Első fejezet

A pompás hintó, amit, hat csodálatos mén húzott, gyorsan és egyenletesen haladt előre a kietlen és jéggel borított Szibéria  terültén, utat törve magának a tundra  gyér növényzetű tájain.

A bakon, egy hosszú szakállú, barna hajú, alakilag harmincéves férfi ült.

Bundakabátja lomhán hullott a vállára, a férfit egyáltalán nem zavarta a mínusz húsz fok.

Elvégre vámpír volt.

A hintóban utazó személyek szintén vámpírok voltak.

Aro, hosszú, feketehajú délceg férfi volt, harminc éves lehetett amikor átváltoztatták.

Mellette, a húga, Larissa, derékig érő, göndör, fekete hajjal szorosan bújt a  fivéréhez.

Velük szemben Eleazar és Renata, a két testőr  foglalt helyet.

- Biztos vagy benne, hogy errefelé fogjuk megtalálni? – kérdezte kimért stílusában Aro, és barátja, Eleazar felé fordult.

- Természetesen. – bólintott a férfi.  – Tévedtem már ilyesfajta dolgokban?

- Nem. – vágta rá Aro.

- Hidd el nekem, hogy ő lesz az egyik legtehetségesebb az összes testőröd közül.

- Amit meséltél róla, nagyon ígéretesen hangzik. Nyomkövető. Bárkit megtalál a világon. Pompás. – dörzsölte elégedetten a tenyerét a férfi.

- Majd meglátod. Demetri, örökké hű szolgád lesz. – kontrázta Eleazar.

- Remélem is. Most, hogy a románok, egyszerűen eltűntek a szemünk elől, szükségünk lesz erre a tehetséges fiatalemberre. Muszáj megtalálnunk a búvóhelyüket, mielőtt ők rontanának ránk!

Larissa megborzongott.

Ő sosem szerette a harcokat.

Eddig egyetlen ütközetben sem vett részt, pedig a fivérei szinte térden állva könyörögtek neki.

A képessége olyan kivételessé tette, hogy  ha akarta volna, akár egyedül legyőzheti a román – klánt.

- Valami baj van, kedvesem? – kérdezte gyöngéden a húgától Aro.

- Csak arra gondoltam, hogy ti már megint öldöklésre készültök. Talán rossz szemszögből közelítitek meg a dolgokat.

- Mire gondolsz? – kérdezte Aro és a szemöldökét ráncolta.

- Mi lenne ha alkut és békét ajánlanátok a románoknak? Ellenségből, barátokat és szövetségeseket csinálnátok. A családunk is nagyobb lehetne és sokkal könnyebben tudnánk közös nevezőre jutni.

A három másik vámpír a fejét rázta.

- Olyan butuska és naiv vagy. Rájöhettél már volna, hogy a béke semmire sem vezet. Le kell őket győznünk! Csak úgy teremthetünk rendet ebben a káoszban!

- Legalább megpróbálhatnátok! – ellenkezett a lány.

- Erről nem is akarok többet hallani! Tudod nem fair, hogy te ilyen dolgokat kérsz tőlem, de amikor én könyörgöm, hogy csatázz velünk, meg sem fontolod, hanem azonnal elutasítasz.

Larissa elgondolkodott.

- Igazad van, bátyám. Bocsáss meg.

- Nem történt semmi.  – Aro végigsimított a lány hófehér, kőkemény arcán, majd tekintete megállapodott annak rubintvörös szemein.

- Állandóan aggódsz! Nem kell! Eleazar tudja a dolgát. Meg persze én is.

- Ne használd ellenem a képességed! Ne olvass a gondolataimban! – mondta a lány, és elhúzódott a férfitól.

Renata és Eleazar némán nézték végig a két testvér vitáját.

Egyikük sem mert beleszólni a családi konfliktusba.

Az ő dolguk a védelem és a szolgálat volt.

Már régen elkötelezték magukat a Volturinak, és nagyon hálásak voltak Arónak és a többieknek, hogy egykoron befogadták őket.

Az út további része a feszültségtől és az izgatottságtól vibráló némaságban telt.

A hintó végül vett egy éles kanyart,  majd megállt.

- Itt vagyunk. – hangoztatta  a bakon ülő férfi, majd egy szempillantás alatt leszállt, megkerülte a kocsit és kinyitotta az ajtót.

- Uram, úrnőm. – szólt, és meghajolt, majd a kezét nyújtotta segítségül.

Aro nem fogadta el, de Larissa igen.

- Köszönjük Dominique.  – mondta udvariasan a lány.

Miután mindannyian kiszálltak a konflisból tekintetüket az apró, fenyőerdő között megbúvó településre emelték.

- Merre? – kérdezte Aro.

Eleazar beleszimatolt a levegőbe, majd egy náddal és gyékénnyel bevont tetejű ház felé mutatott.

- Renata! A pajzsodat! A biztonság kedvéért. – parancsolta Aro.

Renata bólintott, majd erősen koncentrálni kezdett. Ekkor a levegő megremegett és a Renata elmepajzsa egy pillanat erejéig láthatóvá vált, majd elveszett a szibériai hideg ködben.

- Mehetünk! – jelentette be Eleazar.

Az öt vámpír szélsebesen elindult a falu kietlen utcáján.

Amikor elérték az Eleazar által mutatott házat, ők is megérezték az idegen vámpír illatát.

- Egyedül van. Ez remek. – mondta Aro, majd kopogtatott az ajtón.

Az döngve kitárult és kidőlt a zsanérjából.

Renata és Dominique mentek előre.

Őket követte Aro és Larissa, végül pedig Eleazar.

- Hol lehet? – kérdezte Larissa.

- Demetri! Gyere elő! Segíteni akarunk! – hangoztatta Aro, és legbehízelgőbb modorát vette elő.

- Segíteni?! – kérdezte egy éles hang, ami a hátuk mögül jött.

Mindannyian egyszerre pördültek meg, és szembetalálták magukat az újszülött vámpírral.

Az vérvörös szemekkel és remegő kezekkel rontott rájuk.

Nem akarta meghallgatni őket.

Felhördült, és vicsorogva ugrott Larissa felé.

Ám Renata pajzsa most is védelmet biztosított.

Demetri lepattant a láthatatlan elmeketrecről, és nekivágódott a ház falának.

A rozoga épület beleremegett az ütközésbe, majd beomlott, rá, egyenesen a vámpírra.

- Demetri! Fegyelmezd magad! Mi is olyanok vagyunk akárcsak Te! – hangoztatta Larissa békítően.

- Mint én? Hah. – nevetett  a férfi, cseppet sem szívből, és kitört a törmelék alól.  – Még azt sem tudom, hogy én mi is vagyok? Akkor, hogyan bízhatnék bennetek?

- Ha befejeznéd a támadássorozatot és meghallgatnál minket, akkor mindent megtudhatnál. Kérlek! Adj nekünk egy esélyt!

Demetri a szépséges lányra nézett és lassan bólintott.

- Rendben. De akkor le ezzel a furcsa pajzssal! – mondta, és Renata felé bökött.

A nő Aróra nézett és utasítást várt.

A férfi elgondolkodott, majd bólintott.

- Biztos vagy benne, Mester?  - kérdezte kétkedően.

- Bízom a jövendőbeli testőrömben! Gyerünk! – intett türelmetlenül.

Renata bólintott majd becsukta a szemeit.

A pajzs újra felvillant  és végleg megszűnt.

- Szóval ki vele? Mi vagyok? Miért vágyom a vért? Megöltem őket! Megöltem őket a vérükért! – kiáltotta a férfi, és egy vörösen pöttyözött lepedővel letakart kupacra mutatott.

- A családod? – kérdezte Larissa.

- A húgom és az anyám.

A lány elborzadva fordult el, ám a többiek csak bólintottak.

Ők már régen beletörődtek, hogy létükkel együtt jár az emberáldozat.

Könyörtelenségük együtt jött az új létükkel.

- Vámpír lettél!  - jelentette be drámaian Aro.

- Hogy mi?

- Vérivó. Hideg. Vérszívó. Soroljam még?

- De úgy tudtam, hogy azok csak legendák. Вампир. – mondta.

- Tessék? – kérdezte Larissa.

- Az a vámpír csak oroszul. – fordított Eleazar.

- Értem.

- És ha már vámpír lettem mit akartok tőlem? Gondolom végezni velem.

- Szó nincs róla. Azt szeretnénk, hogy ha csatlakoznál a családunkhoz.   – mutatott körbe Aro.

- Család? Ezt nem egészen értem.

- Mi mind egy vámpír család, a Volturi tagjai vagyunk. Ő itt például a vérszerinti, húgom, Larissa.

A lány biccentett.

- A többiek pedig a testőreink.

- Szolgák?

Renata felhördült.

- Természetesen nem! Egyenrangúként – Aro elgondolkodott – ,majdnem egyenrangúként kezeljük őket. Teljesítik a parancsainkat, de velünk élnek az éppen föld alatt épülő kastélyunkban.

- Ti kastélyban éltek?

- Persze. Egyáltalán nem muszáj így élned. Ha velünk jössz, akkor örökké tartó életed óriási fordulatot fog venni. Jó irányba.

- Azt akarod, hogy én is a szolgád legyek?

- Testőr! – vágott a szavába Renata türelmetlenül.

- Akkor testőr. Egyre megy!  - legyintett Demetri.

- Örülnék neki. Főleg, hogy Eleazar barátom szerint te még a többi vámpírnál is különlegesebb vagy! – csillantak mohón Aro szemei.

- Különleges? Gyors és hihetetlenül erős lettem. Erre gondolsz?

A többiek nevettek.

- Most meg mi van? – kérdezte Demetri kissé sértődötten.

Larissa fogott egy öt méteres deszkát, majd a térdével  felrúgta azt levegőbe, azután a bokájáról visszapattanva még eggyet rúgott bele. Végül pedig ökölbe szorította a kezét, és teljes erejéből  beleboxolt abba.

A deszka ripityára tört.

Demetri tátott szájjal bámulta a történteket.

- Nos amint látod, a gyorsaság és az erő benne van a pakliban. – szólt egyszerűen Aro, és csodálattal nézett a húgára.

- Akkor mégis? Miért lennék én oly más, mint ti?

A nevetés újra kitört.

- Mi mindannyian átlag felettiek vagyunk. Így találtunk meg téged is. Elazarnak, az az ereje, hogy  képes megmondani egy emberről, hogy milyen képessége lenne vagy lesz, hogyha hideggé változtatják.

Az említett feltette a kezét.

- Dominique – nak, pedig látomásai vannak az említett személy lakhelyéről. Látja, hogy hol él. De csak egyetlen percig, azután már csak az úti célt tudja megmondani.

Dominique is biccentett.

- És neked mi az erőd? – kérdezte Demetri Arótól.

- Érintéssel olvasok életed eddigi minden gondolatában.

- Hm. És a lány?  - nézett Larissára.

- Hagyjuk most ezeket a dolgokat!  - tért ki a válaszadás elől Aro. – Nem vagy rá kíváncsi hogy mi lehet a te képességed?

- Igazad van. Mi az?

- Nyomkövető vagy. A világon, bárhol, bárkit megtalálsz. Hasonló Dominique-hoz, csak sokkal jobb!

Demetri büszkén kihúzta magát.

- És ez biztos?

- Azért jöttünk, hogy megbizonyosodjunk róla.

- Szóval ha mégsem válok be, már nem is kellek?  - kérdezte a férfi csípősen.

- Dehogynem. Mindenféleképpen magunkkal viszünk. Csak jó lenne tudni, hogy Eleazar nem tévedett.  – mondta mosolyogva Aro.

- Legyen. De miként tudjuk meg?

- Egyszerűen. Larissa most eltűnik, és te a nyomába eredsz. Ha holnapig megtalálod akkor megtudjuk az igazságot.

A lány meglepetten nézett a fivérére, de végül csak bólintott, majd elindult kifelé a házból.

- Akkor, viszlát. – köszönt el, és már ott sem volt.

Demetri a fejét kapkodta, de előtte a levegőbe szimatolt és jól az eszébe véste a lány émelyítő illatát.

- Kelet felé indult. A folyóhoz. – csúszott ki a száján akaratlanul is.

Aro elégedetten nézett rá.

- Nos, ez már fél siker. Eredj utána!

A fiú engedelmeskedett, de mielőtt elindult volna Larissa után kérdőn nézett a többi négyre.

- És addig ti hol lesztek?

- Vadászunk.  – válaszolta  könnyedén Aro, majd kacsintott, és Renata felé intett, hogy induljon előre.