Két  hét múlva 

Megint a folyóparton ültem. A családom éppen csomagolt, a tervek szerint nemsokára indulunk haza. 

Két csodálatos hetet tudhattam magam mögött. Minden nagyszerű volt. Túráztunk a lenyűgöző élővilágú esőerdőben, csónakáztunk az Amazonason, az szabadidőmet pedig Nahuellel töltöttem. 

Ezelőtt nem kedveltem különösebben, de most nagyon a szívembe lopta magát. Vele nem tudtam nem jól  érezni magamat. Folyton megnevetetett, és vágyakozva nézett, amikor néha percig kacagtam.

Annyira másként viselkedtem, amikor vele voltam, mintha más ember, vagyis félvámpír lettem volna. Viszont nemcsak ezek tűntek igaznak. Ő olyan… természetes volt a számomra.  

Most búcsúzni készültem. Viccesnek találtam, hogy két héttel ezelőtt Jacobtól kellett elköszönnöm, most meg Nahueltől. 

Azt hittem, hogy nehéz lesz ez a két hét Jake nélkül, de kevesebbszer gondoltam rá, mint amennyire számítottam. 

Ebben a pillanatban úgy éreztem, Nahueltől még nehezebb lesz búcsút vennem, hiszen Őt egy jó  darabig nem láthatom majd. Kétségkívül rossz lesz nélküle. Hiányozni fog. Eddigi életemben még sohasem érzékeltem semminek sem a hiányát, most mégis – pedig még el sem utaztunk – teljesen átjárt. 

Mintha csak olvasott volna a gondolataimban, megjelent a folyóparti kis „birodalmam” kapujánál, majd lassabb léptekkel közelebb suhant hozzám.

Egy hűvös tenyér meleg érintését  éreztem a vállamon, melynek nagy részét szabadon hagyta vállpántos ruhám. 

• Rossz lesz nélküled – suttogta a fülembe néhány pillanat múlva.

• Igen, nélküled is – ismertem be a lehető leghalkabban. – De nem kell, hogy így legyen. Gyere velünk Forksba! – javasoltam lelkesen.

Bele sem tudtam gondolni, hogy milyen lehetne nélküle. Annyira valószerűtlen volt, hogy mindössze két hét alatt olyannyira megszoktam a jelenlétét, hogy szinte fizika fájdalommá vált a tudat, hogy több száz, sőt talán több ezer mérföldnyire legyek tőle. De mégis! Hiszen annyira jó volt vele! Annyira jó, amikor mosolyt csal az arcomra minden második mondatával. Olyan szuper lenne, ha velünk jönne, és otthon is lenne egy nevettető barátom. 

• Mennék szívesen, Nessie – mormolta szinte a hajamba – De nem hagyhatom itt az életemet.

• Miért nem? –  Hirtelen megfordultam, hogy szemben legyek vele, és a szemébe nézhessek. Utóbbi kérdésemet valódi értetlenséggel, magyarázatra várva, de elszántan tettem fel, miközben igyekeztem tekintetem az övébe fúrni.

• Mert… - itt elakadt, a szemeiben szomorúság tükröződött.

Tudtam, hogy ha nagyon akarom, rá tudom venni arra, hogy Forksba jöjjön. Elhatároztam, hogy mindet megteszek ezért. Tisztában voltam azzal is, hogy nem jó dolog befolyásolni őt, de már-már betegesen magam mellett akartam tudni, és tudtam, másképp ezt nem érhetem el. 

Teljesen összezavarodtam. Mintha nem is én lennék. Miért akarom ennyire, hogy Nahuel velünk jöjjön? Hiszen otthon vár Jacob! Akkor most hogy is van ez? 

Nem tudtam semmit. Ott álltam mozdulatlanul a folyóparton, közvetlenül az értetlenné vált Nahuel előtt. 

Nagyot sóhajtottam. Jacobot kihagytam a számításaimból. Önző voltam, és csak magamra gondoltam, de rá nem. A Farkasom puszta gondolatától is átjárt a jól ismert melegség. 

• Felejtsd el…  - sóhajtottam.

Nahuel egy másodpercig csak hangtalanul méregetett, majd végre megszólalt. 

• Miért? –  kérdezte összevont szemöldökkel - Nem értelek, Nessie! – tette hozzá halkan.

• Én se magamat – motyogtam az alattam elnyúló sziklát bámulva.

Hűvös keze az állam alá  nyúlva felemelte a fejem, hogy a szembe nézhessen. Néhány pillanatig elmerültünk egymás tekintetében.

Végig csak egy dolog zakatolt újból az agyamban; Jacob, Jacob, Jacob. Nem bánthatom meg! Őt szomorúnak látni nagyobb fájdalom lenne számomra, mint elviselni Nahuel hiányát. 

• Renesmee! –  a hangja bársonyosan, de mégis parancsolóan csengett. – Én már egyáltalán nem értem, hogy mi történik! Mondd el, mit szeretnél. Kérlek!

Szemeiben úgy hullámzottak a legkülönbözőbb érzelmek, mint tőlünk alig egy méternyire az Amazonas. 

• Maradj itt, Nahuel! – sóhajtottam lemondóan. – Nem akarom, hogy miattam változtass az életeden.

Utáltam magam. Eljátszottam az önzetlen lányt Nahuel előtt, aki inkább lemond róla, csakhogy neki jó legyen.

A helyzet persze nem ez volt. Természetesen Jacob miatt akartam, hogy Nahuel itt maradjon. 

Teljesen tanácstalan voltam. Az előttem álló félvámpír kérdőn nézett rám, de én csak megráztam a fejem. 

• Maradj…! - súgtam.

Úgy tűnt, elgondolkozik valamin. Töprengve ráncolta össze a homlokát. Feszülten vártam, hogy végre mondjon valamit.

Biztosan őrültnek nézett. Egyik pillanatban még arról győzködtem, hogy jöjjön velünk Forksba, a következő percben pedig már azt akarom, hogy itt maradjon. 

• Hiányozni fogsz – nyögte ki végül. A tekintete újból szomorúan csillogott.

Nem tudtam mit mondani. Mégis mit felelhetnék? Azt, hogy ő is hiányozni fog?  Ez persze igaz lenne, csakhogy van valaki, aki még ennél is jobban hiányozna hosszútávon.

Nahuel varázslatos hatása alá kerülve majdnem elfelejtettem Jake-et. De nem szabad! Tudom, hogy mennyire rossz lenne nélküle. 

Ha eddig hülyének éreztem magam, akkor most már teljességgel elmeháborodottnak. Anélkül, hogy akár egy pillantást is vetettem volna Nahuelre, visszarohantam az óriási faházhoz. 

• Mi a baj, Nessie ? – kérdezte csodálkozva Anya.

• Semmi – vágtam rá, majd tovább szaladtam.

Kerestem egy csendes sarkot, ahol meghúzhattam magam, és ahol senki sem kezd el faggatni. De sajnos ez ebben a családban nem ilyen egyszerű.

Apa egy darabig csöndben szemlélt távolról, majd közelebb lépett, és leült mellém a földre. Percek teltek el, de ő nem szólt semmit. 

• Mit akarsz? –  kérdeztem kicsit élesebben, mint ahogy azt akartam.

• Renesmee –  Csak ő szokott mostanában a teljes nevemen szólítani. Annyira gyönyörűen mondta ki a nevem, hogy szinte énekeltek a szavak. – Tudom, hogy mennyire megkedvelted Nahuelt. És azzal is tisztában vagyok, hogy Jacobot is szereted, és nem akarsz neki fájdalmat okozni azzal, hogy Nahuelt hazaviszed – itt rövid szünetet tartott, majd egy nagy levegővétel után folytatta. - Nessie, én azt szeretném, ha a saját érdekeidet néznéd. Tudom, hogy Jacob fontos a számodra, de ha azt szeretnéd, hogy Nahuel velünk jöjjön, akkor ne korlátozzon az, hogy mi lesz Jacobbal. Tedd azt, ami neked jó, kicsim.

Egy másodpercig értetlenül bámultam rá, majd felháborodottsággal a hangomban kiáltottam. 

• Apa! Te most ugye nem Jacob ellen beszélsz?

Hát ez szuper! Tudom, hogy apának Jacob nem a szíve csücske, de azért megérthetné, hogy nekem fontos.

Gondolom, ő szívesebben látná Nahuelt mellettem. 

• Neeem, Nessie, dehogy! Én csak azt szeretném, hogy neked jó legyen. Akkora baj ez? – kérdezte mosolyogva.

• Én meg azt szeretném, hogy Jacobnak és Nahuelnek is jó legyen! – kiáltottam.

Dühösen pattantam fel a földről, majd nagy léptekkel trappoltam ki a házból. Miért van az, hogy senki se ért meg? 

Sehová sem mehettem, csak a folyóparti sziklára. Ott most is gyönyörű volt minden. A napfény szikrázva csillogott az Amazonason, de most kivételesen nem érdekelt a lenyűgöző látvány. 

Dühös voltam. Nem tudtam, hogy pontosan kire, csak úgy általában az egész világra. Remek! Úgy látszik, kezd eluralkodni felettem a hisztis énem. Már csak ez hiányzik! 

• Nessie, nyugodj meg! – szólított meg néhány lépésnyi távolságról Nahuel.

• Nem tudok –  jelentettem ki.

• Dehogynem! –  még közelebb lépett hozzám. – Azt hiszem, abban egyet értünk, hogy az lesz a legjobb, ha én most itt maradok. Jobb lesz így neked, de ismerlek, magadtól ezt sose mondanád.

Értetlenül bámultam magam elé. Mikor is lett Nahuel ilyen önfeláldozó? 

• Persze nem ígérem, hogy nem látogatlak meg hamarosan Forksban – folytatta, majd egy széles mosolyt vetett rám.

Én is elmosolyodtam. Nahuel majd meglátogat minket, de előtte lesz időm előkészíteni a terepet. 

• Nessie! Gyere, mindjárt indulunk! – szólított Esme.

Úgy láttam, még mindenki a házban búcsúzkodik, így még volt nekem is néhány percem. 

• Remélem, tényleg hamarosan meglátogatsz! – fordultam újra Nahuel felé.  – És tényleg hiányozni fogsz. – tettem hozzá.

Nahuel egy kis ideig csendben méregetett. Nem tudtam, hogy mit akarhat. Ahogy lassan közelebb hajolt, már minden világossá vált. Nem tudtam mit tegyek. Elhajoljak? És mi van akkor, ha akarom, hogy megcsókoljon? 

A lélegzetvételeim és a szívverésem azzal arányosan lettek egyre gyorsabbak, ahogy arcaink között egyre csökkent a távolság, majd hűvös, de puha ajkai az enyémekhez értek. Ekkor úgy tűnt, hogy Nahuel észbe kapott, és mégsem csókolt meg igazából, inkább szorosan magához ölelt, bár ebből sokat nem érzékeltem, mert a teljes döbbenet uralkodott rajtam. 

Miért akart megcsókolni, és végül is miért nem tette? Éreztem, hogy amikor egy rövid pillanatra az ajkai az enyémekhez értek, a szívverésem tempója a sokszorosára gyorsult.

Ennek ellenére mégsem éreztem olyan intenzív érzéseket, mint amikor Jacob ajkai közelítettek felém. 

Még egy halk viszlátot elsuttogtam, majd a házba rohantam. Már csak rám vártak. Elköszöntem Hulientől és a három amazoni nővértől, majd a többiekkel együtt futásnak eredtünk.

Alig egy óra alatt elértük azt a helyet, ahol a kocsikat parkoltuk le, és onnantól azokkal folytattuk az utunkat. 
 

A repülőút még rövidebbnek tűnt, mint idefelé, de talán csak azért volt így, mert most még kevésbé hagytak szabadulni a gondolataim.  

Teljesen összezavarodtam. Miért akart megcsókolni Nahuel?

Most akkor mi lesz? Vajon hiányoztam egyáltalán Jacobnak? És mikor látogat meg Nahuel? Reméltem, hogy a kérdésekre a válaszok az „igen”, és a „nagyon hamar” lesznek. 

A kérdések egész úton betöltötték az elmémet, de amikor a gép leszállt a seattle-i reptéren, mind kiürült a fejemből, csupán egyetlen egy dolognak hagyva helyet, és csak egyetlen személy viszont látására koncentrálva; 

Jacob!