Úgy éreztem, mintha már jártam volna itt korábban is.

Egy másodperccel később jutott eszembe, hogy egyszer itt kirándultam a családommal.

Aznap hatalmas ünnepséget tartottak a város egyik régi védelmezőjének, Szent Márkusnak a tiszteletére.

Emlékszem, mindenkin vörös köpeny volt, még rajtunk is. Akkor nagyon tetszett ez a hely. Az is eszembe jutott, hogy egy nagyon szép fiú állt várakozóan az óratorony alatt, őt bámultam egyfolytában. Azt is sikerült felidéznem halvány emberi emlékeimen keresztül, hogy egy lány szaladt a csodaszép fiúhoz a nevét kiabálva, majd fellökve minket. Még a szökőkúton is keresztülment, csakhogy minél hamarabb ott legyen a fiúnál. Amikor végre találkoztak, csak egyetlen percig lehetettek boldogok, mert két sötét köpenyes alak termett ott szinte a semmiből. Aztán csatlakozott hozzájuk először egy fekete hajú, majd egy szőke, apró termetű lány, azután mindannyian eltűntek az árnyékban. 

Nagyon meglepődtem, hogy milyen emlékeim törtek a felszínre a gyönyörű várost látva. Rápillantottam Dimitrijre, akin sötét köpeny volt. Az agyamban hirtelen tudatosult valami.

Volturi katonák voltak, akik magukkal vitték azt a lány és a fiút. Pont ilyen köpenyük volt. Talán az egyikük pont Dimitrij volt… 

Abbahagytam a fantáziálgatást, bár tudat alatt továbbra is nagyon foglalkoztatott a dolog.

De most inkább az új otthonomra koncentráltam. Továbbra is az erdő szélén álltunk, Dimitrij csendesen figyelte az első reakcióimat az új lakhelyemmel kapcsolatban. 

      - Nagyon szép hely – suttogtam még mindig az alattunk elterülő  várost figyelve. Jobbnak láttam, ha egyenlőre nem említem meg, hogy én már jártam itt.  

      - Gyerünk, nézzük meg belűről is! – mosolygott rám Dimitrij, majd elindult lefelé. 

Szótlanul haladtam mögötte. Amikor elértük a város falát, nem tétovázott, azonnal átugrotta. Követtem őt keresztül a város szűk utcáin, amik egyre szélesebbé váltak, végül pedig egy hatalmas térbe torkolltak, de arra nem mentünk.

Dimitrij olyan elhagyatott utcákat választott, hogy még véletlen se járjon arra ember.

Arra számítottam, hogy valami bejáratféleségen fogunk majd bejutni a Volturi székhelyére.

Ez nem így történt. Egy csatornafedőt félretolva ugrottunk le, majd keresztül a szűk föl alatti folyosón, végre elértünk egy nagy, díszes terembe.

Arra számítottam, hogy bemegyünk oda, de ez nem így történt. Egy rövid üvegfolyosón haladtunk tovább, egészen addig, míg el nem értünk egy hatalmas ajtót. Az üvegfalon keresztül jól láttam, hogy a recepciónál egy embernő ül.

Igaz, az illatát nem éreztem, de csupán a látványtól is égni kezdett a torkom. 

Dimitrij egy hatalmas, fából készült ajtónál egy pillanatra megtorpant, de a következő másodpercben már be is lépett egy óriási, elég sötét terembe. Szó nélkül követtem, mindvégig a sarkában voltam. 

Egy hosszú, hollófekete hajú  vámpír fordult velem szembe hirtelen.  

      - Áááá, megérkezett Dimitrij, a mi legújabb harcosunkkal – mosolygott rám nyájasan. – Hogy hívnak Téged, Drágám? 

Nem tetszett nekem ez a behízelgő  stílus. Valahogy olyan műnek hatott, mintha ez csak a felszín lenne, és valójában inkább vicsorogna rám, mintsem mosolyogna. 

      - Nilla vagyok – feleltem egykedvűen. 

      - Üdvözöllek Nilla. – lépett egészen közel hozzám. –  Én Aro vagyok. - Miközben bemutatkozott, megragadta a kezeimet, a szemét lehunyta, és úgy tűnt, erősen koncentrál valamire. – Hmmm…ígéretes tehetség, bár eltarthat egy ideig, amíg fény derül a képességére. 

Na, már Aro is a vámpírképességekkel jön. Ezek szerint elég fontos lehet az, hogy kinek milyen félelmetes képesség van a birtokában. Most már kezdek igazán kíváncsi lenni, hogy nekem mi jutott. 

      - Aro! Nem gondolod, hogy az ifjú leányzóra kellene bíznunk, hogy itt marad e velünk? – szólalt meg egy Aróhoz hasonlóan öregnek kinéző, világos hajú vámpír. 

      - Igen, igazad van, drága Caius. Milyen udvariatlan is vagyok! Nilla, van kedved itt maradni velünk, vagy inkább a saját utadat járnád? – szegezte nekem a kérdést. 

Egy pillanatra elgondolkoztam. Ha nemet mondanék, annak beláthatatlan következményei lennének, de még a legjobb esetben is magam maradnék, és kóborolhatnék egyedül.

Nem tudom ugyan, hogy milyen lehet itt az élet, de megér egy próbát a dolog. Azt még nem találtam ki, hogy ha nem tetszenek az itteni dolgok, akkor hogyan menekülök el, de majd az is kiderül valamikor. 

      - Szeretnék itt maradni – mondtam ki végül hangosan is a döntésem. 

      - Nagyszerű – lelkendezett Aro – Akkor van szerencsém a Volturi tagjaként köszönteni – mosolygott rám újból. 

      - Mi lenne, ha Dimitrij körbevezetné új barátunkat a mi kis lakhelyünkön? – pillantott hirtelen Dimitrij felé Caius – Igyekezzetek, mert nemsokára érkezik Heidi – siettetett minket. 

Sebesen kapkodtam a lábamat Dimitrij nyomában, aki sorra rámutatott az ajtókra, és ismertette, hogy kinek a szobája. 

A folyosó végére érve megállt, és szembefordult velem. 

      - Ez lesz a Te szobád – mutatott az utolsó ajtóra. 

Bólintottam, majd feltettem azt a kérdést, ami a legjobban foglalkoztatott. 

      - Ki az a Heidi? 

      - Az Ő feladata, hogy idecsalogassa az embereket. A Volturi szinte sohasem hagyja el a városát. Több mint ezer éve fordult elő  utoljára, hogy elmentek Volterrából – magyarázta. 

      - Azt hiszem, értem – bólintottam lassan. 

      - Siessünk, úgy hallom már megérkeztek – indult el az ellenkező  irányba. 

Most már én is hallottam a kinti folyosó felől a rengeteg ember összefolyt beszédének a zaját. Követtem Dimitrijt vissza a teremhez. Már mindenki ott volt, mi érkeztünk meg legutoljára.

Csendben meghúztam magam a fal mellett, és türelmetlenül vártam, hogy mi fog történni. 

Egyre jobban égett a torkom, ahogy hallottam a közeledő lépteket, melyek sebes szívdobogásokkal párosultak.

Egy gyönyörű, gesztenyebarna hajú nő lépett be, nyomában az embertömeggel. Azt gondoltam, hogy csak Ő lehet Heidi, mivel a hatalmas csoportban Ő volt az egyetlen vámpír. A szemének egészen furcsa színe volt, ez a kontaktlencséje miatt lehetett. Nem csodálom, hogy a tömeg követte Őt, hiszen annyira szép volt, hogy el sem tudnám képzelni, hogy bárkit is becsapjon. 

A sok ember összekeveredett, édes illata teljesen elkábított, és olyan érzésem volt, mintha izzó kardokat nyelnék le.

Viszont amikor megláttam a halálra ítélt emberek arcát, a már halott szívem is összeszorult.

Még az iszonyatos szomjúságomról is megfeledkeztem, annyira megrendültem a rémült áldozatokat látva.

Csak álltam ott ledermedten, és figyeltem, ahogy tudatosul bennük, hogy az, amivel idecsalták őket, valójában nem is létezik, s helyette a biztos halál vár rájuk. 

Nem tudtam tovább ottmaradni. Képtelen voltam végignézni ezt a szörnyűséges mészárlást.

Nem volt időm azon csodálkozni, hogy hogyan bírtam otthagyni a termet. Csak rohantam, amerre a lábam vitt. Az egyetlen célom az volt, hogy minél messzebb kerüljek innen.

Megállás nélkül futottam keresztül Volterrán, majd könnyedén átugrottam a magas kőfalat. 

Még az erdőbe érve sem lassítottam.

Egyre csak azoknak az embereknek az arca volt a fejemben, akik mostanra már valószínűleg holtak, mert megölték őket vérszomjas fajtársaim.

Tisztában voltam azzal is, hogy én sem vagyok különb náluk. Én is ugyanolyan gyilkos vagyok, mint ők, vagy legalábbis majdnem ugyanolyan. Nekem annyi az érdemem, hogy most sikerült magamba folytatnom az égető szomjúságom, és el tudtam menekülni, mielőtt én is kegyetlen tömeggyilkossá váltam volna. 

Nem tudom, hogy meddig tart, amíg megtalálnak, vagy hogy egyáltalán keresnének-e. Mindenesetre, ha mégis úgy határoznának, hogy kellek nekik, akkor Dimitrij pillanatokon belül meg tudná mondani, hogy merre járok 

Nem volt semmilyen elképzelésem sem a jövőt illetően. Most nem is gondolkoztam rajta, inkább megpróbáltam élvezni, ahogy a hűs szél az arcomba csapódik és kikapcsolni az agyam.