Tej. El ne felejtsek holnap még tejet venni apunak.

Néha utálom, hogy tolószékhez van kötve, és mindent nekem kell csinálnom. Na jó. Elég sűrűn utálom. De hát mit tudok ellene tenni? Felkapni az öreget a hátamra, és körbe-körbe hurcibálni? Az már megint nekem munka. És különben, Bella biztosan hülyének nézne miatta.

Bella… Legszívesebben máris rohantam volna hozzá. Bár, jobban belegondolva éppen az teszem. Csak nem farkas alakban. Tényleg, vajon úgy gyorsabban vele lehetnék? Á, ötlet sztornó, a többiek hallanák, hogy miken töröm a fejem. Az pedig nem hiányzik. Így is eleget piszkálnak Bella miatt.

De hát könyörgöm! Samet sem húzzák Emilyvel, akkor engem miért kell?! Bella igenis gyönyörű, kedves, okos… én pedig egy nyálgép vagyok, de ez akkor is így van!

Gondolataimból egy sikítás rázott fel.

Sikítás?! Ki sikítozik a délután közepén?!

Gyorsabb tempóra kapcsoltam, és útirányt módosítottam. A házunk helyett arra fele loholtam, ahonnan a hangot hallottam. Volt valami furcsán ismerős benne. Kezdett rossz előérzetem támadni, de nem akartam erre gondolni. Fő a pozitív gondolkodás! De egy sikításban mi lehet pozitív? Várjunk csak, várjunk csak… ha az egyik Cullen visszajött volna, és épp a többiek marcangolnák! Igen, ez elég pozitív. Csak sajnos ennek az esélye egyenlő a nullával.

Az agyam csak kattogott, ahogy elsuhantam a fák mellett. Nem is tudtam, hogy képes vagyok ilyen gyorsaságra is. De most valami szorított belülről, és ez ösztönzött egyre gyorsabb, és gyorsabb tempóra.

Minél közelebb értem a hang forrásához, annál jobban elfogott a rosszérzés. Nem! Pozitív gondolatok! Pozitív gondolatok! – mantráztam magamban.

Elhaladtam egy kidőlt fa mellett, de valami megcsapta az orromat. Egy pillanatra megtorpantam, mélyet szippantottam, hátha csak tévedek, de nem. Ott volt a levegőben. Még az előzőnél is gyorsabb iramra kapcsoltam, olyanra, amiről már tényleg lehetetlen volt elképzelni, hogy létezik ekkora méretű gyorsaság. Követtem az ismerős illatot. A szemembe könnyek gyűltek, és átkoztam az egész világot.

Bella! Bella, mondd, hogy nem esett bajod! Kérlek, kérlek, nem bírom ki nélküled!

- Bella! – ordítottam teli torokból. Az idegességtől és a könnyektől remegett a hangom, de nem számított. Nem, most nem számított semmi, csak hogy Bella jól legyen!

Könyörgöm, Istenem, add, hogy megtaláljam! – fohászkodtam magamban.

Az út véget ért, az illat véget ért, és én ott álltam a la pushi szikla tetején. Egyedül. Bella sehol. A francba, a francba, a francba!

Körülnéztem. Bella furgonja ott állt, nem messze tőlem. Üres volt, ezzel azt üvöltve felém: Elkéstél!

Nem, az nem lehet! Bellának élnie kell! Charile nem bírná ki, ha egy napon veszítené  el a lányát és a legjobb barátját. És én sem.

Bella, Bella, Bella! –  Csak ez zakatolt a fejemben, csak erre tudtam gondolni.

Aztán eszembe jutott, hogy mi van, ha még életben van? Mi van, ha fuldokol éppen, én meg itt állok, mint egy töketlen barom, és nem csinálok semmit?

Kisétáltam a szikla legszéléhez. Itt volt a legerősebb az illata. Lehet, hogy le sem ugrott? Álldogált itt egy darabig, majd rájött, hogy ez rossz ötlet, és elment? Nem. Ez oltári nagy baromság. Ha nem ugrott volna le, akkor minek sikított volna? És miért lenne itt a tragacsa? És a legnagyobb ellenpont pedig, hogy Bella a lehető legmakacsabb ember, akit valaha is ismertem. És ha valamit a fejébe vesz, azt meg is valósítja.

Ez mind szép meg jó, de mégis mi a francért állok még mindig itt egyhelyben?!?!

Gondolkodás nélkül ugrottam a mélybe. Elég kicsi az esélye, hogy nekem valami bajom essen, úgyis mondhatnám nulla. Legalábbis testileg. De ha Bella… ha Bellával valami baj történik, akkor azt nem élem túl. Nem, képtelen lennék rá.

A víz jégpáncélként ölelte körül forró testemet. Tojtam rá.

- Bella! Bella! – próbáltam belekiabálni a vízbe, de csak buborékok jöttek ki a számon.

Nem, ez így nem lesz jó. Minek kiabáljak? Elégé kicsi a valószínűsége, hogy eszméleténél van.

Persze, tudtam ezt, mégis nehéz volt megállni, hogy ne ordibáljam folyton a nevét. Mert úgy éreztem, ha ezt nem teszem, akkor az egy kicsit olyan, mintha már lemondtam volna róla.

Nem! Nem! Bella él, én meg fogom találni, és mindenki boldog lesz!

Felmentem levegőért. Amint a fejem kibukkant a vízből, megtöltöttem a tüdőm éltető  oxigénnel, majd visszabuktam.

A szememet egy kicsit bántotta a sós víz, de nem nagyon izgatott. Felőlem meg is vakíthatnak, csak Bellát kapjam vissza!

A francba is, mi a fenének kellett neki eljönnie? Hát nem látta a vihart?! És nekem miért kellett neki megígérnem, hogy egyszer elhozom ide? Hiszen ez tök veszélyes! De én idióta hős szerelmes mindent megadtam volna neki. És egyáltalán a fiúknak miért kellett pont akkor ezt a baromságot csinálniuk? És miért kellett Bellának látnia?

Hibáztattam én mindenkit, eget, földet, mindent. Tudtam, hogy tök felesleges, de valamire gondolnom kellett, nem szabadott elfogadnom a tényt, hogy nem találom Bellát.

Felmásztam egy kiálló kőre, és onnan kémleltem a vizet. A háborgó hullámok egymáson csaptak át, de csak nem hozták felszínre azt a testet, amit annyira szerettem volna látni. Sehol semmi.

Francba az egész élettel! – gondoltam indulatosan, és összetörtem magam alatt a sziklát. Ennek persze az lett a következménye, hogy ismét elmerültem.

Én barom, én hülye barom! Ha csak egy kicsivel előbb jövök el arról a hülye gyűlésről, ha csak egy kicsivel gyorsabban futok, akkor most minden rendben lenne!

Kikecmeregtem valahogy a partra, és megint csak a vizet figyeltem. Hülye dolog a remény. Mégis hogy a fenébe képes egyszerre meghalni, és még mindig élni? Tisztára, mint egy vámpír.

Na, már csak ez a gondolat hiányzott! Szemétláda vámpírok is! Dögölne meg az összes ott, ahol van!

Hatalmasat üvöltöttem. Az erdő beleremegett, az állatok egy percre elhallgattak, majd ők is visítozni kezdtek. Már nem volt vihar előtti csend. Már a vihar kavalkádja volt.

Ütöttem, vertem az öklömmel a talajt alattam, miközben egyre csak ordítottam.

Hirtelen egy kezet éreztem a vállamon. Egy pillanat alatt megint reménykedni kezdtem. Nem érdekelt, hogy teljesen abszurd, amit gondolok, csak azt éreztem, hogy Bella van a hátam mögött.

Felpillantottam, és tízszer annyi dühöt éreztem, mint előtte. Majdnem ököllel mentem Embrynek, de láthatta, hogy nem vagyok éppen rózsás hangulatban, mert vagy 3 métert hátrált.

- Mi van haver? Bella kikosarazott? – röhögött. Ez még képes röhögni?! Én esküszöm  ököllel verem le azt a bamba vigyort a képéről!

Egy hatalmas ordítás közepette felpattantam, és Embry felé vettem az irányt.

- Hogy a francba vagy képes ilyenkor is röhögni, te szemét?! – üvöltöttem a képébe. Egészen biztos be is mosok neki, ha nem fognak le hátulról.

- Jacob! Nyugodj meg! – hallottam Sam parancsoló hangját. Az Alpha-hang. Nem tudtam neki nem engedelmeskedni. Illetve tudtam volna, ha akarok, és van elég erőm. De nem volt. Az már régen elveszett a reménnyel együtt.

Összeesetem, és zokogásban törtem ki.

- Jake, te sírsz? –  kérdezte Quil hitetlenkedve. Na igen, elég ritkán látni egy fiút sírni, pláne engem. Utoljára talán öt éves koromban bőgtem.

- Igen, amint látod – szűrtem a fogaim között.

- De hát mi történt? –  értetlenkedett. Nem hiszem el, hogy nem tűnik fel nekik, hogy nincs itt Bella! Én bármikor kiszúrom egy társaságban, és azt is, ha nincs ott!

- Bella… - nem bírtam végig mondani. Nem, mert attól valóságosabb lett volna. Így még hihettem azt, hogy csak álmodom, és egyszer majd felébredek, de ha kimondom, akkor valósággá válik. Kőkemény valósággá.

- Tényleg, hol van Bella? – Nahát, csak nem feltűnt Samnek?! – Nem úgy volt, hogy vele leszel?

- De. Csak Bella leugrott arról a rohadt szikláról, amíg mi azt az idióta gyűlést tartottuk! – ordítottam a képükbe. Kirángattam magam a szorító kezeik közül, és arrébb rohantam. Nem messze, csak látni akartam, hogy reagálnak.

Az egész falka meredten bámult maga elé. Pont, mint akik szellemet láttak. Olyan jó lett volna most felkiáltani, hogy haha, csak vicceltem, látnotok kéne a fejeteket!

De nem lehetett. Mert ez nem csak egy poén volt.

- És mikor? – nyögte Sam.

- Úgy egy húsz perce – válaszoltam a háborgó tengert figyelve. Ismét. Valahol a horizonton mintha egy kis vöröses valami villant volna fel, de abban a pillanatban el is tűnt. Biztos túl sok só ment a szemembe. – Kerestem, de sehol nincs – folytattam megtörten.

A falka egy emberként ugrott talpra, és rontott a vízbe Bellát keresni. Én nem mentem. Tudtam, éreztem, hogy már hiába minden. 

… 

Éjfélig kerestük Őt, vízben, szárazföldön mindenhol. Semmi. Eltűnt. Én pedig darabokra hullottam.

Végem van. Meghalt. Pedig szerettem! Hányszor szapultam azt a hülye vérszopót, hogy nem tudott rá vigyázni rendesen, bezzeg én! És tessék. Íme a végeredmény. Én, a legjobb testőr, megöltem a védencem. Tapstaps.

Megtörten sétáltunk hazafelé, senki nem szólt egy szót sem, mindenki a gondolataiba mélyedt.

Szóval ennyi volt. Vége. Ennyi jutott nekem a boldogságból? Ez a pár hónap? És még ez se volt teljes…

Vajon ha megölném magam, akkor a túlvilágon boldogok lehetnénk? A mennyben, vagy akárhol, ahova az a rohadt vérszívó nem tud bejutni!

Nem, nem tehetem ezt az apámmal, bár csábító ötlet. Talán, majd ha már ő is távozik az élők sorából, és nincs már miért élnem, akkor. De semmiképp sem most.

Elgyötörten léptünk be a házunk ajtaján. Nem is néztem sehova, csak mentem. Minél előbb a szobámban akartam lenni.

- Jacob? – kérdezte egy hang. Nem, ne, könyörgöm, csak ő ne! Ne most!

Félve fordultam vissza. Amint megláttam az arcát, nagyot sóhajtottam. De. Ő van itt. Éppen most.

- Charlie – biccentettem felé. Próbáltam nem rá nézni, nehogy meglássa a piros és dagadt szemeimet, de persze a munkájának köszönhetően rögtön kiszúrta. A francba is, hogy rendőrnek ment!

- Jake, te sírtál? –  hitetlenkedett. A szemem sarkából láttam, ahogy apu az ölébe ejti a villát, amit eddig fogott. Na igen, ő se sűrűn lát könnyeket hullajtva. – És hol van Bella? Nem veled volt? Nem jött haza, és azt hittem, esetleg nálad van még… - Nem esett le neki.

Láttam, hogy apám bronzszínű  arca egy másodperc alatt halálsápadt lesz. Ő összerakta a kettőt.

Azt akartam, hogy Charlie is jöjjön rá magától. Önző voltam, de nem akartam még egyszer elmondani. Nem tudtam.

De muszáj volt. Bella apja értetlenül állta a nappaliban. Szinte hallottam, ahogy a fogaskerekek kattognak az agyában, de nem tudta összekapcsolni a kettőt.

Kicsit még vártam, hátha megvilágosodik. Ezt az időt az arca tanulmányozásával töltöttem. Beesett volt a szeme, és vörösre sírt. Fogadok, az enyém is pont ilyen lenne, ha tükörbe néznék. Ja, de nem fogok.

És attól volt ilyen, hogy a legjobb barátja meghalt. Nem akartam látni a végeredményt a beszámolóm után. Pedig muszáj lesz. Ugyanis nem fogom cserbenhagyni azok után, hogy az élet így elbánt vele, és nem mellesleg én tehetek Bella haláláról.

Erre a gondolatra megremegtem, és megszökött a szememből pár könnycsepp. Charlie döbbenten nézett, majd láttam, ahogy a rossz előérzet kezdi a hatalmába keríteni, és végül eluralkodik rajta.

- Ugye nem? – nyögte elhaló hangon.

- De – bólintottam erőtlenül. – Bella… - Gyerünk Jacob, ki kell mondanod! – Bella… - futottam neki újból. De mit mondjak? Azt mégse közölhetem vele, hogy Bella leugrott egy szikláról, mert itt, La Pushban az a szokás, tudod, nekünk nem lehet bajunk, ugyanis vérfarkasok vagyunk. – Bella… leesett egy szikláról. – Kész. Kimondtam.

Charlie lába összecsuklott, és rongybabaként esett a kanapéra. Odaugrottam mellé, talán kicsit gyorsabban is, mint kellett volna, de most annyira nem érdekelt, hogy Charlie esetleg rájön a titkomra.

- Charile, én úgy sajnálom, én próbáltam megmenteni, de nem sikerült. Kerestük mindenhol, a vízben a parton, de semmi. Ne haragudj! – tört ki belőlem ismét a zokogás. Franca a férfiassággal, francba az egésszel! Ki a fenét érdekel, hogy egész nap bőgök, mint egy kislány? Bella már nincs itt, nincs kiért erősnek mutatnom magam.

- Kerestük? – kérdezte elhalón. Az igazi rendőr. Még egy ilyen sokkhatás után is figyel a részletekre.

- Igen, én meg a fal…  a fiúk. – Majdnem kicsúszott az, hogy falka. Na, az lett volna a hab a tortán. - A la pushi srácok. Megkértem, hogy segítsenek. De nem jártunk sikerrel. Charlie, én nem tudom elmondani, hogy mennyire sajnálom, én…

Egy bólintással belém fojtotta a szót.

- Jake, nem a te hibád… - motyogta maga elé meredve. Még nem sírt. Szerintem még el sem hitte igazán.

- Itt maradsz éjszakára? – tette apám barátjának a vállára a kezét, mikor odaért hozzánk a nappaliba.

- Ha nem lenne gond… - Charlie hangja alig volt több suttogásnál.

- Dehogy gond! Te soha nem zavarsz! – veregette meg a vállát bíztatóan.

- Miattam van… - motyogta maga elé. Hogy mi van?! Miatta?! – Nem voltam jó apja… Hanyagoltam, és…

- Charlie, fejezd be! –  szóltam rá ingerülten. Mintha csak Bellát hallanám, ő  is mindig mindenért magát hibáztatta. Most már legalább tudom, kitől örökölte. - Ő sem akarná, hogy szomorú legyél! És ha valaki hibás itt, akkor az csak én lehetek. Én nem értem oda időben, és különben is, nekem kellett volna vigyázni rá, és…

- De te nem vagy az apja…  - Csak suttogott, mégis ennyivel belém fojtotta a szót. Igaz, az apja nem vagyok. De a támasza voltam, a barátja, akiben megbízott, és én cserbenhagytam.

- Jacob, megágyaznál Charlie-nak a vendégszobában, kérlek? – kérdezte apám, mielőtt bármit is tudtam volna válaszolni.

Kérdőn néztem rá, de ő  csak bólintott. Biztos jobb ez így most Charlie-nak, hiszen ő  jobban ismeri, mint én, jobban tudja, hogy mire van szüksége.

- Persze – motyogtam, és elmentem beágyazni.

Nagyon elhúztam a dolgot, de nem akartam visszamenni. Még a saját hangulatom is sok volt, nem akartam még az övékét is elviselni. Igen, önzőség, de nem volt erőm mások fájdalmát is magamon cipelni.

Sóhajtva felegyenesedtem, mikor már harmadszorra húztam le és vissza a lepedőt. Lassan kisétáltam a szobából. Nem hagytam véletlenül bent valamit? Nem, Jacob ne légy gyáva!

Megálltam a küszöbön, nem bírtam tovább menni. Hallottam, ahogy apám nyugtatja a barátját, és láttam, ahogy Charlie csendben könnyezik. Ez már sok volt nekem. Alattomban megint megindultak a könnyeim, de sehol nem találtam az erőm, hogy megállítsam őket.

Köhögtem egyet, hogy amikor megszólalok, ne rekedt legyen a hangom. Hátha el tudom rejteni előlük a sírásom. Ja, persze, és holnap felépítem a Taj Mahal második kiadását.

- Kész van – krákogtam. Apa rám nézett, majd gyorsan vissza Charlie-ra. Tudja, hogy mennyire utálok gyengének látszani. – Én most megyek… Lefekszem… Jó éjt… - mondtam még, majd eljöttem onnan.

Beérve a szobámba lerúgtam a cipőmet, és ruhástul az ágyra dőltem. 

Sokáig csak forgolódtam, nem tudtam elaludni. Bella arca újra és újra a szemembe lopta magát, és én mindannyiszor sírásban törtem ki. Nem hittem volna, hogy valaha is ennyit fogok bőgni egyfolytában. Bár, azt se hittem volna, hogy a legjobb barátom, egyben a lány, akit mindennél jobban szerettem, leugrik egy szikláról, és… meghal. Még gondolatban is nehéz kimondani.

Bella! Bella, az ég szerelmére, miért tetted ezt? Miért nem tudtál csak egy kicsit várni? Csak megvárni engem!

A párnám már vizes volt a sok könnytől. A lepedőm, takaróm úgyszintén. A ruhára magamon már nem is mertem ránézni. 

Egy idő után elapadtak a könnyeim. Nem maradt több. Csak bámultam a szobám falát, a képeket, a sarkokat, mindent, ami körülvett. Mindegyikről ő jutott eszembe. Tele volt a szobám rá emlékeztető tárgyakkal, aminek régen örültem elalvás előtt, de most legszívesebben mindent kihajítottam volna. Mégse tettem. Nem, mert csak ezek maradtak nekem belőle. Néhány fénykép és füzet…

Ideges átfordultam a másik oldalamra, és kibámultam az ablakon. Ez se volt sokkal jobb. Az udvaron ott állt a két motor. A mi motorjaink. Pár nappal ezelőtt meresztenem kellett a szemem, hogy sötétben is kivehető legyen az alakjuk, most meg… mintha külön fényszórókat szerelt volna rá valaki.

A hátamra gördültem, a plafonról már csak nem jut eszembe semmi! Összeszorítottam a szemeimet, és erőszakkal tartottam úgy, míg végül a fáradtságtól, a kimerültségtől, és az egész napos idegességtől elnyomott az álom. 

… 

Reggel a nap első sugarával ébredtem. Reméltem, hogy az egészet csak álmodtam, és Bellával ma jót röhögünk majd rajta. Az biztos, hogy ezek után soha nem fogom elvinni sziklátugrani! 

Kiértem a nappaliba, és egyenletes horkolás csapta meg a fülem. Apa nem horkol, tehát ez csakis Charlie lehet. Vagyis nem álmodtam.

Egy percre megint könnyes lett a szemem, de visszanyeltem. Megpróbáltam. Egy-két csepp így is legördült az arcomon, de legalább nem olyan sok, mint éjjel.

Úgy döntöttem, hogy csinálok reggelit. Apu és Charlie sem aludhattak többet, mint én, biztos éhesek lesznek, ha felkelnek, és legalább engem is lefoglal. Addig sem kell gondolkoznom.

Nevetségesen koncentráltam a szendvicsek elkészítése közben. Próbáltam mérnöki pontosságú kenyér-, sajt- és egyéb szeleteket vágni. De a tervem bejött, addig se kalandoztak el a gondolataim.

- Jó reggelt – hallottam meg a hátam mögött Charlie motyogását.

- Neked is – mondtam én is, miközben megfordultam kezemben a szendvicsekkel.

Charlie rosszabbul nézett ki, mint azt hittem. A szeme teljesen vörös volt, kivéve az alatta lévő részt, amit lilára karikázott a kialvatlanság. Egy nap alatt hihetetlenül sokat öregedett. Az arca megnyúlt, a ráncai elmélyültek. Ha nem hallottam volna az előbb a horkolást, megesküdnék rá, hogy egy percet sem aludt.

- Készítettem reggelit, de ha nem akarod, nem kell megenni – mutattam fel a tányért. – Csak lefoglalt. Én sem fogok enni. – Farkaslét ide vagy oda, most akkor sem menne le egy falat sem a számon.

- Köszönöm, nem vagyok éhes – felelte rekedt hangon.

Leraktam az asztalra, hátha apu eszik, miután felkelt. Kicsit irigyeltem, hogy ennyit bír aludni, pedig egész életünkben fordítva volt. Ő már hajnalban ébren volt, míg én csak a délelőtt közepén dugtam ki az orrom a szobámból.

Charlie hangja rántott ki a merengésemből.

- Jacob, kérhetnék valamit? – nézett rám erőtlenül. Most vettem észre, hogy a szemében kialudt a fény. Az a gyermeteg lelkesedés, ami benne mindig is megvolt. Eltűnt.

- Persze – mondtam, majd átsétáltam én is a nappaliba, ahol ő is ült. Letettem magam mellé, és csak néztem rá. Nem kérdőn, nem kíváncsian, csak simán néztem.

- Át… átmennél ma hozzánk, kérlek? Vigyázni a házra, amíg Henry temetésén vagyok. Tudod, úgy volt, hogy Be… - láttam, mennyire küszködik azzal, hogy kimondja, de nem ment neki. - hogy a lányom otthon marad, de hát most… szóval… megtennéd, kérlek? – emelte rám a szemét. Láttam benne megcsillanni a könnyeket, majd mielőtt az első kibuggyant volna, elfordult.

- Természetesen.

Nem tudtam többet mondani. Charlie csak bólintott, és így ültünk némán, míg apu meg nem jelent a szobája ajtajában.

- Jó reggelt –  dörmögte.

Kaptam az alkalmon, és felálltam.

- Én bemegyek most…  Majd szóljatok, mielőtt mentek, és akkor átmegyek – mondtam még Charlie-nak, majd eltűntem a szobámban.

Az egész délelőttöt azzal töltöttem, hogy ültem az ágyamon, és felidéztem az összes emlékemet Bellával. Mindenre emlékezni akartam, ha már csak ennyi jutott nekem. Előástam mindent: az első találkozást, a bálon a táncot, amikor először jött hozzám ide, mindent.

Nem tudom, meddig ültem ott, de halk kopogásra lettem figyelmes.

- Jake, mi indulunk –  dugta be apám a fejét ünneplőben.

- Nem mentek át Charlie öltönyéért? – csodálkoztam.

- Már voltunk.

Mi? Mégis mikor? Azt csak hallottam volna az extra hallásommal! Ennyire belefeledkeztem volna a szép emlékekbe? Valószínűleg…

- Öhm, oké. Akkor megyek én is.

Apám csak bólintott, majd kiment.

Egy darabig még ültem az ágyamon, majd összeszedtem minden erőm, és felálltam. Átöltöztem, kicsit rendbe szedtem magam, és az udvar felé vettem az irányt. Végig se gondoltam a dolgokat, csak amikor megláttam a két motort a kert közepén, akkor jöttem rá, hogy én soha többe nem leszek képes ezeket használni. Majd elrakom valami biztonságos helyre, ahol nem esik bajuk.

Gyorsan hátraarcot csináltam, és a Rabbithoz mentem. Beszálltam, és nem hagytam, hogy elárasszanak az emlékek. Valahogy csak el kell jutnom a Swan-házhoz.

Egész úton koncentráltam, pont úgy, mint reggel. Az agyamat kikapcsoltam, és csak az útra figyeltem.

Ez be is jött, de végül odaértem a házhoz. Nem is gondoltam, mit vállalok el, csak mikor megláttam Bella ablakát.

Leállítottam a kocsit, kiszálltam, majd a bejárathoz mentem, miközben az első könnycseppet kicsordultak. Volt egy olyan érzésem, hogy itt ma még sokat fogok sírni.

Elővettem a titkos helyéről a kulcsot, és félve benyitottam. Nem betörőtől, vagy hasonló kis semmi embertől rettegtem, hanem az emlékektől.

És persze igazam lett. Amint kitárult az ajtó, és megláttam a ház belsejét, elpattant az utolsó szál idegem is, ami az összeomlástól tartott vissza. Zokogva léptem át a küszöböt, és rúgtam be magam mögött az ajtót. Legszívesebben elfutottam volna messzire, mindegy hová, csak el innen, már a gyávaság sem érdekelt, csak nem akartam ezt érezni. De megígértem Charlie-nak.

Lerogytam a konyhaasztal melletti székre, és hagytam, hogy az emlékek elöntsenek. Erőm nem volt tiltakozni, és ki tudja? Talán kevésbé fog fájni, ha csak a jóra emlékszem. Vagy még jobban.

A fejem a kezembe temettem, és mint egy filmet, néztem végig a Bellával töltött összes időt. Mindet jól az emlékezetembe véstem, hogyha egyszer valaki majd sok-sok év múlva megkérdezi, hogy „Te, emlékszel még a régi rendőrfőnök lányára? Bella volt, igaz?”, akkor az válaszolhassam, hogy igen, tökéletesen emlékszem mindenre.

És majd egyszer, amikor már olyan öreg leszek, mint apám, akkor a tábortűz körül ülve a többi quieute legendával együtt elmesélem a csodás lány, Isabella Swan történetét, aki mindig mindenkivel kedves volt, és aki a legaranyosabb lány volt a világon. Nem csak volt. Az is. És mindig az marad.

És az a hülye mocskos vérszívó pedig itt hagyta, nem is tudva, hogy mit tesz vele! Kedvem lenne megkeresni, és darabokra szaggatni. Nem, még azt sem érdemelte meg! Ha valaha is szerette csak egy kicsit Bellát, akkor szenvedjen ő is a halála miatt! Ha pedig nem, akkor… akkor nem is fogja megtudni. Igen, ez az, soha, de soha nem fogom elmondani neki!

Merengésemből egy halk kopogás zökkentett ki.

Mégis ki a fene jön ilyenkor? Mindenki a temetésen van!

Elballagtam az ajtóig, nem siettem. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy akárki állhat az ajtó mögött, és én úgy nézek ki, mint aki legalábbis átélte a világvégét. Aztán eszembe jutott, hogy végső soron az is történ. És az egyetlen, akinek a véleménye igazán számított, az Bella, de ő nem állhat a küszöb túloldalán.

Sóhajtva megfogtam a kilincset, de megdermedtem. Vámpír.

Megfordult a fejemben, hogy nem nyitok ajtót, de rájöttem, hogy valószínűleg már hallott, esetleg ki is szagolta, hogy itt vagyok, és nem lenne jó, ha betörné  az ajtót.

Vicsorogva sarokig tártam hát, de meglepett, aki ott állt. Egy Cullen.

- Mit keresel itt? – förmedtem rá. Ha nincs valami jó magyarázata, én esküszöm, helyben tépem szét!

- Ugye nem? – kérdezte megtörten. Szóval Bella miatt jött. Neki legalább fontos volt.

Egy perc alatt átvette a dühöt a végtelen fájdalom.

- De – motyogtam lehajtott fejjel.

- NE! – sikította a koboldszerű lány, és térdre esett a küszöbön. Én is elkezdtem zokogni. – Nem! Nem, az nem lehet! Nem! – hajtogatta. Teljesen meg tudtam érteni, én is így reagáltam. – Edward bele fog halni – motyogta maga elé.

Felhorkantam.

- Ja, persze, a kicsi Edward, hogy oda ne rohanjak! Talán, ha nem mentek el akkor csak úgy, egyik percről a másikra, akkor Bella még mindig élne! – ordítottam a képébe. Nem akartam szemét lenni, nem vele, mert ő legalább visszajött, nem úgy, mint a többiek, de annak a hülye vérszívónak az emlegetése felvitte bennem a pumpát.

- Én nem akartam. Én itt akartam maradni – motyogta.

Levegő. Beszív. Kifúj. Beszív. Kifúj.

- Bocs – mondtam. –  De te nem láttad milyen állapotban volt.

Eszembe jutott a beesett arca, az élettelen tekintete, és a könnyeim megint folyni kezdtek.

- Bemehetek? – kérdezte félénken.

- Persze – feleltem, és arrébb álltam az útból.

Óvatosan jött be, körülnézett, és megrázkódott. Könnyek nélkül zokogott. Azt még én is tudtam a vámpírokról, hogy nem képesek könnyeket hullatni, aludni, és egyáltalán semmi emberit.

- Nem ülünk le? – kérdeztem. Kicsit furcsa volt ez a vámpír-vérfarkas felállás, de kétség kívül egyvalami biztosan közös volt bennünk: pokolian hiányzott nekünk Bella.

- De, jó ötlet – mondta rekedtes hangon. Nahát, ez új. Nem is gondoltam volna, hogy egy vámpír is berekedhet.

Leültünk a kanapéra, szigorúan a két szélére. Egy ideig beállt a nyomasztó csend, amit végül  ő tört meg.

- Amúgy nem tudom, tudod-e, de Alice vagyok – akarta nyújtani a kezét, de aztán észbe kapott, és egy elhaló nevetés kíséretében visszahúzta.

- Én meg Jacob – feleltem.

- Tudom…

Ismét csend lett, amit most én törtem meg.

- Egyébként mit keresel itt? És miért csak most? – A dühöm újra erőre kelt. Persze a baj után már könnyű sajnálkozni. – Ha annyira akartál, miért nem maradtál itt? – förmedtem rá már kicsit sem kedvesen. A harag elöntött, de ez még mindig jobb volt, mint sírni. Könnyebben kezelhető, mint a fájdalom.

- Én… én… - dadogott meglepetten.

- Hát ez tartalmas…  - morogtam magam elé.

- Idefigyelj! – csattant fel ő is. – Én vissza akartam jönni, el se akartam menni, de… De én megígértem a bátyámnak, és meg szoktam tartani, amit ígérek! Különben se a te dolgod!

- De, igenis az én dolgom! – pattantam fel a kanapéról. – Te nem láttad! Olyan volt, mint egy élőhalott! Rosszabb, mint ti! – köptem felé a szavakat.

- Nem láttam… - motyogott megtörten maga elé. – De ezt… ezt láttam…  Hogy leugrik… És olyan szörnyű volt… - megint néma zokogásba kezdett, de folytatta. – Nem láttam, hogy visszajön… tudod, látom a jövőt… - tette hozzá nagyon halkan.

- Tudom. Mondta – feleltem kevésbé dühösen.

- Hogy mi? – Egy pillanatig azt hittem, felháborodik, és törni-zúzni fog, de csak sóhajtott egyet. – Végülis… most már úgyis mindegy. Szóval, mikor láttam, hogy többé nem jön felszínre, és eltűnik a jövője – folytatta -, én egyszerűen kocsiba pattantam, és már nem érdekelt mit ígértem Edwardnak. – Felmordultam. Miért az a pióca rendelkezik a családban? Talán átvette a családfő szerepét? Ha… persze. Azt se tudná rendesen megcsinálni.

- Ne légy dühös rá  – mondta csendben.

- Hogy mi? – pattantam fel ismét az időközben visszafoglalt helyemről. – Itt hagyta a lányt, aki állítólag annyira szeretett, nem érdekelte, mi lesz vele, összetörte, megalázta, és ezek után ne haragudjak rá?!

- Őt is meg lehet érteni. Azért csinálta, mert…

- Tudod mit? Nem érdekel! Azt csinál, ami akar, de ha még egyszer erre a környékre teszi a lábát, én esküszöm, hogy saját kezűleg ölöm meg!

- Persze, mert mindig csak az a jó, amit te gondolsz?! Az nem is fordult meg a fejedben, hogy egy vámpír is szerethet, mert szerinted csak öldöklésre vagyunk jók, igaz?! – állt fel ő is. Villogó szemekkel néztük egymást, remegtem a kitörni készülő farkasénemtől, ő pedig vicsorogva állt előttem.

Egy jó ideig még szemeztünk a másikkal, majd egy nagy sóhaj közepette felengedett a tartásából.

- Ne haragudj… Csak még annyira friss ez az egész, és… - megint elkezdett sírni, miközben leroskadt a kanapéra.

- Felejtsük el… - mondtam csendben, miközben én is helyet foglaltam. Sose gondoltam volna, hogy a gyász ezt teszi az emberrel. Egyik pillanatról a másikra olyan hangulatváltozásokon megyek keresztül, hogy az megrémít. Az előbb még le akartam tépni a fejét, most meg csak sírni akarok, zokogni, azért a lányért, aki szerettem. Csodálom, hogy még nem változtam át ennyi érzelem közepette.

- Tudod mi hiányzik benne a legjobban? – rántott vissza gondolataimból. Egyenesen előre meredt, nem nézett rám. Tudtam, hogy most valahol máshol jár, egy sokkal szebb helyen. Én is sokszor voltam ott az utóbbi órákban. – Mármint azon kívül, hogy a legjobb barátnőm volt… Mindig olyan jó volt mindenkivel. Annyira… - Ennyit tudott mondani, majd megint zokogni kezdett.

Nem tudtam, mit kéne tennem. Ha Bella lenne, akkor simán megölelném, és bíztató szavakat suttognék a fülébe. Csak az a baj, hogy ő nem Bella. Illetve, ez annyira nem is gond. Az már inkább, hogy nem ember. Vajon Bella felé érzett szeretetünk át tudja hidalni az ösztönös gyűlöletet, ami a lényünkből fakad? Próba szerencse.

Óvatosan közelebb csúsztam hozzá a kanapén. Nem reagált. Nagyon lassan ráraktam a kezem a vállára, mire megmozdult. Azt hittem, nekem fog támadni, de ő csak közelebb jött, és a fejét a nyakamba temette. Egy pillanatra megmerevedtem, amint megéreztem az illatát, de aztán elfojtottam az ösztöneimet, átkaroltam a vállát, és én is sírni kezdtem.

A vámpír és a vérfarkas egymás vállán sírja ki egy ember elvesztését. Kicsit ironikus. Talán még nevettem is volna, ha ez az ember történetesen nem Bella lett volna.

Órákat töltöttünk sírással és a legkedvesebb emlékeink elmesélésével. Kicsit furcsálltam, hogy Charlie még nem ért haza, de aztán arra jutottam, hogy biztos átmentek hozzánk. Megértem, én se szívesen jönnék vissza ebbe a házba, ami csak úgy kong Bella nélkül.

Alice-szel való nosztalgiázásunkat a telefon csörgése szakította félbe. Láttam, hogy már menne, hogy felvegye, de szóltam neki.

- Hagyd csak, majd én. – És el is indultam a telefonért. Több okból sem akartam, hogy ő vegye fel. Először is, mert én voltam megbízva a ház vigyázásával. Másodszor ki tudja, ki van a vonal végén? Talán apáék, és akkor magyarázkodhatok, hogy ki vette fel. És még sok indokot fel tudtam volna sorakoztatni, de odaértem, és felkaptam a kagylót a helyéről.

- Swan rezidencia –  szóltam bele. Nem nagyon volt kedvem senkivel sem társalogni, talán a hideg udvariasság elriasztja.

- Itt Carlisle Cullen –  válaszolt ugyanilyen illedelmesen. Na már csak ez hiányzott! Milyen érdekes lett Forks, mióta Bella… Na jó, ezt hagyjuk.

Gyorsan Alice-re sandítottam, de úgy tűnt, nem figyel. Biztos megint az emlékeibe mélyedt.

- Beszélhetnék Charlie-val? – folytatta. Mégis mi a fenének? Fél évig ide se dugtátok a pofátokat, most meg mindenki sorban áll Charlie előtt! Na azt már nem! Még jó, hogy nálunk van. Legalábbis nagyon valószínű.

- Nincs itt – mondtam dühösen. Mit képzel? Attól, hogy ő a nagy vámpír-doki, akkor majd mindenki meghajlik előtte! Hát én biztosan nem! Alice az egyetlen a családból, akit tartok valamire is, mert ő legalább visszajött, hátha tud segíteni. De a többiek! Gyulladjanak fel helyben!

- Hol van most? – kérdezte ingerülten. Na ne már, hogy még ő követelődzik! És ha nem mondom meg neki? Nem, akkor biztosan felhívja Alice-t, a végeredmény pedig az, hogy így is, úgy is megtudja. És végülis ő nem Edward, a mocskos szemétláda, hanem Carlilse, a mocskos szemétláda apja. Azt nem fogadtam meg, hogy neki nem mondom el.

- A temetésen – vágtam rá végül, majd meg sem várva mit felel, lecsaptam a kagylót.