Edward kilépett a szobából, miközben a zsebéből elővette a mobilját. 

     - Hello Jake! Itt Edward – szólt bele a készülékbe kissé  hivatalosan, miután a vonal másik végén felhangzott egy öblös férfihang. 

     Nagy vonalakban felvázolva, elmesélte a férfinak a velem történteket, majd rátért a tárgyra. Túlságosan is hamar, úgy véltem. Viszont hálás voltam neki a tapintatosságáért, hogy nem bocsátkozott túlzott részletekbe. 

     - Igen Jake, ő is a mi csapatunkban játszik – válaszolta Edward bosszús hangon, a farkas – „Ő is a jó vérszívók csapatában játszik?” – kérdésére. 

     Úgy tűnt, a férfi csak gúnyolódik, és egy cseppet sem zavarja a tény, hogy „vérszívót” akarnak az otthonába vinni. 
 
 

     Edward természetesen tisztában volt vele, hogy hallom a beszélgetésüket, azonban valószínűleg úgy vélte jogomban áll tudni minden egyes elhangzott szóról. Azt hiszem, az én megnyugtatásomra bonyolította le a telefont hallótávolságon belül. 

     Ekkor belém nyilallt a felismerés, az elmémben cikáztak a baljóslatú  gondolatok. 

     „Igen, elmehetek innen! Innen, ahová a fájdalmam béklyóján kívül semmi sem köt…De…farkasok közé??”  – borzadtam el a lehetőségen. 

     Sohasem találkoztam még hasonló teremtményekkel. Fogalmam sem volt, mire számítsak. 

     Carlisle eközben mellém ült az ágyra, velem együtt figyelemmel kísérve a párbeszédet. 

     - Rendben, Jake. Pár órán belül megérkezünk – zárta le Edward a beszélgetést, majd visszatért a szobába. – Minden rendben – nézett rám jelentőségteljesen. 

     A hangja lágy volt, igyekezett megnyugtatni, mivel kihallotta elmémből a pánikot. 

     - Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne – suttogtam, megcsóválva a fejem, tekintetemmel a takarót tanulmányozva. 

     - Ez az egyetlen megoldás – mondta Carlisle, megsimogatva a vállamat. 

     - Ők jó barátok – jelentette ki Edward, a hangjában teljes meggyőződéssel. 

     „Ha valóban így gondoljátok…” – üzentem Edwardnak gondolatban, visszaemlékezve a farkasok bajtársiasságára, amiről Tanyától hallottam. – „Ki másban bízhatnék?” – néztem elszántan szemeibe. 

     - Akkor ezt megbeszéltük – bólintott felém, ellentmondást nem tűrően rám meredve. 

     Beletörődtem a sorsomba, tudva, hogy nincs más választásom. 

     „El kell mennem innen, hátrahagyva mindent, túllépve a szörnyű tragédián...” 

     Tisztában voltam vele, hogy ez nem lesz egyszerű, és nem is pár napba fog telni. Az örökkévalóságig gyászolni fogom Bertramot,… az én „egyetlen hosszú napomat” ennek fogom szentelni. De ez a környezet – ahol bármerre is nézek, visszaköszönnek a közös emlékek – megakadályozta, hogy felejtsek. Az egyetlen módja, hogy búcsút intsek a fájdalomnak, hogy visszanyerjem a józanságomat, elűzve elmémből a tébolyt, melyet az Ő elvesztése okozott. 
 

     - Az indulás előtt még le kell rendeznünk valamit – mondta Edward Carlisle felé fordulva. 

     - Micsodát? – értetlenkedett a doktor. 

     - Sejla! – sétált az ágyam elé Edward. – Használnod kellene a képességedet – mondta óvatosan. 

     Nem értettem, mire gondol, de a hanglejtése aggodalommal töltött el. 

     - A volt… otthonotokban – suttogta vámpírfüllel is alig hallhatóan, miközben az arcizmai megfeszültek. 

     - Neeeeeeeeeeeeeeeeeeemmmmmmmmm! – ordítottam kikelve magamból felugorva az ágyon, remegő kezekkel, hátammal a falnak préselődve. 

     „Nem vagyok rá képes!... Képtelen vagyok oda visszatérni!!!” – ráztam erősen a fejem. 

     Edward megfontoltan mozdulva hozzám lépett, végig a szemembe nézve. 

     - Tudom, hogy nehéz lesz – érintette meg a vállamat finoman lefelé húzva – De muszáj!!! – mondta kissé megemelve a hangját. 

     Igazat kellet adnom neki, de úgy éreztem a testem képtelen engedelmeskedni. Tudtam nincs más lehetőség, viszont tartottam tőle, hogy újra elhatalmasodik rajtam az őrület, ha látnom kell a porrá zúzott boldogságomat. 

     A csendet végül a doktor törte meg, tökéletes megoldást találva a problémámra. 

     - Mi lenne, ha bekötött szemmel vinnénk oda? – kérdezte Edwardtól – feltételezésem szerint –, a fejében is hozzáfűzve pár gondolatot. 

     - Ez működhet – szűkítette össze Edward a szemeit, állát dörzsölgetve. – Mit gondolsz Sejla? – nézett rám a beleegyezésemre várva. 

     Határozottan bólintottam. 

     Megkönnyebbültem, hogy nem kell újra élőben látnom a borzalom helyszínét, elég, ha csak a fejemben kínoz élénk képe. 

     Pár  órával később – búcsút véve a Denaliktól, Tanyától a nővéremtől – kisétáltam a házból a két férfi társaságában. 

     Edward a hátára kapott, miután Carlisle bekötötte a szemem, majd rohanni kezdett. 
 

     Pár pillanat alatt megérkeztünk, túl hamar, hogy visszakozni legyen időm. 
 

     Gyengéden a lábaimra állítottak. 

     - Kezdheted – suttogta Edward a hátam mögött. 

     Nagyot sóhajtottam, kiengedve elmémből egy emléktörlő hullámot. Erősen koncentráltam, hogy elég messze, az egész kisvárosra sikerüljön kiterjesztenem. 

     Teljesen új emlékképet kellett adnom az embereknek. Egy átlagos halandó  családról, akik egy véletlen tűzvészben vesztették életüket. 

     - Végeztem! – jelentettem ki, hátrafordulva, a vállam felett. 

     Két erős kar fogását éreztem meg a combomon, és újra suhanni kezdtünk. Nem tudom meddig juthattunk, de úgy gondoltam elég messze járhatunk, mert Edward lassulni kezdett, majd megállt. Ezután Carlisle levette a szememről a kötést. Talpra ugrottam, most már velük együtt futva, indultunk tovább. 

     - Eltemettek titeket – fordult Edward felém hirtelen. 

     Csodálkozó  tekintetet vetettem rá. 

     - Négy síremlék áll a romok közelében – suttogta lágyan. 

     Ezek szerint emléket állítottak a családomnak.

     Meghatott a gondolat, hogy mennyire is szerettek bennünket. 

     Őrületem első napjainak képei lassan kúsztak be elmémbe. Láttam magamat visszatérni a füstölgő házhoz, felkapva Bertram holttestét,… ahogy eltemetem Őt a temető romos kőfalának tövében. Az üres sírok csupán… a városiak szeretetének jelképei. 
 
 

     Kicsivel több, mint egy óra múlva hirtelen orrba vágott valami, az „ázott kutya” szagra emlékeztető illat. Fintorogva torpantam meg, aprókat szippantva a levegőből. 

     - Mindjárt megérkezünk – fordult hátra Edward kuncogva, látva orr-ráncolásomat. 

     Ekkor motoszkálásra lettem figyelmes, bal oldalon, a hátam mögött.

     Egy hatalmas vörösesbarna farkas ugrott elő vicsorogva a fák közül, óriási mancsaival a nyakamat fenyegetve. 

     - Ne!! – kiáltotta Edward azonnal mellettem teremve, mire az állat pofája meglepettséget tükrözött, s úgy tűnt fékezni próbálja a lendületét. 

     Sikertelenül. 

     Támadó  pozícióba ereszkedtem, várva az elkerülhetetlen becsapódást. Egyik karommal a földön megtámaszkodtam, a másikat ökölbe szorítva magam elé tartva, erős ütést mértem a farkas állkapcsának jobb oldalára. A támadóm nyüszítő hangot hallatva hangos puffanással ért földet több méternyire a lábaim előtt, majdnem egy időben a felhangzó harsány kacagással. 

     Edwarddal egyszerre kaptuk fejünket a hang irányába.

     Egy félmeztelen indián férfi lépett ki a bokrok mögül, miközben még mindig hangosan kacarászott. Értetlenül meredtem rá… 

     - Más kárán tanul az okos!– hahotázott az idegen a hasát fogva. 

     - A francba! – nyögte a farkas helyén fekvő meztelen, indiánnak tűnő férfi. – Téged kellett volna előre küldeni! – méltatlankodott hangosan, felrángatva magára, egy időközben rejtélyesen előkerült rövidnadrágot. 

     Meghökkenve bámultam a jelenetet, segélykérő pillantásokat vetve Edwardra. 

     - Hello Jake!– forgatta meg a szemeit – Paul! – biccentett a még mindig nevetgélő férfi felé. – Hatásos belépő volt, csak fájdalmas – bökte oda a morgolódó, éppen feltápászkodónak. 

     - Jól van, na! Téged nem láttalak, Szúnyogocskám! – dünnyögte az orra alatt, az állát masszírozva. 

     - Talán az utóbbi napokban nem kaptál enni, Kutyus, hogy egyből ugrasz? – kuncogott Edward fülig érő szájjal – Szép  ütés! – fordult felém elismerően. 

     - Ha már az első napon szétvered a képem, akkor nem igazán leszünk jóban! – dörmögte mérgesen felém fordulva – a Jake-nek nevezett –, de a szemei mosolyogtak. 

     - Ha már az első napon le akarod tépni a fejem, akkor nem igazán leszünk jóban! – válaszoltam gúnyosan. 

     Mire ő felnevetett. 

     - Ott a pont! – lépett hozzám a kezét nyújtva. 

     Nem igazán sikerült helyretennem magamban az eseményeket: a támadást, és az utána következőket, de végül bátortalanul kezet fogtam az idegennel. 

     - Jacob Black – mutatkozott be mosolyogva. – Az a kárörvendő  pedig ott, Paul – intett a fejével a másik férfi felé. 

     Megejtettem egy halvány mosolyt, végső soron egészen szórakoztató  volt ez a kis közjáték. 

     - Hello fiúk! – sétált mellénk Carlisle. – A többiek? – tudakolta Jacobtól. 

     - Mi vagyunk a fogadóbizottság – válaszolta a kérdezett. 

     - De nem teljes a létszám – mondta Paul karjait mellkasán összefonva, fejével a háta mögé intve, törzsével követve pillantását. 

     Mindannyian érdeklődve vettük szemügyre a megjelenő alakot. Egy fiatal, gyermekarcú indián harmadikként lépett Paul mellé, fátyolos tekintettel meredve rám.

     A másik négy férfi, az arckifejezését meglátva egyből hátrahőkölt. 

     - Mi a …– kezdte Jacob döbbenten. 

     - Az nee.., az neeem lehet, hogy…– dadogta Paul. 

     - Bevésődött! – közölte Edward, és a hangja igen csak vészjóslóan csengett. 

     Nem értettem a kifejezést, de látva, a fiatal rézbőrű bamba arckifejezését, bárgyú tekintetét, biztos voltam benne, hogy számomra semmi jót nem ígér.