de úgy éreztem, hogy  hirtelen elégedett lettem.

Sulpicia még a szokottnál is sápadtabb lett.

- De Aro! Ezt azért velem is megbeszélhetted volna!  - méltatlankodott.

- Kedvesem, Jane és Alec előbb voltak itt, mint te! – válaszolta a Mester,  és ezzel  ezt a vitát lezártnak tekintette.

Rávigyorogtam a nőre, és láttam a tekintetében a tehetetlen dühöt és a szégyent.

- Szóval a lényeg az – folytatta a Mester – ,hogy nekünk kell döntenünk! A fiú szerelmes volt egy Isabella nevű emberbe, de a lány tizennyolcadik születésnapján, Edward egyik fogadott testvére, majdnem megölte, mert a hölgyemény, enyhén szerencsétlen módon elvágta az ujját. Edward elhagyta a lányt, aki tegnap leugrott egy szikláról. Öngyilkos lett. Eddig bírta a fiú hiányát. A történet röviden ennyi. Edward   úgy érzi nem élhet Bella nélkül.

- Oh szegény. – sajnálkozott Didyme.

- Félix kettő. – hördültem fel. Csak neki legalább volt bátorsága megkérdezni Giannát, hogy mikor szeretné, hogy átváltoztassa. Fogadok, hogy ez a szerencsétlen, meg nem akarta megtenni azzal a lánnyal! – mondtam gúnyosan.

Aro bólintott.

- Így igaz.

A fejemet ráztam és egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy mit is láthat a mi fajtánk ezekben az ostoba, szerencsétlen és gyenge emberekben.

- Most már ti is tudjátok, hogy mi az igazság. Szavazzunk tehát. Ki voksol arra, hogy könnyítsük meg a fiú életét és végezzünk vele, hogy békét leljen?

Körbenéztem.

Én azonnal a magasba emeltem a kezem, de azt mindenki tudta, hogy nem azért, mert annyira sajnáltam Edwardot. Inkább megvetettem.

- Jane! Gondold meg! Ha életben marad, ő léphet a helyünkbe és mi már nem leszünk testőrök! – súgta Alec.

- Nem!  - mondtam határozottan – Egy ilyen kis senki ne lépjen a helyembe!

Alec morgott még valamit magában, de nem értettem pontosan, hogy mit is.

Végül Edward halála mellett szavazott: Caius, Athenodora ( bár ő csak azért, mert mindenben Caiust utánozta) és Sulpicia is. Gondolom azért, mert nem akarta, hogy a nevelt lánya legyek.

- Ez négy fő. Lássuk ki akarja a fiút életben tartani és harcolni érte, hogy csatlakozzon hozzánk?

Aro felemelte a kezét. Marcus és  Didyme is. Alec egy pillanatig habozott, majd ő is.

- Ezt nem hiszem le! – suttogtam dühösen. - Ellenem fordulsz?

- Nem! Csak ez a véleményem! – mondta egyszerű  hangon.

- Hajjaj ez bizony szintén négy fő.

- Döntetlen. – mennydörögte Marcus.

- Döntsön Renata! – javasolta Aro.

Döbbenten néztem a Mesterre.

- Én … én. Igen. – dadogta az.

- Mire igen? – kérdeztem türelmetlenül.

- Maradjon életben!  - mondta Renata.

- Pompás! – tapsolt Aro,  és felállt, majd Sulpiciával karöltve elvonultak a hálókörletük felé.

            Amikor már mindenki kiment a teremből, és  csak én meg Renata maradtunk, így szóltam:

- Csak miattam szavaztál Edward életben maradására, igaz?!

- Eltaláltad. – szólt rosszindulatúan, és mielőtt kilépett volna a teremből így szólt:

- Egy – egy. Ezt azért kaptad, mert reggel olyan csúnyán viselkedtél velem!

- Teeee! – indultam utána indulattal,  és még mielőtt bármit is mondhattam volna kacagva bevágta az orrom előtt az ajtót.

***

Az éjszakám még a szokásosnál is lassabban és gyötrelmesebben telt.

Haragudtam Alecre, ezért nem mentem be a szobájába, mint általában, hogy beszélgessünk.

Még egy darabig fel – alá járkáltam, de aztán ezt is meguntam, és úgy döntöttem, hogy felmegyek a nagyterembe.

Éppen akkor érkeztem meg, amikor Félix és Demetri.

A két gorilla – én csak így hívtam őket – eléggé ki voltak fulladva, és a szemem láttára ültek le a Mester és Marcus kényelmes székeibe, hogy pihenjenek.

Ám amikor meglátták, hogy én közeledem, felpattantak és inkább a lépcsőn foglaltak helyet.

- Legközelebb meg ne lássam, hogy a Mester trónjára ültök! Szemtelenek!   - figyelmeztettem őket.

- Bocsáss meg, Jane! Kérlek ne árulj be minket!  - kérte Demetri.

- Ez volt az első és utolsó alkalom, hogy egy ilyen szabályszegést elnéztem nektek!

- Köszönjük. – hajtottak fejet mindketten, és én csak mosolyogtam rajtuk.

- Nektek nem azt az Edwardot kellene követnetek?

- Úgy is volt. Egész álló nap a nyomában voltunk.  – mesélte Félix  - De olyan gyors. Rájött, hogy kövessük és minden másodpercben változtatta a helyzetét. Végül szem elől vesztettük.

- Te jó ég! – füstölögtem – Milyen szerencsétlenek vagytok!

Demetri zavartan nézett rám, Félix gyorsan elkapta rólam a tekintetét.

Félt, hogy megkínozom.

- Tudjuk jól, hogy hibáztunk, de már olyan régen vadásztunk. Az erőnk már fogytában van. Szomjasak vagyunk. Heidi pedig csak holnapra várható! – panaszkodott Demetri.

- Ugyan ne játszd meg magad! Főleg ne előttem! Átlátok rajtad! Te nem az embereket várod, hanem azt a … - elharaptam a mondatot. – Szóval te csak Heidit várod, hogy kettesben lehessetek.

Félix elvigyorodott.

- Honnan tudod? – kérdezte Demetri.

Úgy láttam, hogy zavarba jött.

- Mindenki tudja, hogy bolondultok egymásért! Csak nem mondjuk ki nyíltan. Akár mennyire hihetetlen kedves Demetri a falak még idelent is elég vékonyak! Főleg egy magamfajta erős és ügyes vámpír fülének!

Félix most már nem bírta tovább és hangosan felnevetett.

- Most aztán jól lebuktál. – mondta, és megveregette Demetri hátát.

- Ugyan már.  Te sem vagy jobb nála! Tényleg? Hogy van a kicsi Gianna? Alszik már? Kedvem lenne kitörni azt a szép kis nyakacskáját!

Félix azonnal abbahagyta a nevetést, és az arcára komor döbbenet ült ki.

- Erről ennyit. – szóltam, majd fogtam magam, és visszaindultam a szobám felé.

- Gyerünk! Ne lazsáljatok! Inkább menjetek és kerítsétek elő Edwardot! Különben…

Mire visszafordultam, hogy szemügyre vegyem milyen képet is vágnak, már csak azt halottam, amint elsiettek a lift felé.

- Újabb győzelem! Remek! – gondoltam, és aztán már sokkal jobb kedvvel mentem vissza a szobámba.

***