Ötödik fejezet

Két perc elteltével a pompás nagyterem megtelt a halhatatlanok egy kisebb tömegével.

Ott volt az összes Volturi tag.

Az uralkodói család: Aro, Caius, Marcus és Larissa, valamint Sulpicia, - Aro felesége-, és Athenodora,  - Caius jegyese.

Őket pedig a testőrök  vették körbe:

Eleazar, Renata, Félix, Caleb és Dominique.

Vincent és Demetri még csak kívülállóként szemlélték az eseményeket.

- Családom, drága barátaim és Vincent! – szólalt meg Aro, és mindenki elcsendesedett.

- Azért hívattalak ide titeket, hogy elmondjak pár igen lényeges dolgot. Az első hogy, immár még egy új taggal bűvölt a Volturi. Ő Demetri, képessége pedig az, hogy bárhol, bárkit megtalál a világon.

A feleségek, és Félix elismerően hümmögtek.

- Bizony, bizony. Tudom ám, hogy mire gondolhattok. Most már sokkal nagyobb esélyünk van rá, hogy megtaláljuk a bujkáló románokat és meglepetésszerűen lerohanjuk őket!  Amondó vagyok, hogy hamarosan véget érnek ezek a vészterhes idők, és nemsokára mi leszünk a vámpírok egyetlen igaz, királyi családja!

A többiek tapsoltak.

Vincent is így tett, de csak a látszat kedvéért.

Teljesen összezavarodott.

A saját fülével hallotta, hogy mit is terveznek a családja ellen az olaszok, látta a búvóhelyüket és már mindegyiket igen jól kiismerte.

Egyszóval könnyűszerrel megszökhetett volna, és elárulhatta volna őket. De valamiért még sem tette.

A kíváncsisága, és a Larissa iránt táplált gyengéd érzelmek megakadályozták és korlátozták benne.

- Amint láthatjátok van egy vendégünk is. Ő Vincent, aki a románoktól szökött meg!  - Aro most a gondolataiba merülő fiúra mutatott.

Vincent zavartan integetett.

– Kérlek fogadjátok  be, és bánjatok vele úgy, mint ha ő is a családunk tagja lenne. Nem tagadom, hogy reménykedem benne, hátha egyszer az is  lesz.

Aro most Larissára nézett, majd vissza, Vince-re.

- Végezetül pedig a visszatérésünk, valamint Demeteri és  Vincent ittlétének  örömére úgy döntöttem, hogy rendezünk egy kis bált. Ennek keretében megünnepeljük a palotánk felépülését, majd Demetrit hivatalos taggá avatjuk!

A taps újra kitört. Még hangosabban és még harsányabban.

- Kezdődjön hát a készülődés!  - adta ki a parancsot Aro, majd visszaült a székébe, és elégedetten szemlélte a körülötte nyüzsgő tömeget.

Dominique és Caleb elmentek vadászni, a feleségek pedig visszavonultak a szobáikba.

Larissa odalépett Vincenthez és így szólt:

- Átöltözöm. Utána pedig  ha kívánod körbevezetlek.  

- Azt megköszönném. -  mondta a fiú hálásan.

- Pár perc és készen is leszek. Addig megkérem Eleazart, hogy vezessen téged valamelyik vendégszobába.

- Inkább ne!

Larissa meglepetten nézett a fiúra.

- Valami baj van?

- Nos, az  az igazság, hogy úgy érzem Eleazar nem igazán kedvel engem.  – Vince az említett vámpírra mutatott, aki most ott állt Caius mellett és valamit a fülébe suttogott.

Az  elmélyülten hallgatta és folyamatosan bólogatott vagy a fejét rázta.

- Ugyan. – legyintett a lány  - Ne is törődj vele! Tudod Eleazarnak fontos a családunk, és nem szívesen fogad be senki újat. 

- Tényleg? Akkor Demetrivel miért olyan kedves?

Larissa elgondolkodott.

Vincent felnevetett.

- Lám – lám. Igazam van, nemde?

- Csak képzelődsz! Ismerd el, hogy még mindig a románokon gondolkodsz?!

- Ezt meg hogy érted? – kérdezte a fiú kissé pánikosan.

- Hát úgy, hogy legszívesebben elfelejtenéd őket, de félsz, hogy megtalálnak. Pedig nem kellene! Velünk biztonságban vagy!

Larissa megfogta Vince kezét és szeretetteljesen rámosolygott.

- Én nem félek semmitől és senkitől!  - jelentette be a fiú büszkén.

- Ez biztos? Akkor miért remegnek a kezeid valahányszor megérintelek? – kérdezte halvány mosollyal a lány, majd elengedte Vince kezeit és elvonult.

A fiú kábultan nézett utána és ha tudott volna akkor biztosan elpirul.

Ekkor az éppen visszatérő Félix lépett mellé.

Megköszörülte a torkát, és a kezeit szorosan a mellkasa köré fonta.

- Szóval, tetszik neked az úrnőm?

- Semmi közöd hozzá! – mordult rá Vince.

- Már hogyne volna! Figyelmeztetlek!  - felemelte a mutatóujját – Ha megbántod, magam végzek veled!

- Hú de félek! – vágott vissza a fiú.

Félix újra felmordult majd megragadta Vincentet.

- Hé! Most meg hova viszel?

- Úrnőm kérésére a szobádba vezetlek!

- Minek nektek szoba? Hiszen mi vámpírok úgy sem alszunk!  - méltatlankodott a fiú.

- Az lehet! De attól még mindenkinek kell egy hely ahol egymagában, esetleg kettesben lehet valakivel!

- De ugye nem magadra és rám célzol? – viccelődött Vince miközben követte Félixet lefelé egy márványozott csigalépcsőn.

A férfi felhördült és a fejét rázta.

Végül elértek egy aranykeretes szobaajtót.

- Íme! A lakosztálya! – tárta ki az ajtót a testőr.

- Lekötelezel! Akkor viszlát!

- Ezeket még átadom! – dobott oda durván egy zsákot Vincentnek.

- Mi van benne?

- A bálhoz illő ruha! Úgy nézel ki, mint egy csavargó! Borzalmas!

- Honnan vannak a ruhák? Arról a férfiről akit  nemrég  vadásztál le?

Félix most nézett a legcsúnyábban.

- Dehogy! Nem vagyok tolvaj! A ruhákat pedig  vettem!

- Oh bocsáss meg ha megbántottam a nem létező lelki világodat! Ha tolvajnak neveznek megsértődsz, de az egy cseppet sem zavar, hogy naponta ölsz meg embereket?

- Vámpír vagyok! Mit tehetnék?  - kérdezte a férfi, majd becsapta az ajtót és távozott.

- Ostoba! – morogta magában Vince, majd kibontotta a kopott zsákot és kiemelte belőle a vadonatúj ruhát.

- Hah! Ezt tényleg nem lopta! Meglepő, hogy ezek a Volturisok milyen intelligensek! Anyám és apám nem így beszélt róluk! És Vladimir meg Stefan bácsi sem.  – gondolkodott hangosan miközben levetette a régi gönceit, megfürdött, majd felvette az új ruhákat.

Elrendezte a haját és készen állva a bálra elindult visszafelé a terembe.

Már távolról hallotta a lágy zenét és koppanó cipőtalpak  arra engedtek következtetni, hogy odafent táncolnak.

A tekintete ekkor megakadt Larissán.

A lány egy csodálatosan csillogó, hosszú, sima  lila tógában várt rá.

A haját aranyszalaggal kötötte fel.

A fáklyák fényeiben még sápadtabbnak hatott, de Vincentet ez egy cseppet sem zavarta.

- Uram! – köszöntötte a lány és a kezét nyújtotta.

- Hölgyem! – bólintott a fiú, majd meghajolt és kezet csókolt. – Igazán bájos.

- Köszönöm. De te is. Félixnek jó az ízlése! – tette még hozzá.

- Pfff.  – bosszankodott Vince, és nagyon zavarta, hogy a lány ilyen elragadtatottan beszél arról a behemótról.

Larissa egyszerűen lélegzetellálítóan jóképűnek találta Vincentet.

Úgy gondolta, hogy ha dobogna  még a szíve akkor biztosan hevesen verne.

Eddigi életét férfiak között töltötte, de egyik iránt sem érzett ilyen heves és erős vonzódást.

Eszébe jutott az első találkozásuk.

Ott a folyóparton.

Már akkor sem bírta levenni róla a szemeit.

Örült, hogy harcolhattak, mert legalább addig is leplezetlenül figyelhette a fiút.

Szerelmes lett bele. Efelől semmi kétsége sem volt.

- Mehetünk? – szakította ki a gondolataiból a fiú bársonyos hangja.

- Persze. – bólintott a lány, majd elfogadta a felé nyújtott kezet, és büszkén karolt bele Vincentbe.

Amikor felértek a terembe, a bál már javában folyt.

Dominique, Caleb és Renata szintén ünnepi ruhába öltöztek, és ők szolgáltatták a zenét.

Marcus, Demetri és Aro társaságában beszélgetett.

Eleazar éppen ekkor kérte fel egy táncra Sulpiciát.

Caius és Athenodora elmélyülten, egymásba karolva pörögtek a parketten.

- Szabad? – kérdezte Vince, és a táncoló párok felé intett.

- Tudsz táncolni?  - csipkelődött Larissa.

- Sok mindent tudok! Meglepne, hogy milyen sok mindent! – kacsintott a fiú.

- Lássuk. - incselkedett a lány, majd magával rántotta Vince-t.

- Azt hittem, hogy én vezetek?

- Arra várok éppen! – célozgatott a lány, majd a fiú kezeit a csípőjére tette, sajátját pedig Vince nyaka köré fonta.

Félix az egyik sarokban gubbasztott és szúrós szemekkel figyelte a fiatalokat.

- Nos elárulhatnád végre! Ez a Félix a vőlegényed?

Larissa felnevetett. A kacagása még sokáig visszhangozott a teremben.

- Nem! Honnan veszed?

- Nézz csak rá! Ha tehetné a tekintetével biztosan megölne.

A lány most Félixre nézett, majd odaszólt neki:

- Nyugalom! Minden rendben van!

- Lazíts! – szólt rá Vincent.

Amikor Larissa szólt hozzá, Félix elnevette magát és hátrálni kezdett, de amikor Vince is megszólította a kezei ökölbe szorultak.

- Nyugalom! – mondta újra a lány – Úgy látom, hogy a bátyám beszélni szeretne veled! – intett Caius irányába.

Félix arrafelé fordult és már ment is, mert Caius valóban integetett neki, hogy lépjen közelebb.

Athenodorát lekérte Demetri,  - a nő,  egy pillanatig habozott, végül mégis elfogadta a kérést – Eleazar pedig átadta Sulpiciát Arónak, és csatlakozott Caius és Félix kettőséhez.

- Végre! Újra kettesben! – szólta el magát a fiú. – De még mindig nem válaszoltál a kérdésemre!

- Melyikre is?

- Félix a vőlegényed?

- Már mondtam, hogy nem!

- De egy napon az lesz! Ő a kijelölt jövendőbelid! Aro őt akarja melléd az örökkévalóságban?  - tippelt a fiú.

- Tévedsz! De miért érdekel annyira, hogy ki lesz az én férjem?

- Nos… - Vincent zavartan elbámult valahová a hátuk mögé - … csupán érdeklődöm! Én már csak ilyen kíváncsi természet vagyok!

- Áhhá. Értem. Világos! – mosolygott a lány – Nos ha annyira tudni szeretnéd, Félix azért ilyen atyáskodó velem, mert ő a személyi testőröm. De én inkább a legjobb barátomnak tekintem.

- Valóban? Csak barát?

- Semmi több! Mióta megmentettem az életét, úgy érzi, hogy tartozik nekem. Amikor csatlakozott hozzánk önként vállalta az őrzésemet!

- Megmentetted? Ezt nem egészen értem?!

- Nos talán jobb lesz ha az elején kezdem. – sóhajtott a lány, majd megtorpant a táncban és elkezdte az ajtó felé húzni a fiút.

- Nem lesz baj, hogy elmegyünk?  - kérdezte az óvatosan.

- Egyáltalán nem!  Csak ide jövünk a szomszéd terembe! A szökőkúthoz.

- Földalatti palota, földalatti szökőkút! Van  még valami amiről nem tudok?

- Sok minden! De mindjárt okosabb leszel!  - vallotta be a lány, majd kitárta az ajtót, és miután mindketten kiléptek egy szűk folyosóra – ahonnan már hallani lehetett a vízcsobogást – fáklyával a kezükben elindultak az említett szökőkút felé.