- Szóval halljuk a történetedet! – kérte Vincent, és leült a monumentális szökőkút padkájára.

A lány vett egy nagy levegőt és belekezdett az emberi és vámpír életének elmesélésébe.

Elmondta, hogy miként is lettek hidegek, hogy Aro és a fivérei már felnőttek voltak, de őt tizenkilenc évesen változtatták át, és azt is elmesélte, hogy sosem kérte vagy kívánta ezt az életet, de  az idő múlásával, mostanra már megszokta.

- Szörnyű! – mondta a fiú, amikor Larissa befejezte a mondandóját – Csak úgy átváltoztatni! Heccből! Mert még ha haldokoltatok volna vagy ilyesmi! De nem! Csak úgy! Rémes! Nagyon sajnálom. – szólalt meg végül, és megfogta Larissa kezeit.

A lány békítően mosolygott rá.

- Szóval most már értheted, hogy miért is ilyen fontos számomra a családom! A felét még emberként elvesztettem, a másik pedig itt van nekem, halhatatlanként. Muszáj összetartanunk!

- Megértem. – mondta a fiú, és az jutott az eszébe, hogy ő bizony nem így gondol a családjára.

- Veled ki tette meg?  - kérdezte Larissa, mintha csak olvasott volna a gondolataiban.

- Az anyám!

- Tessék? Ugye most csak viccelsz?!

- Úgy nézek ki? Tényleg ő változtatott át.

- De hát miért? Hogyan tehette ezt veled?

- Ő, és az apám is úgy gondolták, hogy vámpírként nagyobb hasznomat vehetik majd.

- Hihetetlen. – csóválta a fejét Larissa.

- De ez már régen volt. Azóta megbocsátottam nekik. Azthiszem.

- Már meg ne haragudj, de én biztosan nem ezt tettem volna a helyedben!

- Akkor mit?

- Nem tudom. De nem bocsátottam volna meg neki! Az biztos!

- Képes lettél volna megölni valamelyik fivéredet, ha ők változtatnak át?

Larissa nem válaszolt.

- Látod? Gondolj csak bele a helyzetembe!

- Igazad van.

- Tudom. – nevetett keserűen a fiú.

Larissa meglökte, és Vince beletenyerelt a vízbe.

Ekkor felnézett és közelebbről is szemügyre vette a szobrot, ami egy kerek emelvényen állt a kút közepén.

Ez is, akárcsak a palota többi része márványból készült, és egy magas, vékony, büszke tekintetű nőt ábrázolt.

- Ez meg kicsoda? – kérdezte kíváncsian Vince.

- Ő? Hiszen ismered.

- Tényleg? Te lennél?

- Sajnos nem. Ez a nő sokkal szebb és műveltebb nálam.

- Azért te sem panaszkodhatsz. – bókolt a fiú.

- Köszönöm.

- Ki is ő?

- Athenodora. Caius bátyám mennyasszonya.

- Nem túlzás ez egy kicsit? Szobrot emeltetett magának?!

Larissa kissé meglepetten nézett Vince-re.  

- Ez nem ő állítatta. Ajándékba kapta. Tudod Athena, mi csak így becézzük – tette hozzá a fiú meglepett arcát látva – görög.

Vince kíváncsian várta a folytatást.

- Ha úgy vesszük Athena a legidősebb Volturi tag. Sőt az is lehet, hogy ő az egyik legidősebb vámpír kerek –e világon.

- Miért? Mikor született?

- Az emberi életéből szinte semmire sem emlékszik már,  mert olyan régen volt. De azt tudja, hogy már a trójai háború idején vámpírként élt.

- A trójai háború? Azt hittem, hogy az csak egy mese!

- Megtanulhattad már, hogy amit te mesének hiszel vagy hallasz, az általában igaznak bizonyul. Elvégre a hidegek is csak legendák és vannak akik nem hisznek bennük! Egészen addig amíg személyesen nem találkoznak eggyel.

- Jogos.  – vallotta be a fiú.

Larissa elmosolyodott és tovább beszélt.

- Athena akkor kapta a szobrot, amikor segített legyőzni a trójaiakat, a görögök oldalán harcolva.

- Nem egy Odüsszeusz nevű férfi segített leigázni a trójaiakat? A falóval?

- Mese!  - legyintett a lány – Az igazság az, hogy Athena találta ki  a falovat. Szép Heléna a húga volt.

Vincent elképedve hallgatta a történetet.

- Amikor Páris elrabolta a lányt, - mert bizony  Heléna nem önként ment, hanem vitték-Athena aki akkor már vámpír volt, de a családja vérének ellent tudott állni.  Közrefogott egy seregnyi hideget, majd Trója ellen vonultak.

- A háború kilenc évig tartott? Nem?

- Az is csak kitaláció. Eredetileg csupán egy hét volt az egész, és Athena vezette győzelemre a görögöket. Kiszabadította a húgát, majd az útjára engedte. A seregből amit létrehozott csak egy kisebb csoport maradt, amit a románok pár évvel ezelőtt  kegyetlenül kivégeztek. Athenodora akkor már nem élt velük, így ő szerencsésen megmenekült. De rengeteg barátja veszett oda.

- Sajnálom.

- Én is. De nem a te hibád! Igaz, hogy te is román vagy, de nem tehetsz a görögök halálról.

Vincent inkább semmit sem válaszolt.

Azt tudta, hogy nem vett részt a görögök elleni háborúban, de azzal tisztában volt, hogy a szülei és a családja többi része igen. Ők végezték ki azokat ott a Balkán – félszigeten.

- Valami baj van? – kérdezte Larissa.

- Csak elgondolkodtam. Folytasd kérlek.

- A lényeg ennyi. Az a Homérosz nevű férfi, szinte mindent átköltött ebben a történetben. De a szobor a bizonyítéka, hogy Athena valóban ott volt a sereg élén. Nézd.  – mutatott a lány egy elkopott rovásírásra – Ez már egy holt nyelv. De Athenodora megtanította nekünk.

- Úrnőnknek, a nemes és sebes léptű Athenodorának, aki segített legyőzni a trójaiakat.  – olvasta hangosan a lány.

- Hihetetlen.  – suttogta elképedve a fiú.

- És ez még csak a kezdet.

- Athenának mi a különleges képessége?

- Telekinézis.

- Hogy mi?

Larissa nevetett.

- Ez is egy idegen szó, ami már kihalt a nyelvből, bár Aro szerint még biztosan divatba fog jönni. A tárgyak gondolattal való röptetése és mozgatása.

- Bármekkora tárgy?

- Akár még egy vámpírt is képes a levegőbe emelni. Mindent, amire csak gondol.

- Nem semmi.

- Tudom. – mondta lelkendezve a lány.

- Most mesélj Sulpiciáról. Ő és Aro már régóta házasok?

- Igen. Sulpiciát még az emberi életünkből ismerjük. Az apáink jó barátok, mindketten gazdag és neves kereskedők. voltak. Ám még a mi atyánk megbecsülte a pénzt, addig Sulpicia apja nem. Szeretett szerencsejátékozni, és egy napon az egész vagyonukat eljátszotta. Végső elkeseredésében öngyilkos lett, de sosem fizetett. Így Sulpiciát elvitték rabszolgának. Aki megvette, egy igazán  kegyetlen ember volt. Halálra éheztette és minden nap megkorbácsoltatta. A legkisebb hibáért is.

Aro talált rá. Már haldoklott. De átváltoztatta. Azóta elválaszthatatlanok.

- Micsoda történet.

- Legalább a vége jó. Ezt nem sokan mondhatjuk el  magunkról.

- Te ezt jónak nevezed? – kérdezte hitetlenkedve Vince. 

- Igen. Sulpicia megtalálta élete szerelmét, és egy nagy család tagja lehetett. Akik valóban szeretik. Elvégre az anyja maga adta át őt a rabszolga-kereskedők kezére, csak hogy azután ő tovább élhesse a fényűző életét.

- És Sulpiciának is van ereje?

- Természetesen.

- Minek is kérdeztem. – mormolta Vincent.

Larissa mosolyogott.

- Sulpicia képes az irányítása alá vonni a természeti erőket. A szelet, az esőt, a tüzet, ilyesmiket.

- Ti nagyon erősek vagytok. Nem meglepő, hogy a románok nem tudtak eddig legyőzni titeket.

-  De nem nagyon szeretjük használni a képességeinket. Főleg nem én!

- De miért? Neked mi a különleges erőd?

A lány elgondolkodott.

- Erről majd később. Nem akarlak elijeszteni vele.

- Miért? Olyan szörnyű?

- Nekem igen! Másnak talán nem, de nekem nagy teher!

Vincent megértette, hogy nem kell tovább feszítenie a húrt.

- Akkor majd elmondod ha úgy érzed, hogy készen állsz rá.

- Köszönöm, hogy nem erőlteted. De ha már itt tartunk, te sem árultad még el, hogy mi a képességed?!  - mondta a lány.

- Erről majd később. – kontrázta a fiú.

- Jogos.  – nevetett a lány.

- Úrnőm! Hát itt vagy? – hallották Félix megkönnyebbült hangját, majd az oszlopok közül előbukkant a férfi.

- Hol lennék? – kérdezte a lány.

- Nos… én csak …Aro küldött, hogy megnézzem jól vagy –e?!

- Jó kifogás! – mondta Vince.

Félix vicsorgott, majd újra eltűnt.

- Most már aztán tényleg mond el, hogy  mi az ábra ezzel a nagydarab állattal?!

- Féltékeny vagy?  - kérdezte büszkén Larissa.

- Én? Dehogy!

- Pedig örültem volna neki. – szólta el magát a lány, majd felállt és a kezeit a háta mögé tette.

- Az vagyok! Egy ici – picit! Bevallom.  – hangoztatta máris a fiú, majd Larissa után ment, kikulcsolta a kezeit, megpördítette és közel húzta magához.

- Ezt csak azért mondtad, mert tudod, hogy ezt akartam hallani. – szólt szomorúan a lány.

- Nem! Esküszöm! Tényleg idegesít ez a Félix! Nem tetszik nekem, ahogy körülötted legyeskedik.

Larissa újra mosolygott.

- Már mondtam neked, hogy ő csak egy nagyon –nagyon jó barát. És hálás nekem.

- Mert megmentetted.

- Igen.

- De honnan, mikor és mitől?

- Ezt is elmeséljem?

- Megkérlek rá.  – mondta Vincent és újra helyet foglalt a szökőkúton, magával húzva Larissát.

- Pontosan emlékszem arra a napra! Talán sokkal jobban, mint a többire. Akaratlanul is, de  valahogy  jobban bevésődött. Akkor már mind a négyen elég jól kontroláltuk magunkat. Renata nemrég csatlakozott hozzánk. Eleazar pedig már nyolc éve velünk volt. Aro és én mindig is szerettünk kettesben kirándulni. Ez még az emberi életünkből fakad. Valahogy közelebb állunk egymáshoz, mint a többiekkel. Persze ne értsd félre! Őket is ugyanúgy szeretem, de Aro valahogy más. Őt nem is báttynak, hanem apának tekintem. Talán mindig is annak tekintettem. Visszatérve Félixre. Azon a napon, csakúgy, mint oly sokszor, a bátyám és én elmentünk a Colosseumba. Akkoriban nagyon divatosak voltak a gladiátorharcok. Már szomjasak voltunk, és  úgy véltük, hogy talán nem leszünk olyan feltűnőek, ha elkapunk két harcost akik már így is megsebesültek.

Végig ott voltunk és figyelemmel kísértük a viadalt.  A császár a legjobb gladiátorait harcoltatta egymás ellen. Az egyik pedig Félix volt.

Vincent döbbenten felsóhajtott.

- Egy gladiátor?

- Igen. Félix már akkor is kivételes erővel bírt, és harcolni is kitűnően tudott. A helytartó egymás ellen uszította őket. Aztán kiderült, hogy Félix az öccsével kényszerült harcra. Külön – külön profik voltak, de egymás ellen egyszerűen képtelenek voltak küzdeni.

Aztán amikor Félixet elgáncsolta az öccse, a császár döntött.

Felemelte a kezét és lefelé mutatta a hüvelykujját.

A nép már tombolt. Mindenhonnan csak az lehetett hallani:

- Öld meg! Öld meg! Öld meg!

- Ám a fiú nem tette meg. Eldobta a gerelyt. Egyenesen be a páholyba, ahol a méltóságosak ültek. A katonák ösztönből cselekedtek és kiengedték az állatokat. Félix öccsét egy oroszlán és két tigris tépte szét.

Őt is megtámadták, de valahogy sikerült kimásznia a küzdőtérről és elvánszorgott a kijáratig.

Aro már indult volna érte.

- Már alig él. Itt az  idő, húgom!  - mondta a fivérem.

Erre én:

-  Meg akarom menteni!

- Nem értelek! Már három napja nem ittunk. Gyötör a szomjúság! Téged nem?

- Engem is! De ezt a fiút életben kell hagynunk! Meg kell mentenünk! Muszáj!

- De miért?

- Nem tudom. Így érzem! Te maradj itt! Én átváltoztatom.

- Még sosem csináltad! Úgy is megölöd!

- Biztos vagyok benne, hogy lesz annyi önuralmam, hogy amikor kell, megálljak!

- Te tudod. – hagyta rám Aro, és az utamra engedett.

Egyáltalán nem bízott a sikeremben.

- Végül mégis megcsináltad. – szakította félbe Vince a lányt.

- Igen. – Larissa elmosolyodott – Nem volt könnyű, de megálltam, hogy ne szívjam ki az összes vérét. Félix azóta úgy érzi, hogy az adósom. Amikor elmondtuk neki, hogy mi is lett belőle, és hogy mi kik is vagyunk  nem kérette magát. Rögtön beállt közénk és jelentkezett a személyi testőrömnek.

- Mindegyikőtöknek van személyi testőre?

- Csak nekem és Arónak. Marcus és Caius túl büszkék ahhoz, hogy mások segítségét kérjék, hogy ha bajba kerülnének. Pedig aztán rájuk jobban ráférne a védelem, mint rám. Főleg Caiusra.

Larissa a szájához kapta a kezét és elszégyellte magát.

- Ezt nem egészen értem. – mondta a fiú – Mi van Caiussal?

- Ígérd meg, hogy nem mondod el neki! Sosem szabad megtudnia, hogy elárultam. Még a testőreink sem tudják, hogy Caius az egyetlen … hogy neki nincs… - Larissa tétován nézett Vince-re.

- Értem már! Caiust nem áldotta meg a sors különleges erővel.  – esett le a fiúnak.

- Ő az egyedüli Volturi tag, aki semmilyen erővel nem bír. Leszámítva persze a tipikus vámpírképességeket. Azért is olyan bizalmatlan mindenkivel. Fél, hogy egy napon majd ellene fordítják a gyengeségét. Persze én már számtalanszor mondtam neki, hogy ez nem gyengeség, de ő hajthatatlan. Eltökélte magában, hogy ő igenis átlagos. Így az idő múlásával egyre megkeseredettebb lett.

- Értem.

- Ugye nem árulsz el? – kérdezte a lány.

- Persze, hogy nem.

- Esküszöl? Soha?! Senkinek?!

Vincent a családjára gondolt és egy pillanatig nem szólt semmit sem.

- Vince! Kérlek! – mondta a lány.

A fiú Larissa könyörgő szemeiben nézett és egyszerűen nem tudott ellenállni.

- Esküszöm.

- Köszönöm. – mondta a lány, majd sóhajtott egy nagyot és a fejét, a fiú vállára hajtotta.

Ekkor éles trombitaszó hasított a csöndbe.

Larissa felpattant, és elindult, vissza a nagyterem irányába.

- Gyere! Sietnünk kell!

- Miért?

- Most avatják be Demetrit! Erről nem szabad lemaradnunk.  – magyarázta.