Harmadik fejezet

Larissa már fél napja  folyamatosan úton volt. Fogalma sem volt, hogy tulajdonképpen merre is tarthat. Nem volt konkrét célja.

A fivére parancsát követte, aki még Olaszországban megkérte, hogy ha elérik Szibériát, és megtalálják Demetrit, majd ráveszik az erőpróbára, ő a lehető leggyorsabban és legfurfangosabban ,, meneküljön” előle, hogy nehezebbé tegye a férfi dolgát, ezzel is kikényszerítve, hogy az a  lehető legjobb formáját hozza a nyomkeresésben.

A lány már két napja nem vadászott, így igencsak feldúlt és mérges állapotban volt.

A szomjúság marta, égette a torkát, akárcsak egykoron, amikor legelőször tért magához vámpírként újjászületve.

Marcus és Caius még nem voltak maguknál, üvöltöttek és ide – oda vágódtak a földön, de ő és Aro már tisztában voltak vele, hogy mivé is változtatták őket.

Larissa szülei, gazdag, nagybirtokos kereskedők és  római polgárok voltak.

Abban az időben amikor ők hideggé lettek, Julius Caesar még uralkodásának kezdetén volt, éppen hogy csak magához ragadta a hatalmat.

Egy napon aztán, Justitiát, -  Larissa anyját-, és  Gilgest,- Larissa apját, -  hazafelé jövet megtámadta egy négytagú nomád vámpír csapat és megölték őket.

Aro, mint a legidősebb testvér tudomást szerezve a szörnyű hírről felfegyverezte öccseit és egy szem húgát, majd bosszút esküdve felkutatta a vámpírokat.

Akkor még egyikük sem tudta, hogy kikkel is akartak szembeszállni.

A nomádok már egyáltalán nem voltak szomjasak, hiszen végeztek Aróék szüleivel, így hát kedvtelésből vagy unalomból nem ölték meg a rájuk rontó fiatalokat, hanem mindegyiket átváltoztatták és megvárták, hogy magukhoz térjenek. Elmondták nekik, hogy mit is tettek velük.

Aro és Larissa közös erővel végezték ki a kegyetlen hidegeket, egyszersmind bosszút állva a szüleikért és önmagukért is.

Ezután napokig bujkáltak, de nem bírtak sokáig a szomjukkal, így végül maguk is megöltek egy családot.

Ekkor döbbentek rá, hogy ugyanolyan kegyetlenek és vérszomjasak lettek, mint azok a vámpírok akik ezt tették velük.

Aro, ezután felkarolta a testvéreit, és megtanította nekik, hogy miként is kontrollálják a szomjukat és a viselkedésüket.

Egy idő után, már emberek közé is mehettek, sőt tanulni, művelődni kezdtek, majd lassacskán megalapították a Volturit, és testőröket, támogatókat szerveztek maguk köré.

Renata és Eleazar az elsők voltak a családban. De pár évtizeddel később találtak rá Dominique és Caleb kettősére is.

Így már nyolcan voltak.

A család pedig folyamatosan növekedett, bűvölt egy – egy új, tehetséges taggal.

A románokról a vándorlásaik során hallottak.

Csak annyit tudtak  meg róluk,  hogy kegyetlen és vérengzőek, olyanok, mint azok a vérivók akiket egykoron megöltek.

Arónak ez egy cseppet sem tetszett a helyzet, és elhatározta, hogy a saját kezébe veszi az irányítást.

Akkoriban már több évszázad óta halhatatlanok voltak, és éppen, hogy csak értesültek a hírről:

Athénban kivégezték az akkori, létező legnagyobb vámpírklánt. Negyven tagú gyülekezet volt.

Természetesen rögtön tudták, hogy ezt csakis a románok tehették, így hát Aro, Marcus és a többi férfi, valamint Renata, - aki mindig is szeretett harcolni – nyíltan hadat üzentek a román – klánnak.

A hadakozás már folyamatosan hat éve tartott.

Sosem jutottak egyről a kettőre, általában kiegyenlített küzdelem folyt.

Így a románok egyszer csak visszavonulót fújtak és azóta nem hallattak magukról.

Ám azzal az egész Volturi  - klán tisztában volt, hogy az ígéretük - miszerint úgy is kiirtják őket, ahogy egykoron a görögökkel tették – ott lógott a levegőben.

Larissa, most elérte a folyót, és miközben  gondolkodott, visszaemlékezett emberi és nem emberi életének minden eggyes apró mozzanataira.

Ekkor azonban neszezésre lett figyelmes.

Az a valaki aki közelített felé, nagyon gyorsan mozgott.  Gyorsabban, mint egy átlagos ember, tehát csakis vámpír lehetett.

A lány nem ijedt meg.

Habár sosem harcolt még éles küzdelemben, tisztában volt a játékszabályokkal, Aro mindenre megtanította.

A levegőbe szimatolt és megérezte az idegen illatát.

Lehet, hogy Demetri az. – hasított belé a felismerés, és megtorpant.

Ha megtalálta akkor nincs értelme tovább bujkálnia,  a fivére úgy is elégedett lesz a férfi teljesítményével és azonnal magával akarja, majd vinni Volterrába.

Minél hamarabb vége lesz ennek, annál hamarabb térhetek haza.  – gondolta elégedetten és nem mozdult.

Úgy döntött, hogy bevárja Demetrit.

- Jól van! Megtaláltál! Szép munka volt!  - kiáltotta, befelé a fák közé, ahol szemeivel az idegent látta, és integetett neki.

A vámpír megtorpant és nem mozdult.

- Demetri! Én vagyok az! Aro, így már biztosan bevesz magunk közé. Gyere elő és menjünk vissza a falutokba!

Demetri nem mozdult.

Továbbra is őt nézte.

- Mos meg mi a bajod? Csalódtál, hogy ilyen hamar megtaláltál?  - kérdezte  - Mire számítottál? Nem mehettem el egészen a világ végére! – bosszankodott Larissa, és a fejét csóválta.

- Még lesz időd felkutatni másokat is, majd velük szórakozz! Elég ebből! – dobbantott türelmetlenül és megindult a férfi felé.

Mert most már határozottan látta, hogy a fák között egy férfi áll.

Ám ahogy közeledett az is tudatosult benne, hogy nem Demetri az.

Először az illata árulta el, majd a testtartása, végül pedig a hangja: 

- Egy lépést se tovább! Nem akarom bántani kisasszony, de ha közelíteni próbál esküszöm, hogy végzek magával!

Larissa megtorpant és kissé ijedten hőkölt hátra.

Nem ijedtem meg!  - győzködte magát – Bátorság!  

- Nem félek öntől, uram!  - jelentette be végül.

- Valóban? Akkor gondlom nem bánna, ha közelebb mennék?

- Közelebb?

- Hah. Tudtam, hogy fél!

- Ez tévedés! Csupán nem tartom igazságosnak, hogy én nem közelíthetek, ön viszont igen. Milyen eljárás ez kérem szépen?

- Nos ebben van némi igazság. Mondanám, hogy jöjjön ön is felém, de félő, hogy nincs egyedül, elvégre az imént egy Demetri nevű férfit  szólítgatott nagybőszen.

Larissa megvonta a vállait.

- Nem szép kihallgatni mások magánbeszélgetését!

A férfi nevetett.

- Most meg mi olyan vicces? Egy hölgy jelenlétében nem illik hahotázni! Nem tanították meg rá?

- Oh. Kisasszony. Nekem elhiheti, hogy sok mindent megtanítottak. Többet, mint amit szerettem volna. Sokkal többet.

A férfi hangja most  keserűen megingott, ám továbbra is megmaradt az a  vonzó bariton.

- Olybást tűnik, hogy mindkettőnk túl sokat tud! Nemde?  - kérdezte a lány.

- Szóval jól gondoltam. Őnagysága vámpír.

Larissa bólintott.

- És persze maga is!

A férfi is bólintott.

- Szóval mi lesz? Elcsevegünk még itt egy darabig vagy harcolunk?  - kérdezett rá nyíltan.

- Kegyed harcolni óhajt?  - kérdezte meglepetten az idegen.

Larissa felemelte a kezeit és ökölbe szorította azokat.

- Jöjjön csak! Jöjjön!

- Nos nem bánom! Lássuk ki a jobb?!  - kiáltotta el magát a férfi, majd megindult Larissa felé.

Átgázolt a folyón és egy ugrás kíséretében azonnal a  lány  mellett landolt.

Éppen, hogy csak szemügyre vehették egymást, a harc már folytatódott is.

A lány felugrott a levegőbe, majd megpördült és a lábával belerúgott a vámpír kőkemény mellkasába.

Az egy pillanat erejéig megtántorodott, majd elkapta a lány kecses kis bokáját, jéghideg ujjait rákulcsolta arra,  és háromszázhatvan fokos  fordulatot vett, magával húzva a Larissát.

Nekivágódtak egy fának, ami gyökerestől dőlt ki a helyéből.

Larissa  hegyes cipőjével orron rúgta a férfit, majd végigszaladt a hasán és egy hátraszaltó kíséretében könnyedén földet ért.

Nevetett.

- Úgy tűnik, hogy legyőztem! – mondta lelkesen.

- Csakugyan? Akkor már a halotti máglyámnak kellene itt égnie. – mutatott  egy pontra a férfi a fagyott földön.

- Szóval nem adja föl? – kérdezte a lány és felhúzta a szemöldökét.

- Soha! – vigyorgott rá a férfi.

- Én sem! – mondta a lány, és ujjait hívogatóan kitárta az ellenfél felé.

A férfi leguggolt és kinyújtotta a lábát, majd kibuktatta a lányt.

Az zihálva a földre rogyott, majd vett egy nagy levegőt és megtámasztotta a kezeit, hidat képezve a testéből, onnan pedig egyenesen felugrott és nekiesett ellenfelének.

Vicsorgott, fogait villantotta a jóképű fiatalemberre, akinek csak úgy villogtak a szemei a kora esti szürkületben.

Kezeivel átkarolta a lányt és belerántotta a vízbe.

Miután egyszerre dőltek bele a lomhán hömpölygő folyóba, lassan elsodródtak  egymástól.

- Tartson ki! Úszom! – szólt a férfi, és elkapta Larissa kezeit.

- Eresszen el! – követelte a lány.

 - Ha most elengedem, lezúg ezen a vízesésen. – mutatott a férfi a hátuk mögött felbukkanó kisebb zuhatagra.

Larissa lábai a levegőben kalimpáltak.

- Szóval megment mi?  - kérdezte gúnyosan.

- Nem éppen! Csak kihúzom innen, hogy aztán tovább folytathassuk ezt az igen élvezetes küzdelmet! – vigyorgott a fiú.

- Legyen! – egyezett bele a lány, majd megragadta a férfi grabancát és jól belekapaszkodott.

Miután partot értek egymás mellett egy pillanatig megtorpantak.

Belátták, hogy ez nem mehet a végtelenségig.

- Egyezzünk ki egy döntetlenben! – ajánlotta fel a fiú.

- Honnan tudjam, hogy nem fog rögtön nekem rontani, milyest hátat fordítok önnek?

- Talán onnan, hogy nem fordul meg.

- Akkor látni fogja mezítelen felsőtestemet! Én ugyanis nem maradok ebben a csuromvizes ruhában! – jelentette be Larissa.

- Hm. Támogatom az ötletet!  - leckéztette az ifjú.

- Pimasz!

- Akárcsak kegyed!  - bólintott a fiú, majd békejobbot nyújtott.

Larissa elfogadta.

- Vincent vagyok.

- Larissa.

A fiú végül lassan, de határozottan kezet csókolt.

- A megkérdezésem nélkül? Hah! – játszotta magát a lány.

- Úgy véltem megengedhetem magamnak, hogy egy csókkal vigasztaljam a vesztest!

A lány elkapta a kezét.

- Kikérem magamnak! Én győztem! 

- Akkor miért nekem kellett visszahúzni egy nagyobbacska szakadék felől?

- Az véletlen volt! Előtte magam terítettem le! – méltatlankodott a lány.

Vincent nevetett.

- Maradjon inkább a döntetlen! Hosszú útról jövök és nincs kedvem vitatkozni!

- Pimasz és faragatlan is? Gondolhattam volna.

Vincent grimaszolt.

- Ha már itt tartunk mi járatban erre? – kérdezte Larissa.

- Azt hiszem nem vagyunk még olyan ismeretségben, hogy erről be kelljen számolnom.

- Ha maga elmondja, közlöm én is.

- Jó. De hölgyeké az elsőbbség! – vigyorgott diadalittasan a fiú, és közben kibontotta elázott copfját.

- Nos végülis már félig meddig tudja, elvégre illetlenül kihallgatott!

- Tudja nem nagyon kellett hegyeznem a füleimet! Elvégre ön igen becsesen kiáltozott. 

- Mert azt hittem, hogy maga Demetri.

- Demetri? Áh, a férfi akit olyan nyíltan és bőszen  szólongatott. – kapott észbe a fiú. – A szerelme netán?

- Semmi köze hozzá! – rivallt rá Larissa.  – Különben is, most maga jön! Mit keresett errefelé.

- Eredetileg a lovamat itattam meg – mutatott az egyik fához kötött jószágra -, meg hát menekültem!

- Honnan? Kik elől? Miért?

- Egyszerre csak egy kérdést, ha  lehetséges! – kérte Vincent.

- Szóval miért menekült? Megölt valakit, és üldözték!  - tippelt a lány.

- Még tegnap vadásztam!  - legyintett a fiú – Mielőtt elszöktem volna Erdélyből!

- Erdélyből?  - kerekedtek el a lány szemei – Maga román?

- Igen. Kegyed pedig?

- Olasz.

Vincent hirtelen roppant óvatos képet vágott.

- Úgy értsem, hogy ön a Volturi  nevezetű vámpírklán hazájából jött?

Larissa felnevetett.

- Én tagja vagyok a Volturinak! Alapító tagja! – tette  még hozzá büszkén.

Vince elhúzódott a lánytól, majd elgondolkodott.

Először megakarta támadni, de most már úgy igazából.

Át is futott az agyán, hogy végez vele, de aztán stratégiát változtatott.

Hajtotta a kíváncsiság.

- Én a román  - klán elől menekültem!  - mondta a félig meddig igazságot.

Larissa elképedve nézett a fiúra.

- Sajnálom! Akkor jó, hogy találkoztunk! Én és a családom, menedéket nyújthatunk önnek!

- Komolyan?

- Persze. Már évek óta harcolunk a románokkal!

- És ezek szerint eddig mindig veszítettek! – csipkelődött Vince.

- Nem mondhatnám! De amint azt az előbb oly pompásan szemléltettük, vámpír – vámpír ellen nem nyerhet olyan könnyedén!

- Ez igaz. – látta be a fiú.

- Akkor mit mond? Velünk tart?

- Szóval többen vannak?

- Öten. Sőt azóta már hatan.

- Csak nem a jó, öreg Demetri a bűvös hatodik?

- Ráhibázott.  – bólintott  lány.

- Nem bánom! Önökkel tartok! Bárhová is vezessen az  útjuk.  – egyezett bele a fiú.