Negyedik fejezet

Aro és a többiek a hintóban ültek, miközben Dominique a lovas kocsit hajtotta és Demetrit követte.

A fiú a legváratlanabb pillanatokban folyamatosan irányt változtatott és nem lehetett tudni, hogy merre tart.

- Larissa jól elbújt! – jegyezte meg kissé unottan Renata.

- Direkt erre kértem! Jól tette, hogy így eltűnt a szemünk elől! Demetri sokat tud így bizonyítani! – lelkendezett Aro.

- Én mondtam, hogy nem tévedtem. – szólalt meg Eleazar. 

- Bocsáss meg drága barátom! Nem bíztam benned!

- Te sosem bízol bennem! – ellenkezett Eleazar.

Renata olyan képet vágott, mintha arcon csapták volna.

Ő sosem mert volna így beszélni a Mesterével.

Aro felnevetett.

- Igazad van! De ezt már úgy is tudod. Nem?

Eleazar csak bólintott.

- Itt lesz! Jobbra az erdő mögött! – hallották odakintről Demetri hangját.

Mindenki izgatottan fészkelődött.

- Végre! – árulta el magát Renata.

- Ejnye, ejnye! – csóválta a fejét Aro – Türelem Renata! Hát nem megtanítottalak már rá? Türelemmel kell lenni, ha igaz eredményt várunk!

- Sajnálom, Mester!

Aro már éppen válaszolni akart, amikor meghallották Demetri és Dominique morgását.

- Mi történt? – kérdezte Aro.

- Egy idegen vámpír! Larissával!  - kiáltotta Dominique.

Aro elsőként ugrott ki a hintóból, majd sietősen előrerohant, utat törve magának a két másik hideg között.

- Renata! – kiáltotta el magát utólag.

A pajzs máris működésbe lépett.

- Larissa! Húgom! Bajban vagy? – kérdezte Aro.

- Semmi gond, bátyám! Le a pajzssal! Baráttal vagyok! – kérte a lány.

- Ez biztos? – kérdezte Aro.

- Igen!

Aro csak intett, majd a fák közé nézett.

Larissa és Vincent óvatosan előjöttek az erdőből.

- Miért vagy csurom vizes? – kérdezte a férfi gyanakodva.

Vincent már éppen válaszolni akart, amikor Larissa közbevágott.

- Beleestem a folyóba! Vincent mentett meg! Még szerencse, hogy erre járt. Ha nem húz ki, elsodort volna a folyó.

- Látni akarom a gondolataidat! – szólt ellentmondást nem tűrő hangon a férfi.

Vincent meglepetten nézett a lányra, majd Aróra.

- Nem lehet! – ellenkezett a lány.

- Ugyan miért nem?

- Mert akkor olyat is látnál, amit nem akarnál! Kérlek, bátyám bízz meg bennem!

- Larissa! Nem játszadozz velem! Az én türelmem is véges!

Vince felnevetett.

- Komolyan? Véges lenne egy halhatatlan türelme? – kérdezte szkeptikusan.

- Ön meg kicsoda? A mi hazánkban úgy illik, hogy bemutatkozunk mielőtt megszólítanánk valakit!  - pirított a fiúra Aro.

- A nevem, Vincent! Erdélyből jövök. Megszöktem a román – klántól!

A tömegen egy kisebb moraj futott végig.

Csupán Demetri érthetetlenkedett.

- Kik azok a románok? – kérdezte izgatottan.

- Az ellenségeink! – szólt izzó gyűlölettel Aro. – Szóval ön szökevény lenne? Mégis honnan tudjam, hogy nem tagja –e éppen a klánnak? Szolgája vagy testőre netán, akit beépülni küldtek.

- Én csak egy egyszerű vándor vagyok! Higgyétek csak el!  - mondta emeltebb hangon Vince.

Aro és mindenki más máris bólintott, majd  a jelenlévőkön eluralkodott a nyugalom.

Sikerült! – gondolta megkönnyebbülten a fiú és elégedetten szemlélte a Volturikat.

Ez volt a második alkalom, hogy saját érdekében bevetette a különleges képességét.

Bárkit, bármiről megtudott győzni csak a szavai kellettek hozzá. Ez volt a különleges képessége.

- Demetri! Átmentél a vizsgán! Csatlakozol hozzánk? – kérdezte Aro, és a hullámos, fekete hajú férfi felé fordult.

- Rendelkezz velem! – mondta Demetri, majd megcsókolta a Mester hatalmas pecsétgyűrűjét.

- Remek. – válaszolta Aro, és megszorongatta az új Volturis vállát.

- Most már menjünk vissza Volterrába! – ajánlotta Larissa.

- Csak lassan a testtel! Az ifjú barátoddal mi lesz? – kérdezte Eleazar, akit nagyon zavart valami.

Gyanús lett neki ez a hirtelen jött elfogadás.

- Vincent már elmondta, hogy velünk akar jönni!  - mondta Larissa.

- Csatlakozik hozzánk? – kérdezte Aro, és hirtelen nagyon megörült. – Két új tag? Még jobb, mint amire számítottam.

- Azt azért még nem mondtam, hogy csatlakozom! – ellenkezett a fiú. – Csupán ha már találkoztunk, akkor úgy gondolom, hogy érdemes veletek tartanom. Hallottam már rólatok és kíváncsi vagyok az életetekre.

- Ezt igennek vesszük! Induljunk! – mondta Larissa, és elindult a hintó felé.

Eleazar arrébb lépett, és magához intette Arót.

- Nem tetszik ez nekem! Valami nem stimmel a fiúval!

- Ugyan már! Hiszen ő csak egy egyszerű  vándor! Halhattad!

- Hát ez az! Túl könnyen a bizalmunkba férkőzött.

- Ha benne nem bízol, bízzál bennem! Rendben?

- De Aro…

- Ne ellenkezz Eleazar! Egyébként pedig Dominique mellett fogsz utazni a hazafelé vezető úton! Kell a hely az új társunknak, és a vendégünknek!

- Legalább olvass a gondolataiban! – kérte a férfi.

- Nem! Azt akarom, hogy csatlakozzon hozzánk, és  ha azt kérném tőle, hogy engedje meg, hogy olvassak a lelkében azzal csak azt érném el nála, hogy elidegenedne tőlünk! Pedig lehet, hogy sokat tud a románokról! Majd meglátod, hogy a segítségünkre lesz!

- Rendben! De én figyelmeztettelek! A fiúnak van valamilyen ereje, amivel blokkolja az én képességemet!

- Ráadásul különleges is?  - kérdezte Aro elragadtatottan.

Eleazar a fejét rázta, majd némán leült Dominique mellé a bakra.

- Valami baj van? – kérdezte Vincent.

- Semmi! De azt tudd, hogy rajtad tartom a szemem! – fenyegetőzött Eleazar.

Vincent nemtörődve megrázta a vállát, majd Larissát követve beszállt a hintóba.

A vámpírok elindultak Volterra felé.

***

Három napon át utaztak, éjt –nappallá téve.

A negyedik napon aztán megérkeztek Volterra napsütötte városkájába.

A várfarral körülvett  itáliai város, egy dombtetőn helyezkedett el.

A hatalmas óratorony már több kilométer távolságról kitűnt a többi épület közül.

Vincent csodálattal nézte a Volturik lakhelyét, és amikor eszébe jutott Erdély kietlen és ködös tája, úgy vélte, hogy jól döntött, amikor nem leplezte le magát és végzett Larissával, hanem helyette inkább eljött ide.

Még sosem látott ilyen gyönyörű várost és  épületeket.

Nyüzsgött  itt az élet.

Emberek szaladgáltak a macskaköves utcákon, gyűlés volt a fórumon, a piacon pedig zajlott a kereskedelmi csere.

- Mit szóltok? – kérdezte büszkén Aro.

- Csodálatos hely. – vallotta be Vince.

- Örülök, hogy mostantól itt fogok élni, és nem Oroszországban! – lekendezett Demetri.

- Ez még csak a kezdet! Majd akkor mondjatok véleményt ha meglátjátok a pompás palotánkat. – dicsekedett továbbra is Aro.

- Már nagyon várom, hogy találkozhassam a többiekkel. – mondta Larissa.

A szemei csillogtak a boldogságtól, és izgatottan összekulcsolta a kezeit.

- Remélem, hogy Marcus és Caius is jól vannak. – tette még hozzá.

- Természetesen. Biztos vagyok benne, hogy már nagyon várnak mindannyiunkat.

Aro a húgára mosolyogott, majd megtorpant és kiszólt a kocsiból:

- Eleazar! Add ide a köpönyegeket!

- Azonnal. – válaszolta az említett, aki még mindig mérges volt, hogy Vincent is velük tartott.

- Miféle köpönyegek? – érdeklődött a fiú.

- Amint azt te is látod, drága barátom! Itt hét ágra süt a nap!

- És?

- Nem szeretnénk lelepleződni! Ezért minden Volturi tagnak van egy személyre szabott, díszes köpönyege.

- Ti titokban tartjátok a létezéseteket?  - kérdezte döbbenten Vincent.  – Azt hittem, hogy ez csak szóbeszéd.

- Szóval ahonnan te jössz, ott beszélnek rólunk?

- Igen.

- És mit mondanak?

- Talán jobb lenne, hogy ha nem tudnád!

- Kíváncsi vagyok! A gondolataidban nem szándékozom olvasni, így megkérlek rá, hogy meséld el!

- Nos, rendben. A románok trónbitorlóknak és úriaskodó barbároknak tartanak titeket.

Vincent a többiekre nézett és kíváncsian várta, hogy miként is reagálnak a kijelentésére. 

Larissa nevette el magát elsőként.

- Titeket nem is érdekel, hogy mit gondolnak rólatok? – kérdezte döbbenten.

- Egyáltalán nem! A románok már csak ilyenek! Felsőbbrendűnek képzelik magukat, de nem többek, mint  egy rágalmazó, jelentéktelen klán! – hangoztatta Aro.

Renata helyeslően bólogatott.

- Úgy látom, hogy ti sem vagytok valami nagy véleményről róluk!

- Ez igaz! De hiszen az ellenfeleink! Mégsem szerethetjük őket?! – méltatlankodott Aro.

- A köpenyek! – adta be a ruhákat Eleazar, aki már magára öltötte a  saját füstszürke pendelét.

- Elfogadsz te is eggyet?  - nyújtotta Larissa, Vince felé a ruhát.

- Jó. Felveszem. – egyezett bele a fiú,  majd magára öltötte a köpenyt.

Larissa és Aro sokkal finomabb anyagú, díszesebb köpenyt terítettek a vállukra.

Vincentnek ekkor tűnt fel, hogy a hintóban utazók közül, mindenkinek egyforma, eredeti arany nyaklánca van, amely egy V betűt formázott.

A betűk két végén, apró, ám annál feltűnőbb, rubintok pompáztak, amelyek közrefogtak egy címert.

Jobb lesz ha gyorsan eltüntetem a saját királyi gyűrűmet, mert még a végén lebukok. – gondolta azonnal, és szélsebesen a köpeny egyik zsebébe dugta a román – klántól örökölt ékszert.

- Indulhatunk? – kérdezte Renata.

- Csuklyákat fel!  - parancsolta Aro.  – Mehetünk.

Az utasok kiszálltak a hintóból, amit Dominique szinte azon nyomban elhajtott.

Vincent egy kietlen zsákutcában találta magát, ahonnan sehová sem vezetett út.

- Lefelé! – mutatta Larissa, majd a csatornanyílásban eltűnő Eleazar sziluettjére mutatott.

- A föld alatt éltek? – kérdezte finnyásan.

- Kicsit feltűnő lenne a kastélyunk itt a felszínen. Nézz csak körbe! Azonnal feltűnnénk az embereknek! Azt pedig nem akarjuk.  – válaszolta a lány.

- Ti féltek tőlük?

- Mi? Az emberektől? Dehogy! Azt szeretnénk, ha ők nem rettegnének tőlünk! A mi hatalmunk nem abból áll, hogy naponta, nyilvánosan embereket végzünk ki! Az a románok szokása!  - szólt Larissa, majd könnyedén leugrott a mélybe.

Vincent elszégyellte magát, és hálát rebegett a sorsnak, hogy már csak ő és Demetri voltak a felszínen.

Már így is zavarta, hogy az Eleazar nevű hideg gyanakodott rá.

- Mész, vagy ácsorogsz még egy darabig? – szólt rá Demetri.

- Csak utánad! – mondta végül a fiú.

Miután Demetri eltűnt a nyílásban, Vince vett egy nagy levegőt és ő is ugrott.

 Innen már úgy sincs visszaút! – gondolta miközben lefelé zuhant, majd egy kis idő múlva talpra esett, és földet ért.

Sötét és nyirkos alagútban találta magát.

Még látta a legelöl menetelő Arót, aki egy fényes fáklyával a kezében haladt előre.

Követte a Volturi tagokat és végül elértek egy impozáns előcsarnokot.

Ameddig a szem ellátott, minden márványból és mészkőből volt kifaragva és felépítve.

- Lélegzetelállító! – hangoztatta Demetri – Sosem gondoltam volna, hogy a fajtánk így is élhet!

- Most már biztosan örülsz, hogy érted mentünk. – szólt vissza Aro.

Demeteri csak bólintott és hálásan nézett a férfira. Úgy tűnt, hogy máris megkedvelte.

Ekkor elértek egy óriási  ajtót, ami aranyból volt.

A kilincset két tátott oroszlánfejbe bújtatott aranykarika helyettesítette.

- Az oroszlánok a természet második legjobb ragadozói. – magyarázta  lelkesen Aro.

Kötelességének érezte, hogy mindent bemutasson, ami a család érdeme.

- Kik  az elsők?  - kérdezte Demetri.

Mindenki egyszerre fordult felé és helytelenítően néztek rá.

- Már kitalálhattad volna. Természetesen mi. A vámpírok.  – mondta Larissa.

- Igaz. – esett le a tantusz a férfinak.

- Nézzük el ezt a botlást az ifjú Demetrinek. Elvégre még csak egy egyszerű újszülött.

- Újszülött? – kérdezte Vince.

- Mi így hívjuk azokat a vámpírokat, akik nemrég lettek halhatatlanok. – magyarázta Larissa. – Nálatok, hogy nevezik őket?  - kérdezte még.

- Nincs nevük!

- Az meg hogy lehet?

- Mindaddig névtelenek maradnak, amíg nem bizonyítanak a román – klán uralkodó párjának, Katrinnak és Kelvinnek.  – magyarázta a fiú.

- Mondtam én, hogy ők az igazi barbárok! – hangoztatta Aro.

- Ti is próbára tettétek őt, – Demetrire mutatott – mielőtt bevettétek volna magatok közé! – ellenkezett Vincent.

- Ez igaz! De már akkor is a nevén szólítottuk! Mi megbecsüljük az hidegeket! – helyesbített Larissa.

- Akkor a románokat is becsülitek? Bizonyos szinten.

- Természetesen. Elvégre, ők is a fajtánk tagjai.  – válaszolta Aro, majd kinyitotta az aranyajtót.

A következő pillanatban egy óriási,földalatti kastély tárult az érkezők szeme elé.

Az oda vezető rész, egy tágas és fényes nagyterem volt, középen egy emelvénnyel, rajta három trónszékkel.

A középső üresen tátongott, de a másik kettőben két férfi ült.

Az egyik szinte ugyanolyan volt, mint Aro.

Hosszú, fekete haj. Széles vállak.

A másik viszont a lehető legjobban eltért a többi közül.

Majdnem hófehér haja a derekáig ért.

Az arca gőgös és pökhendi.

- Marcus! Caius! – kiáltott Larissa, majd előreszaladt a csoportból, és egyenként odarohant a két férfihoz.

Csókot nyomott az arcukra és megölelte őket.

- Isten hozott újra itthon, húgom. – búgta titokzatos hangon Marcus.

- Jó újra látni benneteket. – tette hozzá Caius.

- Fivéreim! Ez lenyűgöző. Egy hete mentünk el, és ti teljes egészében felépítettétek a palotánkat?  - kérdezte Aro, és kezet fogott a testvéreivel.

A másik kettő összenézett és mosolyogva bólintottak.

- Sokat dolgoztunk, de megérte! – mondták egyszerre.

- Bámulatos! Tudtam, hogy rátok mindig lehet számítani.

- Ugyan, Aro. Azért ne túlozz. Bár ami igaz az igaz. Tényleg kitettünk magunkért.  – vallotta be végül Caius.

- De úgy látom, hogy ti sem mentetek el hiába.  – mormolta Marcus, és a tekintete ide – oda cikázott Demetri és Vincent kettőse között.

- Melyik a nyomkövető?  - kérdezte.

- Én. Demetri a nevem. – húzta ki magát büszkén a férfi,-  majd úgy ahogy előtte már Arónak is – megcsókolta a két férfi pecsétgyűrűjét.

- És akkor ki lenne ő? – kérdezte Caius, és kissé savanyú képet vágott – Úgy látom, hogy egy jöttment.

- Ő Vincent! Az erdőben találkoztam vele.  – mesélte Larissa – A románok elől menekült.

Marcus és Caius meglepetten néztek a fiúra.

- Csakugyan?

Vince bólintott.

- Üdv néktek. – köszönt illedelmesen.

- Elárulnád, hogy voltaképpen miért is félsz tőlünk? És mit is érzek még? Oh igen. Egy cseppnyi elkeseredettség, meglepettség, és hm hódolat. – intett Larissa irányába.

A lány lehajtotta a fejét és elmosolyodott.

Vince meglepetten nézett Marcusra.

- Ezt meg honnan veszed?  - kérdezte.

- Ez a képességem. Érzem a vámpírok és az emberek egymás iránt táplált érzéseit, a kötelékeket. Felmérem és értelmezem őket.

- Szóval ez is igaz?

- Micsoda? – kérdezte Aro, miközben helyet foglalt a harmadik trónszékben.

- Azt hittem, hogy ez is csak egy mende – monda a sok közül. De nem! Ti tényleg mind különleges képességek birtokában vagytok!  - gondolkozott hangosan Vincent.

A többiek csak bólintottak.

- Neked is  van valamilyen erőd? – kérdezte Marcus.

- Talán.  – vágott vissza a fiú.

- Igen vagy nem? – kérdezte mérgesen Caius. 

- Hagyjátok békén a fiút! Így is van elég baja. Örüljünk, hogy mi találtunk rá, és nem a románok, akik elől menekült. – mondta Aro, és összecsapta a tenyerét.

- Azt még nem is tudjuk, hogy voltaképpen miért is menekült előlük! – mondta az éppen terembe érkező Eleazar.

Mindig bekavar. Egyáltalán nem szimpatikus!  - gondolta Vincent.

Larissa és a fivérek érdeklődve néztek rá.

- Ezt azért én is szeretném tudni. – mondta a lány.

Vince úgy érezte, hogy valamiért nem okozhat csalódást neki, és így válaszolt:

- Harcosokat toboroznak és kellettem volna nekik. Viszont én nem akarok háborúzni! Gyűlölöm a folytonos és végeláthatatlan harcokat! Inkább megszöktem!  - szólt, és rá kellett jönnie, hogy tulajdonképpen az igazságot mondta.

- Látom ebben egyetértetek a húgommal. – szólt Aro.

Larissa megint elmosolyodott és boldognak tűnt.

Vince visszavigyorgott rá.

- Hm. – Marcus csak ennyit mondott.

Ekkor kinyílt a trónusok mögötti ajtó és egy hatalmas, medvetermetű férfi lépett be rajta.

Az elmaradhatatlan köpönyeg és a nyaklánc az ő nyakában is ott fityegett.

Amikor meglátta, hogy kik érkeztek felhördült és elkiáltotta magát:

- Úrnőm! Úrnőm! Hát visszajöttél?! – boldogan suhant Larissa elé, és meghajolt előtte, majd kezet csókolt neki.

- Félix! Örülök, hogy újra látlak.  – lelkendezett a lány.  - Állj fel kérlek!

Félix teljesítette a kérést, majd üdvözölte Arót is.

- Mester!

- Drága, Félix! Köszöntelek. Ismerkedj meg az új tagunkkal.  –intett Aro Demetri felé.

- Áhá. A nyomkereső. – mondta a férfi, majd kezet nyújtott Demetri felé.

- Erős kézfogás. – jegyezte meg az orosz fiú.

Félix önelégülten vigyorgott.

- Ő pedig a vendégünk, Vincent!

Ők is kezet ráztak.

- Hol van Sulpicia és Athenodora? – kérdezte Aro.

- Kívánod, hogy szóljak nekik? – kérdezte Félix.

- Az jó lenne. Sőt. Hívj ide mindenkit! Van egy pár bejelentenivalóm. – mondta Aro.

Félix bólintott és már ott sem volt.