Mi történik velem? Honnan került ide ez a két ember? Várjunk csak... Fehér bőr, az enyéimhez hasonló szemek... Nem... De... Ezek vámpírok! Még soha nem láttam őket... Hogy lehet, hogy az a lány mégis ismer? – záporoztak belőlem a kérdések, de egyen sem töprenghettem el igazán. Derült égből villámcsapásként ért az erdőből jövő üvöltés, és kiszakított gondolkodásomból. Nem csak engem zavart meg, a két idegen hihetetlenül gyorsan felpattant és elkezdte a furcsa vonításszerű hang forrását kutatni. Nem kellett sokáig várni, egy csapat izzó szemű farkashoz hasonló teremtmény tűnt fel a fák közül. A tekintetük olyan volt, mintha háborúra, vagy legalábbis támadásra készülnének. Az alacsony lány odafordult a mellette álló férfi felé, és így szólt:
- Mi történik? Miért vannak itt?
- Forksban több haláleset is történt mostanában. A tettesek vámpírok voltak. Arra gyanakodnak, hogy a kis védenced a bűnös. – válaszolta tömören, s volt egy kis gúnyolódó él a hangjában, amikor az utolsó mondatot mondta.
- Ittak az áldozat véréből?
- Igen.
- Akkor ő nem lehet a tettes. Aranybarna szemei vannak.
A férfi vámpír felém fordult, és végigmért.
- Igazad van.
- Ugye! - mondta diadalmas tekintettel, majd a farkasszerű lények felé intézte szavait:
- Bízzatok bennünk! Bennem! Mondtam, hogy nem árt a légynek sem! Nem bizonyítottuk már elégszer, hogy érdemesek vagyunk a bizalmatokra?
Szavait hallva a lények sarkon fordultak, s elfutottak. Az eddig a torkomban dobogó szívem most visszakerült a helyére.
- Nem hiszem el! Makacs, önfejű vérfarkasok! Így higgyen nekik az ember! - zúgolódott a lány, aztán eszébe juthatott a jelenlétem, mert így folytatta:
- Szia! Bocsánat, csak egy falkányi vérfarkas félreértett egy-két dolgot. Semmiség! Megesik az ilyen. Elfelejtettem bemutatkozni: Alice vagyok.
- Szia! Én Amanda. Amanda Masen. – követtem a példáját, mire a vöröses hajú fiú meglepetten a lány felé fordult:
- Mondd, hogy ez csak egy véletlen! – kérlelte, de a lesütött szemekből kitalálhatta a választ, mert ezt mondta kicsit sértődötten:
- Van még, amit elhallgatsz előlem? Mit tudsz még, amit nem osztottál meg velem?
- Nem. Vagyis nem nagyon. Mindegy, majd otthon megbeszéljük! – csattant fel, majd kézen fogott, és elkezdett húzni maga után.
- Addig semmit nem magyaráznál meg?
- Nem. Jelenleg csak arra szeretnék koncentrálni, hogy minél gyorsabban hazaérjünk. Nem szeretek alkonyat után mászkálni az erdőben.
A hátára kapott, mert nem gondolta, hogy képes lennék magamtól futni. Ezzel nem is tévedett. Teljesen sokkos állapotban voltam. Aztán egy gyönyörű ház kezdett kirajzolódni előttünk. Soha életemben nem láttam még szebbet. Egy kislány jött ki belőle egy kigyúrt sráccal az oldalán. Könnyekkel a szemében, nevetve futott elénk. Gyorsabban elért minket, mint ahogy egy szikrától lángra kap egy fa. Amikor számon kérte „elrablóimat” eddigi hollétükről, nem lehetett tudni végül melyik érzelem győz az arcán. A harag, vagy a boldogság. Nyilván valamilyen kapcsolatban volt a két idegennel, mert látszott rajta, hogy majd’ kiugrik a bőréből, hogy láthatja őket. Egyszer csak kiugrott az ismeretlen ház kapuján egy barna hajú nő. Elkezdett futni, nyakába ugrott a nem sokkal mellettem álló vámpírnak, és egy hihetetlenül szerelmes csókot nyomott annak ajkaira. Az Alice nevű lányhoz egy szőke fiú sétált oda. Ekkor megláttam, hogy az előttem lévő épület erkélyéről négy vámpír néz minket, de leginkább engem. Inkább elkaptam a szemem onnan. Megijedtem. Ez az érzés viszont olyan hamar elszállt, mint amilyen hirtelen jött, ugyanis hirtelen hozzám szaladt az indiánsrácnak kinéző fiú mellől a kislány, és kedvesen így szólt hozzám:
- Szia! Téged nem ismerlek. Ki vagy te?
Egyszerre minden szem rám szegeződött.