- Renata! Renata, hol vagy? – kiabálta valaki szakadatlanul. Elég messze volt még, de tisztán hallottam, ahogy a lépéseivel felkavarja az avart. Szinte bántóan hangos volt. Csodálkoztam, hogy hogy lehet valaki ennyire figyelmetlen? Bár, oké, jobban belegondolva saját terepen volt, akkor meg minek játsszon kommandóst?

Aztán még valami szöget ütött a fejembe: miért az erdőben keresi Renata-t? Tény, hogy nem ismerem, de abból, amennyit láttam belőle, nem pont erdőjárónak tippelném. Inkább a nagyvárosi kategóriába sorolnám… Már ha van ilyen kategória vámpíroknál.

Bella még mindig a szájára tapasztott kézzel bámult a kiabáló vámpír felé, noha nem láthatta vámpír érzékszervek ide vagy oda.

A vámpír, aki Renata-t kereste – Felix, már erre is rájöttem -, megérezte az illatunkat, és már célirányosan felénk jött. Talán, megkérdezni, hogy nem láttuk-e, akit keres.

Őszintén szólva azt sem értettem, hogy miért Felix keresi, és miért nem Demetri, akinek ez a képessége, vagy nem? Dehogynem.

Felix végre valahára odaért hozzánk. Először Bellára nézett, majd rám. Felmérte a kettőnk között lévő másfél méter távolságot. Elég soknak tartott, de nem akart beleszólni.

Az ő dolguk – zárta le magában, majd Bellához fordult.

- Renata, már mindenhol kerestünk. Aro vár – mondta.

Álljunk csak meg! Ő nem Renata! Ennyire nem vagyok őrült, emlékszem Renata-ra, amikor belépett a szobába. Még csak nem is hasonlít Bellára! Akkor meg hogy keverhette össze vele?

De legnagyobb meglepetésemre Bella nem ellenkezett, hanem bólintott.

- Megyek már. – És tényleg elindult a kastély felé.

A testőr egy ideig csak bámult utána, majd mikor hallótávolságon kívül ért felém fordult:

- Nem tudom mi volt ez az egész az előbb, de a saját tested épségének az érdekében ajánlom, hogy egy ujjal se bántsd! De még csak egy szóval se! – sziszegte az arcomba, majd még bámult rám egy ideig, hogy biztosan felfogtam-e a dolog lényegét, majd ő is faképnél hagyott.

Megsemmisülten rogytam le a farönkre, és az arcom a tenyerembe temettem.

Igaza van – visszahangzott egyre csak a fejemben. Hiszen egyszer már megbántottam… Sőt, ha csak megbántottam volna! De annál rosszabbat tettem. Összetörtem a szívét, a lelkét, és tudom, érzem, hogy miattam ugrott le arról a nyavalyás szikláról. Én öltem meg. El kell mennem. El kell tűnnöm innen, hogy ne bánthassam ismét.

De el tudnék menni csak úgy? Azok után, hogy kiöntötte nekem a szívét… legalábbis egy darabkáját. Hiszen akkor is bántom, ha csak azt az egy kis darabot töröm össze. De nem okoznék nagyobb és visszafordíthatatlanabb károkat, azzal, ha maradnék? Most mi a helyes döntés? Elsétálni, és hagyni, hogy a saját, új világában éljen? Visszamenni az én családomhoz, oda, ahova tartozom, és eljátszani, hogy nem történt semmi? Vagy maradni, és napról napra szembesülni a ténnyel, hogy idegen vagyok neki, csak egy a többi vámpír közül? Végignézni, ahogy esetleg szerelemre gyúl egy másik vámpírral, aki nem én vagyok? Végig asszisztálni holmi bugyuta mellékszereplőként, ahogy ő boldogan él, boldogabban, mint velem? Vagy van még nekem is esélyem? Esetleg visszaszerezhetném?

Nagyot sóhajtva végigszántottam a hajamon, majd a markomba fogtam belőle pár tincset, hátha a fájdalom észhez térít, és megmondja mi a helyes döntés.

Ha, a fájdalom! Jó vicc! Ha érezném…

Idegesen pattantam fel. Eleinte csak egy helyben toporogtam, majd időközben egyre nagyobb köröket tettem.

Menni vagy maradni?

Ez az egy kérdés zakatolt bennem folyamatosan. Szívem szerint rögtön a maradni mellettem voksoltam volna, hiszen itt van Bella, akkor az én helyem is… De az eszem szerint? Egyértelműen menni. Bella miatt. Hogy neki jobb lehessen.

Nem is tudom, mi ütött belém, de öles léptekkel indultam vissza a kastély felé.

Látnom kell őt!

Talán ha szemtől szembe áll velem, akkor majd egyértelművé válik, ami most zavaros és homályos. Remélem…

Hirtelen megtorpantam, amikor megint eszembe jutott valami.

Renata… de miért hallgatott erre a névre?

Aztán, mint derült égből villámcsapás, belém nyilallt a felismerés.

Én nagyon hülye! Hiszen egyetlen egyszer nem hívták előttem Bellának! Senki! Mégis honnan gondoltam, hogy ez a neve? Egyáltalán… hogy lehetne ez? Hiszen nem emlékszik az életére! Akkor nyilvánvalóan a nevére sem! Én nagyon-nagyon hülye!

Újra nekiindultam, miközben az új felfedezésemen agyaltam.

Renata… Vajon ő  választotta? Vagy felébredt, és azt mondták neki, hogy akkor mostantól  így hívnak?

Ilyen dolgokon agyaltam, mikor elértem a szobájához. Bár még egyszer sem jártam itt, az illata összetéveszthetetlenül ott volt. És bár elméletileg ide tilos volt jönnöm, de… A francba is, már tudtam a titkot, akkor meg miért ne lehetne itt is szabad átjárásom?

Épp emeltem a kezem, hogy bekopogja, amikor Amina fordult be a sarkon. Ahogy meglátott, rögtön kiürítette az agyát, és semmire nem gondolt, csak a csempére a lába előtt.

- Szia! – köszöntem neki, de nem köszönt vissza. Biccentett egyet, majd továbbra is a padlót bámulva elsétált. Megvontam a vállam, és ismét az ajtó  felé fordultam, de az nagy meglepetésemre nyitva volt. Bella…  illetve Renata kérdő tekintettel nézett rám. Én meg rá.

- Hallottam, hogy itt vagy – vont ő is vállat, mint az imént én. – Gondoltam, megnézem mi járatban vagy erre – mosolyodott el halványan. Mintha legalábbis egy földrészt gyalogoltam volna, csak hogy lássam…  Bár megtettem volna, kétség kívül.

- Hozzád jöttem – válaszoltam. Kicsit meglepettem nézett rám, majd beharapta az alsó ajkát. Mintha titkolna valamit… vagy csak én lettem paranoiás?

- Értem. Gyere be – állt félre az útból. – Kicsit rendetlenség van… Nem számítottam látogatóra – magyarázkodott, amint meglátta a döbbenetet az arcomon, miután beléptem a szobájába. Hát a kis rendetlenség… enyhe kifejezés. Kosz az nem volt sehol… csak kupis volt. Mint otthon, náluk.

Erre a gondolatra elmosolyodtam, és szinte már majdnem nevettem, ahogy egyre több emlék ugrott be. Már nem voltak fájdalmasak, hiszen akiről szóltak, itt állt mellettem. Hihetetlen milyen könnyen megszoktam a gondolatot, hogy mégis él. Sőt, hogy vámpír. Mintha mindig is tudtam volna az agyam egy eldugott zugában, hogy ennek ilyen módon, vagy olyan módon, de így kell lennie. Csak nem vettem róla tudomást.

Bella valószínűleg félreértette a nevetésem, mert sértődötten felhúzta az orrát.

- Ha nem tetszik, nem kell itt lenned.

Ez azért egy kicsit fájt. Én pedig nem meghazudtolva önmagam, magyarázkodni kezdtem:

- Nem, félreértesz, csak… - És akkor rájöttem. Nem tudom megmagyarázni. Hiszen mit mondhatnék, ami nem hazugság? Ne haragudj, csak a régi közös élményeink jutottak eszembe? Na nem.

Így hát megvontam a vállam.

- Mindegy, nem lényeges. Csak eszembe jutott valami.

Sokáig nem mondott semmit, csak nézett rám. De nem olyan Bellásan. Ez a tekintet kifürkészhetetlen volt. Régen legalább a tekintetéből meg tudtam állapítani úgy nagyjából, hogy mire gondolhat. Most már onnan sem. Hiába, a vámpírlét könyörtelenül rákényszerít arra, hogy az arcod minden helyzetben ugyanolyan legyen: tökéletes pókerarc.

Végül megvonta a vállát, majd az egyik sarokban álló karosszék felé intett.

- Ülj le nyugodtan.

Bár nem fárasztott az állás, elfogadtam a felkínált helyet, és közben abban reménykedtem, hogy ez jót jelent. Ha már beenged a szobájába, akkor csak nem utálhat?

Nem tudom, miért éreztem ezt. Hiszen az ő érdekeit kéne néznem, nem a saját vágyaimat! És mégis… annyira jól esett tőle ez az apró gesztus, hogy erősen megkérdőjeleztem a dolgot: ha úgy látom, tényleg el kell mennem… el tudnék? Egyszer már sikerült. Egyszer már összetörtem mindkettőnk szívét… megtehetném még egyszer?

- Szóval, miért kerestél? – nézett rám érdeklődve. Egy pillanatig megint elvesztem a szemeiben, és majdnem megismételtem a fánál lévő incidenst. De aztán szerencsére – bár csak nézőpont kérdése kinek szerencse, mert nekem biztosan nem… - észbe kaptam.

Ezt nem teheted! – szidtam magam.

Kelletlenül megráztam a fejem, hogy visszatérítsem a gondolataimat a jelenbe, és úgy néztem megint rá.

- Nem tudom – vontam meg a vállam. Úgy látszik, új szokás van kialakulóban. –  Csak jó volt beszélgetni, és gondoltam… folytathatnánk.

Felderült az arca, és elbűvölő  mosollyal kápráztatott el.

- Oké, folytassuk –  mondta lelkesen. – És most milyen téma jön?

- Öhm… - túrtam a hajamba. – Nem tudom. Igazából nem konkrét dolgokkal jöttem ide. Csak… jó volt kint, ennyi. – Ha csak ennyi lenne! Azt kívántam, bárcsak emlékezne, bárcsak tudna mindent, bárcsak elmondhatnám mennyire szeretem, és mennyire sajnálom az egészet! Bárcsak… De aztán megint észhez térített a kőkemény valóság. – Mondjuk elmesélhetnéd, miért keresett Aro. Persze csak ha publikus. – Az elején még erőltetnem kellet a mosolyt, de a végére már szívből jött. Tényleg érdekelt, amellett pedig eszembe jutott, hogy annak is örülhetek, hogy Bella egyáltalán él… És hogy ezt olyan helyen teszi, ahol én is ott vagyok – legalábbis egyelőre – az csak külön jó pont.

- Hát… - harapdálta megint a száját. Majdnem rászóltam, mint régen, hogy vigyázzon, mert megsebesíti magát, de időben észbe kaptam. – Igazából még nem mondhatnám, de… előbb-utóbb úgyis megtudod, és tudom, hogy te senkinek nem mondod majd el… - mondta, de én itt leragadtam.

- Honnan tudod? – vágtam közbe meglepetten. Elhallgatott, és arcán tengernyi érzelem suhant át alig egy perc alatt: döbbenet, ijedtség, merengés majd végül egy olyan tekintetet kaptam, amit nem tudtam sem értelmezni, sem hova tenni. Szinte lágyan nézett rám.

- Csak tudom… érzem – mosolygott kedvesen, majd folytatta. – Szóval elmondom, mert megbízok benned. Lesz egy bál… az én tiszteletemre – itt vágott egy aranyos fintort, amin muszáj volt elmosolyodnom. – És bár meg leszel hívva külön is, mint a testőrség tagja, de… - láthatólag zavarban volt -… én szeretnélek külön is meghívni. Hogy mindenképp ott legyél. Mint… mint egy barát… - motyogta zavartan maga elé. Én viszont nem tudtam hirtelen mit is csináljak. Az boldogság olyan sebességgel gázolt el, hogy majdnem beletántorodtam vámpír létemre.

Bella meghívott a báljára! – ujjongtam magamban, mint egy tinédzser, akit élete első bulijába hívott meg a tikos szerelme.

Akkor győzött a szívem végleg az eszem felett: maradni.