Twilight Fanfiction
Adashi ficjei
 
Adry ficjei
 
Alice Cullen ficjei
 
Ameli ficjei
 
Angyal ficjei
 
Anna ficjei
 
Becky ficjei
 
Bella08 ficjei
 
Ben Vincent ficjei
 
Beth ficjei
 
Betty ficjei
 
Bexika ficjei
 
Bojti ficjei
 
Bubi ficjei
 
CATie ficjei
 
Christine ficjei
 
Csilla ficjei
 
Ditty ficjei
 
Dóó ficjei
 
Drusilla ficjei
 
Drytta ficjei
 
echoCHANNEL ficjei
 
Eridanus ficjei
 
Esme Cullen ficjei
 
Falatka ficjei
 
Gabriella ficjei
 
Hencii ficjei
 
Inka ficjei
 
InkHeart ficjei
 
Interjú Rakovszky Zsuzsával, a Twilight - saga könyvek fordítójával
 
Jessie ficjei
 
Kanga ficjei
 
Kata ficjei
 
Katica ficjei
 
Kik@ ficjei
 
Klaudya ficjei
 
Kléra ficjei
 
Lacrima ficjei
 
Lettina ficjei
 
Lice ficjei
 
Lillci ficjei
 
Lilymooo ficjei
 
Liws ficjei
 
Liza ficjei
 
Mókrina ficjei
 
Nessie ficjei
 
Netta ficjei
 
Nikcimaci ficjei
 
Noa ficjei
 
Nymphi ficjei
 
Pancsy95 ficjei
 
Pipike ficjei
 
Puszmó ficjei
 
Raven ficjei
 
Rosalie ficjei
 
Stephenie ficjei
 
Szandi ficjei
 
Szandika_vivike ficjei
 
Szandy ficjei
 
Szozsa914 ficjei
 
Tinka ficjei
 
Titti ficjei
 
Vampire Bella ficjei
 
Vampire Nóri ficjei
 
Via ficjei
 
Vikcsih ficjei
 
Virág ficjei
 
Virdzsi96 ficjei
 
Vivi2424 ficjei
 
Vivika95 ficjei
 
Wámpírlány ficjei
 
Wedó ficjei
 
Zytus ficjei
 
Zsu ficjei
 
Zsuzsii ficjei
 
zsuzska ficjei
 
Íróink blogjai
 
Buta Bárányok
 
¤Ennyien voltatok..¤
Indulás: 2006-08-24
 
¤Login¤
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
New Moon - Az igazság
New Moon - Az igazság : New Moon - Az igazság

New Moon - Az igazság

Néztem Bellát, ahogy alszik, és azokon a szavakon gondolkoztam, amiket Alice mondott nekem. Vagyis inkább gondolt.

Idióta voltál, hogy elmentél! Tudod mit tett vele? Még aludni sem tudott, nemhogy boldognak lenni! Mégis hogy gondoltad?! Teljesen összetörted! Én megmondtam előre, de te nem hallgattál rám! ’Bella tud vigyázni magára, és így majd boldog lesz’! Na persze! – ezeket a szavakat vetítette a fejembe újra és újra, azzal az arckifejezéssel együtt, amivel Bella nézett rá, mikor itt volt, emlékeztetve engem arra, hogy milyen nyomorúságos teremtmény is vagyok. Mintha nem tudnám magamtól is. Tényleg, hogy is voltam képes elhagyni? Persze tudtam a választ. Azt hitem, hogy jobb lesz neki nélkülem. Ha nem lettem volna ebben száz százalékig biztos, nem lett volna elég erőm megtenni.


(Edward szemszöge)   
 

Néztem Bellát, ahogy alszik, és azokon a szavakon gondolkoztam, amiket Alice mondott nekem. Vagyis inkább gondolt.

Idióta voltál, hogy elmentél! Tudod mit tett vele? Még aludni sem tudott, nemhogy boldognak lenni! Mégis hogy gondoltad?! Teljesen összetörted! Én megmondtam előre, de te nem hallgattál rám! ’Bella tud vigyázni magára, és így majd boldog lesz’! Na persze! – ezeket a szavakat vetítette a fejembe újra és újra, azzal az arckifejezéssel együtt, amivel Bella nézett rá, mikor itt volt, emlékeztetve engem arra, hogy milyen nyomorúságos teremtmény is vagyok. Mintha nem tudnám magamtól is. Tényleg, hogy is voltam képes elhagyni? Persze tudtam a választ. Azt hitem, hogy jobb lesz neki nélkülem. Ha nem lettem volna ebben száz százalékig biztos, nem lett volna elég erőm megtenni.

Aztán az a beszélgetés jutott eszembe, amit Charie folytatott Alice-szel.

„- Mennyire volt rossz, Charlie?

- Nagyon.

- Mesélj róla. Tudni akarom, hogy pontosan mi történt, miután elmentünk.

- Sose éreztem még magam ennyire tehetetlennek. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Az az első hét - azt hittem, hogy kórházba kell vinnem. Nem evett, nem ivott nem is mozgott.

Dr. Gerandy olyan szavakkal dobálózott, hogy „katatónikus”, de nem engedtem, hogy megvizsgálja. Féltem, hogy megrémítené.

- De aztán abba hagyta?

- Rávettem Reneé-t, hogy jöjjön el, és vigye magával Floridába. Csak nem én akartam az lenni, aki… hát  érted, ha kórházba kellett volna vinni vagy ilyesmi. Azt reméltem, hogy az anyjával töltött idő  segítene. De amikor elkezdtük bepakolni a ruháit, teljesen kikelt magából. Soha nem láttam még, hogy Bella ilyen rohamot kapjon. Sosem volt olyan hisztérikus típus, de akkor őrjöngött. Szétdobálta a ruháit, és azt üvöltözte, hogy nem kényszeríthetjük, hogy elmenjen - és végül elkezdett sírni. Azt hittem ez volt a fordulópont. Nem vitatkoztam, amikor ragaszkodott hozzá, hogy itt maradjon… és először tényleg úgy tűnt, javul az állapota…

- De?

- Visszament a suliba és dolgozni, evett és aludt, megcsinálta a háziját. Válaszolt, amikor kérdezték. De valahogy… üres volt. A szemei kifejezéstelenek voltak. Csomó kis dolog volt - nem hallgatott többé zenét; találtam egy tucat törött CD-t a szemétben. Nem olvasott, sosem volt abban a szobában, ahol a TV ment, pedig olyan sokat nézte azelőtt. Végül rájöttem, hogy… mindent elkerül, ami rá emlékezteti. Alig beszéltünk; annyira aggódtam, hogy semmi olyat ne mondjak, ami felzaklatta volna – a legkisebb dologra is összerezzent - és magától sose csinált semmit. Csak válaszolt, ha kérdeztem valamit. Teljesen egyedül volt abban az időben. Nem hívta vissza a barátait, és egy idő után már nem hívták többé. Éjszaka olyan volt, mintha élőhalottak lettek volna körülöttünk. Még mindig szoktam hallani, ahogy sikítozik álmában…

- Sajnálom, Charlie.

- Nem a te hibád – tudtam, hogy engem hibáztatott, és igaza is volt. - Te mindig jó barátja voltál.

- Azért most már jobban néz ki.

- Igen. Amióta Jacob Black-kel lóg, javulást vettem észre rajta. Legalább van egy kis színe, amikor hazaér, van egy kis fény a szemében. Boldogabb. Jacob több mint egy évvel fiatalabb nála, és tudom, hogy azelőtt csak úgy gondolt rá, mint egy barátra, de azt hiszem ez most már valami több, vagy legalábbis abba az irányba halad… Jake sokkal érettebb a korához képest. Ő fizikailag viseli gondját az apjának, míg Bella érzelmileg támogatta az anyját. Ettől felnőtt. Meg aztán jóképű kölyök - az anyjára ütött. Pont jó Bellának, tudod.

- Akkor jó, hogy van neki.

- Oké, azt hiszem kicsit, elsietem a dolgokat. Nem tudom…  még amikor Jacobbal van akkor sem…  olykor olykor látok valamit a szemében, és azon tűnődöm, hogy képes leszek-e valaha is felfogni, hogy mekkora fájdalom van benne valójában, az már nem normális, Alice és… ez megrémít. Egyáltalán nem normális. Nem mintha valaki… elhagyta volna, hanem mintha valaki meghalt volna. Nem tudom, hogy valaha is túljut-e ezen - nem vagyok biztos, hogy ez a természetében van, hogy felgyógyuljon egy olyan dologból, mint ez. Ő mindig is egy állandó, változatlan kis teremtés volt. Nem jut túl dolgokon, nem változtatja meg a döntését.

- Tényleg olyan típus.

- És Alice… Szóval, tudod, hogy mennyire elfogult vagyok veled szemben, látom, hogy mennyire örül neked… de egy kicsit aggódom amiatt, hogy mit fog tenni vele a látogatásod.

- Én is, Charlie, én is. Nem jöttem volna, ha tudtam volna. Sajnálom.

- Ne kérj bocsánatot, aranyom. Ki tudja? Talán jót tesz neki.

- Remélem igazad van.

- Alice, kérdeznem kell valamit.

- Ki vele.

- Ugye ő nem fog visszajönni látogatóba?

- Azt sem tudja, hogy itt vagyok. Amikor utoljára beszéltem vele, akkor Dél-Amerikában volt.

- Ez is valami, legalább. Nos, remélem, jól szórakozik.

- Én nem feltételeznék ilyesmit, Charlie.”

Alice ugyan megvédett Charlie előtt, de tudtam, hogy neki van igaza. Az, amit az egyetlen lányával tettem, elfogadhatatlan. Azon tűnődtem, hogy valaha meg tud-e majd bocsátani nekem azok után, amit tettem vele. Vagy már túllépett rajtam? Tényleg beleszeretett Jacob Black-be, és engem elfelejtett? Nem hibáztatnám érte. Nem lenne jogom. Én tettem ezt vele, és legalább valaki egy kis életet vitt bele.

Alice-nek igaza volt. Idióta voltam.

Most, hogy itt feküdt a karajaim közt, még mindig nem lehetettem biztos benne, hogy ez így is maradhat. Hiszen, ha már nem akar engem, megint el kell mennem. Soha nem mondanám el neki, hogy mennyire fáj, de ha Jacobbal boldogabb, mint velem valaha is lehetne, akkor el kell engednem, nem? Meg tudnám még egyszer tenni? Csakúgy kisétálni az életéből?

Sóhajtottam ennek az egész helyzetnek a lehetetlenségén. Mit tettem az én egyetlen szerelmemmel? És ő mit tett, hogy megkapott engem? Engem, aki semmire nem voltam jó, csak arra, hogy megsebezzem újra és újra, míg végleg össze nem törtem a szívét? Ő mivel érdemelte ki ezt?

Simogattam az arcát, a haját, karjait, miközben aludt, nem tudtam megállni, hogy ne tegyem, bár tudtam, hogy fájni fog, ha megint el kell mennem. De talán nem kell. Talán megbocsát. Bár nem igazán hittem benne. Valami csodának kéne történnie, hogy csakúgy elfelejtse mindazt, amit tettem vele. És ilyen csoda nincs.

Szorosabban öleltem magamhoz, tudván, lehet, hogy ezek az utolsó érintéseim. Ha tudtam volna sírni, most biztos patakokban folyt volna a könnyem.

Valamivel tizenegy után, amikor Charlie már mélyen aludt, Alice dugta be a fejét az ablakon.

- Felébredt már? –  kérdezte. Nem mintha nem tudta volna a választ, mielőtt idejött.

- Nem.

- Figyelj, amiket a múltkor gondoltam… -kezdte.

- Tudom, hogy igazad volt, Alice. Sajnálom, hogy nem hittem rögtön neked. Rengeteg rossz dologtól kímélhettem volna meg Bellát.

- És magadat – tette hozzá csendesen.

- Az az, ami most legkevésbé  érdekel.

- Később fog.

- Még mindig nem látod, mit fog mondani? Csakhogy felkészülhessek rá… - váltottam témát. Igazából nem akartam az eshetőségekre gondolni. Semmire sem akartam gondolni. Aludni akartam, vagy öntudatlan állapotba kerülni, hogy legalább egy kicsit megszabaduljak ettől a zűrzavartól. És akkor Belláról álmodhatnék. Álmodhatnám, hogy minden rendben, soha nem mentem el, és boldogan élünk még mindig.

- Semmit nem látok. Sajnálom.

- Ne emésztd magad. Ez az egész az én hülyeségem volt, viselni fogom az összes következményét, bármennyire fájdalmas is lesz. – Ránéztem Bella alvó testére, amit a karjaimba zártam, és elképzeltem a legfájdalmasabb jövőt, ami várhatott rám. Elhagyni Bellát. Megint. Nem tudom, ezúttal hogy élném túl. Talán visszamennék Olaszországba. Most már semmi oka nem lenne rá, hogy megmentsen. Nem tudná, hogy elmentem. Senki se tudná.

- Ezt azonnal felejts el! – csattan Alice. Értetlenül néztem rá, de akkor megláttam a látomást a fejében. Csak egy eshetőség – én Olaszországban. Egyedül. Tévedtem, hogy nem tudná senki. Alice tudná.

- Úgyis megint visszahoználak! – sziszegte a fogai közt.

- Minek? Ha nem kellek neki - az életemnek, nekem sem kell az élet.

- Honnan tudod, hogy nem kellesz neki? Vagy már megtanultál olvasni a gondolataiban?

- Nem. – A szemem összeszűkült. – De tudom, látom, mit tettem vele, és ezt nem lehet könnyen megbocsátani. Te is mondtad, hogy idióta voltam, és tudom, hogy igazad volt. Neked mindig igazad van, csak én nem jöttem rá eddig még soha.

- Ha tényleg így gondolod, akkor jól figyelj rám. Ne emészd magad semmi olyan dolog miatt, ami nem fog megtörténni. Igen, láttam, mit tettél vele, és igen, idióta vagy, hogy ezt csináltad… de pont ezért fog megbocsátani. Te is tudhatnád, hogy nem tud nélküled élni!

- De Jacobbal…

- Ő mondta nekem, hogy Jacob a legjobb barátja. Nem a szerelme. A barátja. A szerelme te vagy. Te vagy az egész élete.

- Nincs igazad.

- Épp az előbb mondtad, hogy mindig igazam van.

- Mindig. Kivéve most.

- Na jó, ha rám nem hallgatsz, rá talán majd fogsz, mikor felébred.

Elindult az ablak felé.

- Alice – szóltam utána. Nem hagyhattam, hogy így menjen el. Nem akartam még több szerettemet megbántani.

- Igen? – fordult vissza.

- Sajnálom. És köszönöm, hogy legalább te nem utálsz.

Odaszökkent mellém, kezét a vállamra tette.

- Én is sajnálom. És senki nem utál téged. Mindenki aggódik miattad. Carlisle és Esme főleg. Annyira örülnek, hogy végre visszajöttél, de félnek is, hogy mi lesz veled, ha… - nem fejezte be.

- Nem tudom. De kérlek, megmondanál valamit a többieknek, ha visszaérsz?

- Persze. Bármit.

- Mondd el, mennyire szeretem őket. És Rosalie-nak, hogy nem haragszom. Hiszen, ha nem hív fel, akkor talán soha nem is jöttem volna vissza. Nem láttam volna újra Bellát. – Könnyű volt úgy kimondani a nevét, hogy mellettem volt. Akkor lesz nehéz, ha már nem lesz a közelemben.

- Megmondom, ha cserébe megígérsz nekem valamit.

- Mit?

- Ha esetleg… nem jól sülne el a dolog… amit erősen kétlek, de a pesszimizmusod ragadós… Meg kell ígérned, hogy visszajössz hozzánk. Nem okozhatsz így fájdalmat a szüleidnek, a családodnak.

- Megígérem – mondtam, bár nem voltam biztos benne, hogy tudom is tartani, ha ez az egész…  rosszul sül el. Felsóhajtottam.

- Köszönöm. Szeretünk, Edward. Erre emlékezz.

De mit tudok vele csinálni, ha az, aki a legfontosabb számomra, nem érez így? Vagyis nem biztos… Még semmi sem dőlt el…

Hamis reményekbe ringattam magam, hogy elviselhetőbbé tegyem a pillanatot.

- Most magadra hagylak, hogy egyedül lehess, amikor felébred. De figyelni fogok mindent. –  És ha megpróbálod megszegni az ígéreted, utánad megyek megint. Lehet, hogy te vagy a leggyorsabb, de mi többen vagyunk. És szeretünk.

- Emlékeztetni fogom magam…

- Sok szerencsét! –  mondta, majd kiugrott az ablakon.

Még két órát töltöttem kétségek között. Nem is tűnt fel először, hogy Bella milyen mozdulatlan – nem beszélt, nem mocorgott, nem motyogott. De ezt mind csak akkor vettem észre, amikor elkezdett fészkelődni.

Légzése egyenetlenebb lett, összeszorította a szemeit. Megérintettem a homlokát óvatosan, nem akartam felébreszteni, ha még mindig álmodik. De összébb szorította a szemhéját, sóhajtott egyet, majd kinyitotta a szemét.

- Oh – zihálta, mikor meglátott, majd megint gyorsan összezárta szemeit. Megdörzsölte őket, és megint felnézett. Aggódva néztem őt. Minden kétségem elpárolgott. Nem érdekelt, hogy dönt, én mindig szeretni fogom. És várni fogok, hátha egyszer meg tud bocsátani.

- Megijesztettelek? –  kérdeztem, a hangomból is kiérződött az aggodalom. Úgy szerettem volna megölelni, megcsókolni, és megígérni neki, hogy most már minden rendben lesz. Hogy ne aggódjon, én itt vagyok vele mindig. De nem tudhattam, hogy ő hogy reagálna erre, nem tudhattam, hogy örülne-e neki. Kétségbeejtően fájó volt a tény, hogy amit régen megtehettem, mert biztos lehettem a reakciójában, az mára szertefoszlott.

Arca zavart lett, pislogott, kétségbeesetten nézett.

-Oh, a francba – mondta végül, de a hangja reszelős volt.

-Mi a baj, Bella? –  már nagyon-nagyon aggódtam… nem is, a pánikoltam jobb szó  erre… Mire gondolhat?

Összeráncolta a homlokát.

-Meghaltam, ugye? –  kérdezte végül nyöszörögve. – Megfulladtam. A francba, a francba, a francba! Ez romba dönti Charlie-t.

Összevontam a szemöldököm. Miből juthatott erre a következtetésre? Még mindig irritáló, hogy nem hallom a gondolatait. Főleg most, amikor a legnagyobb szükségem van rá. Igen, szükségem van rá, különben nem tudom eldönteni, hogy ő mit akar.

- Nem vagy halott –  biztosítottam szerelmem.

- Akkor miért nem ébredek fel? – kérdezte harciasan.

- Ébren vagy, Bella.

Megrázta a fejét.

-Persze, persze. Azt akarod, hogy ezt gondoljam. És akkor még rosszabb lesz, amikor tényleg felébredek. Ha felébredek, ami nem fog megtörténni, mert meghaltam. Ez rettenetes. Szegény Charlie. És Renée, és Jake…

Már megint Jacob. Miatta aggódik. Nem miattam.

A csalódás és a fájdalom valahogy segített tisztán látni. Rájöttem, hogy azt hiszi, egy álomban van velem. Egy rémálomban, nyilván valóan. Vajon azok a sikítozós álom is rólam szóltak, amikről Charlie mesélt? Aztán rájöttem, lehet, hogy jobb, ha nem tudom.

- Most már értem, te összekeversz engem egy rémálommal – osztottam meg vele is felfedezésemet, miközben sötéten elmosolyodtam. Nem volt vicces kedvem, de megígértem, hogy nem mutatom ki a fájdalmam. Nem neki. – De el sem tudom képzelni, hogy mit tettél, amiért a pokolban végezted. Gyilkosságokat követtél el, amíg nem voltam itt? – Az se érdekelt volna, ha igen, csak halljam még a hangját, csak ölelhessem még, csak legyen mindig az enyém!

- Természetesem nem – grimaszolt. – Ha a pokolban lennék, akkor te nem lennél itt.

Akkor ez most mit jelent? Mégse akarja Jacobot? Engem akar?

Felsóhajtottam, mert ez az egész kezdett egyre bonyolultabb lenni, és elvesztettem a fonalat.

Vonakodva elnézett mellettem az ablak irányába, majd vissza rám.

- Akkor minden megtörtént? – kérdezte csodálkozva.

- Hát az attól függ –  mosolyogtam fanyarul még mindig. Nem tudtam tiszta szívből nevetni, bár a remény már felcsillant, de nem lehetek még biztos benne. Teljesen össze van zavarodva. – Ha arra gondolsz, hogy majdnem lemészároltak minket Olaszországban, akkor igen – fejeztem be. Nem akartam emlékezni azokra a pillanatokra, és mégis… annyira jó volt, mikor megláttam, az, hogy végig mellettem volt, és a repülőn, mikor ugyanígy ölelhettem, és emlékezetembe véshettem minden változást rajta, amit az elmúlt hét hónap okozott. Voltak jó és rossz változások is. Arca kicsit – nem nagyon – megnyúlt, felnőttesebb lett. A szemébe bölcsesség került, olyan fajta, mint Carlisle-éba. Olyan fajta, ami azoknak a szemébe kerül, akik mindent átéltek már. Szemeit fekete karikák keretezték, és biztos voltam benne, hogy jóval korábban oda kerültek – mintha az elmúlt időben nem is aludt volna. Abból, amit Charlie mesélt, lehet, hogy nem is jártam messze az igazságtól. De a legtisztábban arra emlékszem, hogy a tekintetében remény csillogott. Nem tudtam, mitől, de nem is érdekelt. Reményekbe – talán hamisakba – ringattam magam, hogy még édesebb legyen az a pár óra. Talán mégis akar még… - gondoltam egyfolytában.

Az arca merengővé változott.

-Milyen furcsa. Tényleg Olaszországban voltam. Tudtad, hogy még sose jártam messzebb, mint Albuquerque?

Forgattam a szeme. Tényleg össze volt zavarodva – nagyon. Zagyvaságokat beszélt, de nem is izgatott. Elmerültem a hangjában, megmártóztam, magam köré csavartam, és úgy jöttem újra a felszínre. Mintha már a hangjával megtisztított volna. Egy kicsit jobbnak éreztem magam tőle, kevésbé gonosznak.

-Talán aludnod kéne még egy kicsit – ajánlottam. – Nem vagy valami összefüggő – tereltem a témát. Egy kis időt akartam még, nem akartam hallani az „ítéletem”. Bár nem a Volturi állt előttem, hanem Bella, de mégis ezerszer jobban rettegtem az ő választásától, mint a királyi családunkétól. Mert ők meg tudnak ölni, elvehetik a testem, engem másvilágra kényszerítve ezzel, de Bella… Bella a lelkemet, vagyis ami abból megmaradt, azt tudná kitépni belőlem egyetlen szavával, úgy, hogy utána még üresség sem maradna. Nem lenne bennem semmi. Egy test lennék, saját magam börtöne, mert nem tudnék szabadulni. Egyetlen szó, és egy világot változtathat meg. Ezért akartam még időt nyerni, hogy felkészülhessek a teljes semmire.

- Nem vagyok fáradt –  közölte. Ennek persze örültem is, meg nem is. Időt ugyan nem kaptam, de ébren sokkal gyönyörűbb volt.

Hirtelen megértés villant a szemébe. Hiányzott ez a tekintete. Így szokott nézni, amikor rájön valamire, és amikor átlát rajtam.

Még mindig szorosan tartottam, és addig nem is fogom elengedni, amíg ő nem utasít erre.

– Mennyi az idő? Hány órát aludtam? – követelte. Szóval most már tudta legalább azt, hogy hol van.

-Hajnali egy van – válaszoltam. – Úgyhogy körülbelül 14 órát aludtál.

Nyújtózkodott, miközben beszéltem. Biztos elgémberedett ettől a sok alvástól. Szinte alig mozdult meg ez alatt az idő alatt.

- Charlie? – kérdezte aggódva.

- Alszik – mondtam, és a homlokom ráncokba gyűrődött. Eszembe jutott hogy kiabált velem, mikor behoztam Bellát. Alice egy pillanatig még azt is látta, hogy fegyvert ránt rám. Ami azért is nem lett volna szerencsés, mert magyarázkodni kellett volna, hogy miért nem lyukadtam ki. De így „szerencsére” csak eltiltott Bellától. Fájt ez a tény, de meg is értettem. Én is ugyanezt csináltam volna. De nem tudtam magamban tartani, akartam, hogy szerelmem is tudja, és persze kíváncsi is voltam a reakciójára. – Valószínűleg tudnod kéne, hogy épp most szegtem meg a szabályokat. Na jó, nem technikailag, mert csak azt mondta, hogy soha többé ne lépjem át a háza ajtaját és én az ablakon át jöttem… de attól még a szándéka világos.

- Charile eltiltott a háztól? – kérdezte haragosan. Megkönnyebbültem. Egy kicsit. A válasza még egy pici reményt adott, de vidámabb nem lettem tőle.

- Mi mást vártál? –  kérdeztem szomorúan. A szemei még mindig dühtől izzottak, és ez még több bizakodást csempészett belém.

- Mi a történet? –  váltott hirtelen témát. A szemeiben kíváncsiság égett, bár próbálta leplezni. De még mindig ugyanolyan könnyen olvastam benne, mint régen, ezen az idő mit sem változtatott.

- Hogy érted? – kérdeztem vissza értetlenül. Tippem sem volt, mire gondolhat. Már megint.

- Hát hogy mit mondok Charlie-nak? Hogy miért tűntem el… mennyi ideig is voltam távol?

Ja, hogy az. Láttam, hogy fejben próbálja összeszámolni, úgyhogy gyorsan a segítségére siettem.

-Csak 3 napig. – Gondolkoztam valami ötletesen, de az agyam üres volt. Csak remény volt bennem, hogy hátha még sincs minden veszve. Egy kicsit több szívvel tudtam mosolyogni, miközben válaszoltam. – Igazából azt reméltem, hogy van valami jó magyarázatod. Nekem ötletem sincs.

Felnyögött.

- Hát ez mesés. – Nem akartam, hogy szomorú legyen, ezért gyorsan vigasztalni kezdtem.

- Nos, talán Alice előrukkol valamivel – mondtam, bár abban sem voltam biztos, hogy akarja-e még Alice-t látni. Bár ő nem törte össze a szívét…

De úgy látszott, hogy ettől kissé megnyugodott.

-Szóval – kezdte –, mit csináltál három nappal ez előttig?

Óvatos lettem. Nem akartam elmondani neki, hogy Victoriát követtem. Nem akartam feleslegesen megijeszteni.

- Semmi izgalmasat –  válaszoltam helyette.

- Hát persze – motyogta. Az arca kételkedő és dühös lett.

- Miért nézel így?

- Nos… - húzta el a száját. – Ha mégiscsak egy álom lennél, akkor pontosan ezt mondtad volna. A fantáziám biztos kifogyott a tartalékokból.

Felsóhajtottam értetlenségén. Mégis, hogy bizonyítsam be neki, hogy ébren van?

- Ha elmondom, elhiszed végre, hogy nem egy rémálomban vagyunk?

- Rémálom! – horkant fel gúnyosan, ami még egy adag reményt eredményezett. Lehet, hogy Alice-nek lesz igaza… megint… De nem reagáltam rá, nem akartam a lelkesedésemmel elriasztani. Vártam a válaszát.

- Talán - mondta végül. – De csak ha elmondod.

- Hát én… vadásztam.

- Ez a legjobb, amid van? Ez határozottan nem bizonyítja, hogy ébren vagyok.

Haboztam, még mindig nem akartam megrémíteni.

- Nem ételre vadásztam… - adtam be végül a derekam. Nem mondtam el mindent, csak egy részét. Egy kis részét. – Igazából kipróbáltam magam, mint egy… nyomkövető. Nem vagyok túl jó benne. – Mert Victoria mindig meglépett előlem. Meglépett azért, hogy elvegye az életem. Bellát.

- Mi után nyomoztál? –  kérdezte kíváncsian.

- Semmi után, aminek lett volna értelme – feleltem. Ha mindezt tudtam volna, visszajöhettem volna megvédeni őt, elkerülve ezt az egész kalamajkát.

- Nem értem.

Tétováztam, de aztán elpattant valami. El akartam neki mondani, hogy tudja, még nélküle is csak az ő biztonsága járt a fejembe, csak őt akartam megvédeni. Nem tudtam tovább visszafogni a szavaimat, csakúgy záporoztak belőlem. Lehet, hogy ezzel elijesztem, de tudnia kell.

-Én… - vettem egy mély lélegzetet. - Tartozom neked egy bocsánatkéréssel. Nem, persze sokkal többel tartozom. De tudnod kell, hogy fogalmam sem volt róla. El sem tudtam képzelni, hogy ekkora zűrzavart hagyok magam után. Azt hittem itt biztonságban leszel. Igazán nagy biztonságban. Nem is sejtettem, hogy Victoria – dühös voltam erre a névre, és tudtam, hogy ez meglátszik az arcomon is, de igazán nem érdekelt - visszajön. Beismerem, hogy akkor, amikor először láttam, sokkal nagyobb figyelmet szenteltem James gondolatainak. De azt nem láttam, hogy Victoria így fog reagálni. Nem tudtam, hogy ilyen közel álltak egymáshoz. Azt hiszem, most már tudom, hogy miért… annyira bízott Jamesben, fel sem merült benne hogy elbukik. Ez a túlzott bizalom árnyékolta be az érzelmeit iránta… és emiatt nem láttam annak a mélységeit. Nincs arra semmilyen mentség, hogy mit hagytam itt neked, amivel szembe kellett nézned. Amikor hallottam, hogy mit mondtál Alice-nek… és hogy ő maga mit látott… amikor rájöttem, hogy az életedet éretlen és szeszélyes vérfarkasok kezébe kellett tenned, a legrosszabb dolog, ami kint ólálkodik Victorián kívül… - megremegtem, a szavaim áradata abba maradt egy pillanatra. - Kérlek, tudnod kell, hogy minderről fogalmam sem volt. Rosszul vagyok, még most is hogy biztonságban látlak és érezlek a karjaimban. – Bár ez az érzés nem csak ettől volt, hanem az aggodalomtól is, hogy mit választ majd. - Én vagyok a legnyomorúságosabb…

-Állj! – szakított félbe. Rá néztem, meg sem próbáltam elrejteni a szenvedést a szememben – sikertelen kísérlet lett volna. – Edward – mondta lassan. Észrevettem, hogy megremegett, ahogy kimondta. Én is remegtem, bár szerintem nem ugyanaz volt a motivációnk. Olyan régen halottam a nevem az ő szájából! Még ezt is széppé tudta tenni, mint mindent. – Most hagyd ezt abba. Nem gondolkodhatsz így a dolgokról. Nem hagyhatod, hogy ez a… ez a bűntudat irányítsa az életedet. Nem vállalhatod magadra a felelősséget mindenért, ami velem történik. Egyik sem a te hibád volt, ezek csak részei annak az életnek, ami az enyém. Úgyhogy ha a busz elé lépek, vagy bármi is lesz a következő, meg kell értened, hogy nem a te feladatod, hogy magadat okold. Nem rohanhatsz csak úgy Olaszországba, mert rosszul érzed magad, amiért nem mentettél meg. Még ha azért is ugrottam volna le a szikláról, mert meg akartam halni, akkor is az én döntésem lett volna, és nem a te hibád. Tudom, hogy benne van a… a természetedben, hogy magadat hibáztasd mindenért, de nem hagyhatod, hogy ilyen extrém dolgokat művelj! Ez nagyon felelőtlen… gondolj csak Esmére és Carlisle-ra és… - és akkor én megértettem. Alice-nek megint igaza volt. Még számítottam neki, annak ellenére, hogy mit tettem vele. Tudtam, hogy ezeket a szavakat azért mondja, mert azt hitte, hogy ezzel boldoggá tesz. Hogy feloldozhat. Elárasztott a megkönnyebbülés, de egy pillanattal később átcsapott haragba. Hogyhogy nem érti még mindig?

- Isabella Marie Swan –  suttogtam dühösen, mikor levegőt vett. – Te azt hiszed, hogy azért kértem meg a Volturit, hogy öljön meg, mert bűntudatom volt?

Értetlenség ült ki az arcára.

- Nem azért?

- Mert bűntudatom volt? Mérhetetlenül. Jobban, mint azt el tudod képzelni.

- Akkor… mit akarsz mondani? Nem értem.

Nem, nem érti. Nem érti, hogy szeretem, és egyszerűen nem akarok nélküle élni. Soha többé. Egyetlen percet sem.

- Bella, azért mentem a Volturihoz, mert azt hittem, hogy meghaltál – mondtam, próbáltam vele megértetni, mit is érzek. - Még ha semmi közöm sem lett volna a halálodhoz - megremegett, ahogy kimondtam az utolsó szót. Elviselhetetlen volt a hangzása. - Még ha nem is az én hibám lett volna, akkor is elmentem volna Olaszországba. Valószínűleg sokkal óvatosabbnak kellett volna lennem… közvetlenül Alice-szel kellett volna beszélnem, ahelyett hogy elfogadtam másodkézből az információt. De komolyan, mit gondolhattam volna, amikor a fiú a telefonba azt mondta, hogy Charlie a temetésre ment? Mik az esélyek?

- Az esélyek… - motyogta. Zavart volt. – De még mindig nem értem. Ez az egész? És akkor mi van?

Már én sem értettem.

- Már megbocsáss, tessék?

- És akkor mi van, ha meghaltam? – kérdezte. Értetlenül néztem rá. Hogyhogy mi van? Ha ő  meghal, akkor én is. Ilyen egyszerű. Nincs olyan többé, hogy külön, mert én már ő vagyok, hozzá tartozom mindörökké, bármi is legyen.

- Nem emlékszel, hogy mit mondtam neked régebben?

- Mindenre emlékszem, amit mondtál.

Megint rájöttem valamire. Azt hiszi… Bella azt hiszi, hogy nem szeretem. Arra emlékszik a legjobban, amit az erdőben mondtam neki. Fel kellett világosítanom, hogy az nem volt igaz. Az a legnagyobb hazugság volt egész életemben.

- Bella, úgy tűnik, te tévedés  áldozata vagy. – Lehunytam a szemem és szomorú mosollyal megráztam a fejem. Ez az egész helyzet annyira hülyén jött ki! – Azt hittem, világosan elmagyaráztam neked. Bella, én nem élhetek olyan világban, ahol te nem létezel.

Reméltem, hogy most már megérti.

-Én… - motyogta. – Én összezavarodtam.

A szemébe néztem, és elmondtam neki az igazat. Mi mást tehettem volna?

- Jó hazudozó vagyok, Bella, annak kell lennem.

Éreztem, ahogy megmerevedik a kezeim között, és nem kap levegőt. Megfogtam a vállát, próbáltam enyhíteni a testtartásán, és minél gyorsabban előadni, amit mondani akarok, hogy végre megértse.

- Hadd fejezzem be! Jó  hazudozó vagyok, akárcsak te, hogy olyan hamar elhitted – összerezzentem az emlék hatására. – Egyszerűen… gyötrelmes volt.

Vártam, hogy felengedjen, de még mindig merev volt, így hát tovább magyaráztam.

- Amikor az erdőben voltunk, amikor búcsút vettem tőled… - nem akartam visszaemlékezni azokra a szavakra, de muszáj volt. – Nem akartál elengedni. Észrevettem. Nem akartam megtenni – úgy éreztem, hogy belehalok -, de tudtam, hogyha nem győzlek meg, hogy már nem szeretlek, akkor csak még tovább tartott volna, hogy túljuss rajtam. Azt reméltem, hogyha azt hiszed, hogy én tovább léptem, akkor majd te is úgy teszel. – És felrémlett előttem az arca. Az az üres arc, meggyötört és elkínzott. És legszívesebben most fejjel rohantam volna a falnak, miközben azt kiabálom, hogy mekkora hülye voltam! Talán meg is tettem volna, ha nem tudom, hogy a falnak nagyobb baja esne.

- Egy nyílt szakítás  – suttogta. Végre felfogta a lényeget.

- Pontosan. De sose képzeltem, hogy olyan könnyű lesz megtenni! Azt hittem, hogy szinte lehetetlen…  azt hittem, hogy olyan biztos vagy az igazságban, hogy órákba telik majd, amíg a hazugságom magját elültetem a fejedben. Hazudtam, és nagyon sajnálom… sajnálom, mert megbántottalak, és sajnálom, mert hiábavaló erőfeszítés volt. Ne haragudj, hogy nem tudtalak megvédeni attól, ami vagyok. Hazudtam, hogy megmentselek, de nem működött. Sajnálom. De hogy hihettél nekem? Az után, hogy több ezerszer mondtam, hogy szeretlek, hogy hagyhattad, hogy egy szó elpusztítsa minden belém vetett bizalmadat?

Nem válaszolt, így tovább folytattam. Meg kellett értenie, és végre elfogadnia, hogy nekem csak ő kell.

- Láttam a szemeidben, hogy tényleg elhitted, hogy már nem akarlak többé. A legképtelenebb, nevetséges ötletet - hogy bármilyen módja van, annak hogy nélküled létezzem!

Vártam, hogy reagáljon, de csak dermedten ült. Finoman megráztam.

- Bella – sóhajtottam. – Komolyan, mit gondoltál?!

Azt hittem, hogy most már jó lesz. Most már minden rendben lesz. Megbocsát, és boldogan élünk örökké. De nagy meglepetésemre elkezdett sírni. A könnyei csak úgy hullottak, miközben nyöszörgött.

- Tudtam. Tudtam, hogy álmodok.

Már megint nem értettem gondolatmenetét.

- Hihetetlen vagy – zavaromban felnevettem. - Hogy vehetnélek rá, hogy higgy nekem? Nem alszol és nem vagy halott. Itt vagyok és szeretlek. Mindig is szerettelek és mindig szeretni foglak. – Bárhogy döntesz is – tettem hozzá magamban. - Minden egyes másodpercben, amikor távol voltam, csak rád gondoltam, és magam elé idéztem az arcod. Amikor azt mondtam, hogy nem akarlak az a legnagyobb istenkáromlás volt. – Nem is, annál sokkal több volt. Ha az eddigi tetteimért nem is, ezért biztosan a pokolra jutok.

Megrázta a fejét. Olyan csalódás tört rám, hogy nem bírtam elrejteni előle.

- Nem hiszel nekem, ugye? –  Nem volt szükségem a válaszára, tudtam, hogy igazam van. –  Miért hiszed el a hazugságot, és az igazságot miért nem?

- Mert sose volt értelme számodra, hogy szeress engem – magyarázta elfúló hangon. – Ezt mindig is tudtam.

A szám egy vékony vonallá  szűkült, nem akartam kiabálni vele, de már nagyon közel voltam. Még hogy nem volt értelme, hogy szeressem! Hiszen a létezésem egész értelme ez volt. Az iránta érzett szerelmem. Ez irányított mindent, ennek alapján hoztam meg minden döntésem.

- Bebizonyítom, hogy ébren vagy – mondtam végül. Jobb ötletem nem volt, hogy támasszam alá az igazságot, úgyhogy két kezembe fogtam az arcát, és lassan közelítettem az ajkam az övéhez. Reméltem, hogy még mindig ugyanolyan reakciókat vált ki belőle a csókom, mint régen, és akkor végre elhiszi, hogy ez a valóság. És persze nem utolsó sorban érezni akartam a száját az enyémmel mozogni.

- Kérlek, ne – suttogta, mikor már csak pár centire voltam a szájától. Megálltam, és visszahúzódtam. A remény apró szilánkokká tört, egész testemet szúrva belülről. Mintha millió és millió kést döftek volna belém.

- Miért ne?

- Amikor felébredek…  - már épp vitatkozni akartam ezzel, de gyorsan helyesbített, látva az arckifejezésemet. – Oké, felejtsük el… Szóval, amikor újra elhagysz, enélkül is épp elég fájdalmas lesz.

Azt hitte, el akarom hagyni? Hát még mindig nem értette meg? Vagy ő akart elhagyni engem?

Meg kellett tudnom, nem volt erőm visszafogni magam.

- Tegnap, akárhányszor megérintettelek, annyira… vonakodó és elővigyázatos voltál, és most megint. Tudnom kell miért. Azért mert már elkéstem? Mert túlságosan is bántottalak? Mert tovább léptél, mint ahogy azt kívántam neked? Eléggé… igazságos lenne. Nem vitatkozom a döntéseddel. – Csak belehalok. - Úgyhogy ne próbáld meg kímélni az érzéseimet, kérlek… csak mondd meg kerekperec, hogy szeretsz vagy nem azok után, amit tettem veled. Szeretsz még? – kérdeztem kétségbe esve.

- Milyen idióta kérdés ez? – Nem! Nem teheti meg, hogy nem felel!

- Csak válaszolj. Kérlek.

Mogorván bámult rám egy percig. Féltem a választól. Féltem mindentől, ami történhet, de meg kellett tudnom.

- Sose fog megváltozni az, ahogy érzek irántad. Persze, hogy szeretlek… és semmit sem tehetsz ellene!

Nem mintha akartam volna. Ezek a szavak új értelmet adtak a bensőmnek. Szeretett. Még mindig szeretett, azok után is, amit tettem vele. Magával ragadott a megkönnyebbülés. Mintha az egész Himaláját cipeltem volna eddig, amit ő egyetlen szavával eltávolított. Szerelem. A legszebb dolog. Főleg vele, tőle.

- Csak ennyire voltam kíváncsi – mondtam, majd mielőtt ellenkezhetett volna, megcsókoltam. Hiszen ő csak attól félt, hogy elhagyom, én pedig tudtam, hogy az soha többé nem fog megtörténni.

Ez más volt, mint a többi csókunk. Erőteljesebb, szenvedélyesebb. Az elmúlt hét hónap összes vágya, szenvedése, és az újraegyesülés boldogsága benne volt. Nem toltam el magamtól úgy, mint régen tettem volna ilyen heves érzelmek közepette. Most szinte alig éreztem a vérét. Kölcsönös szerelemmel simogattuk egymás arcát. Még többet és többet akartam, nem akartam megállni egy csóknál.

- Bella, Bella – suttogtam, mikor ajkaink elváltak egymástól egy pillanatra. Soha ilyen édes még nem volt semmi. Nem akartam abbahagyni, de ő is és  én is zihálni kezdtünk. Nagy nehézségek árán elszakadtam a szájától, és a mellére hajtottam a fejem, hallgatva szívdobogását. Hiányzott ez a dallam. Kezével a hajamba túrt, és felidéződtek bennem a régi érintéseink. Boldog voltam… hosszú idő óta először.

- Egyébként – mondtam mellékesen, csak hogy ő is tisztában legyen vele – Nem hagylak el.

 
Jogok

Természetesen az összes jog Stephenie Meyert és a kiadókat (legyen az bármilyen nyelvű) illeti. A szereplők, a helyszínek mind Stephenie fantáziájának érdeme.

Az oldalon megjelenő fanfictionöket kérés és a szerző engedélye nélkül elvinni tilos!

 

 
A nap idézete
 
Videók és zenék
 
Ezek vagyunk mi - Avagy bemutatkoznak a szerkik
 
Navigálódj!
 
Heti játék
 
Szerepjáték
 
Fanartok
 
csetelj kedvedre^^

Az oldalt 2-en! szerkesztik!

 
A nagy fanfictioníró pályázat - 2010
 
A történetek
 
Cullenék karácsonya - Cullens' Christmas - a novellák
 
Miként lettem a Volturi tagja?! - a novellák
 

Ha te is könyvkiadásban gondolkodsz, ajánlom figyelmedbe az postomat, amiben minden összegyûjtött információt megírtam.    *****    Nyereményjáték! Nyerd meg az éjszakai arckrémet! További információkért és játék szabályért kattints! Nyereményjáték!    *****    A legfrissebb hírek Super Mario világából, plusz információk, tippek-trükkök, végigjátszások!    *****    Ha hagyod, hogy magával ragadjon a Mario Golf miliõje, akkor egy egyedi és életre szóló játékélménnyel leszel gazdagabb!    *****    A horoszkóp a lélek tükre, nagyon fontos idõnként megtudni, mit rejteget. Keress meg és nézzünk bele együtt. Várlak!    *****    Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, lakások, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését!    *****    rose-harbor.hungarianforum.com - rose-harbor.hungarianforum.com - rose-harbor.hungarianforum.com    *****    Vérfarkasok, boszorkányok, alakváltók, démonok, bukott angyalok és emberek. A világ oly' színes, de vajon békés is?    *****    Az emberek vakok, kiváltképp akkor, ha olyasmivel találkoznak, amit kényelmesebb nem észrevenni... - HUNGARIANFORUM    *****    Valahol Delaware államban létezik egy város, ahol a természetfeletti lények otthonra lelhetnek... Közéjük tartozol?    *****    Minden mágia megköveteli a maga árát... Ez az ár pedig néha túlságosan is nagy, hogy megfizessük - FRPG    *****    Why do all the monsters come out at night? - FRPG - Why do all the monsters come out at night? - FRPG - Aktív közösség    *****    Az oldal egy évvel ezelõtt költözött új otthonába, azóta pedig az élet csak pörög és pörög! - AKTÍV FÓRUMOS SZEREPJÁTÉK    *****    Vajon milyen lehet egy rejtélyekkel teli kisváros polgármesterének lenni? És mi történik, ha a bizalmasod árul el?    *****    A szörnyek miért csak éjjel bújnak elõ? Az ártatlan külsõ mögött is lapulhat valami rémes? - fórumos szerepjáték    *****    Ünnepeld a magyar költészet napját a Mesetárban! Boldog születésnapot, magyar vers!    *****    Amikor nem tudod mit tegyél és tanácstalan vagy akkor segít az asztrológia. Fordúlj hozzám, segítek. Csak kattints!    *****    Részletes személyiség és sors analízis + 3 éves elõrejelzés, majd idõkorlát nélkül felteheted a kérdéseidet. Nézz be!!!!    *****    A horoszkóp a lélek tükre, egyszer mindenkinek érdemes belenéznie. Ez csak intelligencia kérdése. Tedd meg Te is. Várlak    *****    Új kínálatunkban te is megtalálhatod legjobb eladó ingatlanok között a megfelelõt Debrecenben. Simonyi ingatlan Gportal