/Carlisle szemszöge/ 

Egy újabb nap kezdődött. Úgy, mint az elmúlt 345 évben. Szeptember 13-át írunk. Felöltöztem, és fekete Mercedesemmel a kórházba hajtottam. Ott a nővérek ismét meg-meglestek, mint minden nap. Ez jó érzéssel töltene el, ha nem lenne már feleségem, akit mindennél jobban szeretek, és nem csak azért lennék szép, mert vámpír vagyok. A férfi kollégáim is tisztelettel fogtak velem kezet. Ők már megszokták a testhőmérsékletemet.

Én tettem a dolgom, ahogy kell. Vizittel kezdtem, majd a balesetire kellett mennem egy fiúhoz, aki elcsúszott a jégen és beverte a fejét. Csúnya agyrázkódása lett.

-Vegyen be otthon Tylenolt. -mondtam a fiú anyjának.

-Köszönjük szépen, Dr. Cullen. -köszönte meg őszinte tisztelettel majd intett fiának. A fiú lehuppant a vizsgálóasztalról és kiment édesanyjával a váróba.

Ezek után én még egy-két beteget elláttam különféle panaszokkal. Épp az utolsó páciens rokonaival beszélgettem, amikor hirtelen valami bizsergető érzés támadt a köpenyzsebemben. A vészhívóm volt. A szülészetről hívtak, mert behoztak egy kismamát, akinél megindult a szülés. Minden szülést én vezettem le a forksi kórházban. Hiába... Ha én vagyok az egyetlen rátermett orvos, aki le tud vezetni egy szülést.

Emberi tempóban ugyan, de siettem az emeletre. Éppen tolták a nőt a szülőszobára, mikor utunk keresztezte egymást.

-Üdv, Dr. Cullen. -fogta meg gyengéden a kezem, majd rögtön elrántotta a magáét.

-Jó napot! Hogy érzi magát, Mrs...

-Swan. A nevem René Swan. -fejezte be.

-Mrs. Swan. Hogy érzi magát? -kérdeztem. Hülye kérdés volt.

-Elég rosszul. -nyögte. -Nyugalom, Isabella. Mindjárt kijöhetsz. -fogta a hasát René.

Végre beértünk a szülőszobába, ahol már vártak a kellékek.

-Kezdhetjük? Felkészült, René?

-Igen.

-10 cm-re tágult ki.

-Az mit jelent? -kérdezte.

Első gyerek? Biztosan. Csak a tapasztalatlan nők kérdeznek ilyet.

-Az azt jelenti, nyomjon.

René bólintott, majd nagy levegőt vett. Olyannyira erőlködött, hogy a nyakán kirajzolódtak az erek. Egy pillanatra még a vért is láttam az erekben.

-Jó lesz, jó lesz. Már látom a fejét. Nyomjon tovább! -utasítottam.

René mindent úgy csinált, ahogy mondtam. Pár perc múlva már meg is született Isabella Marie Swan. Az apa -aki időközben megérkezett a rendőrőrsről -vágta el a köldökzsinórt. A nővér megmosta a kis Isabellát, majd betekerte egy takaróba. Átadta nekem és itt megállt az élet. Belenéztem a kislány szemébe és láttam benne egy furcsa vibrálást. Olyat, amit nem látok minden gyerek szemében. Vagyis eddig ez az első. Isabella úgy nézett rám, mint a leendő apjára. Nem létező szívem nagyot dobbant. Mintha ez sorsszerű lett volna. De elég az én szükségleteimből.

Átadtam a babát Renének, aki közben elpityeredett. Az anya könnyes szemmel figyelte, ahogy Isabella megfogta az arcát. Nagyon okos kislány. Már most látszik.

Este elvittem Isabellát a többi babához a csecsemőmegőrzőbe, miközben azon töprengtem, vajon mi lehet a furcsa ebben a lánykában. De nem jutottam semmire. Emberi tempóban is túlságosan gyorsan értem a csecsemőosztályra. Kitettem Isabellát a helyére, majd minél gyorsabban a kocsimhoz igyekeztem. Minél hamarabb leszek otthon, annál előbb felejthetem el a mai napot. A gyerekek úgyis megint össze fognak veszni, ahogyan tegnap tették. Folytatódhat az "Emmett! Fejezd be a perverzséget!" lemez.

Autóm ott várt már a parkoló legközelebb eső részén. Bepattantam és elhajtottam. Próbáltam nem gondolni rá, de folyton-folyvást visszaszökött gondolataim közé Isabella. Otthon se lett jobb a helyzet. A gyerekeknek ma nem volt kedvük veszekedni. Leültek tanulni. Mindegyik más szobába. Emmett Aliceék szobájában, Rosalie a saját szobájukban, Jasper a konyhában, Alice Edward szobájában, Edward pedig a zongora mellett. Esme a garázsban várt. Mikor kiszálltam, a nyakamba ugrott.

-Szia, édes! -nyomt egy csókot ajkaimra. -Milyen napod volt?

-Egész jó. De mégse annyira.

-Elmeséled? -kérdezte.

-Persze.

Bekísértem szerelmem a nappaliba és leültünk a kanapéra.

-Na mesélj! Mi bánt?

-Hát... -kezdtem bizonytalanul. -Levezettem ma egy szülést...

-De hát az csodálatos. -szakított félbe.

-De olyan furcsa érzésem támadt, mikor belenéztem a szemébe.

-Mit láttál benne?

-Úgy nézett rám, mint a tulajdon apjára, vagy hogyan fejezzem ki magam? -gondolkodtam el. -Á, megvan. Mint a sorsára. Ez a jó szó rá.

-Ne aggódj! Meg fog oldódni. -vígasztalt meg Esme.

-Köszönöm. -mondtam és felmentem a dolgozószobámba életem szerelmével.

Pár hét múlva aztán eljutott hozzám a hír, hogy a rendőrfőnök és felesége éppen válnak, és hogy René és Isabella elköltöznek Phoenix-be. Ez nem hagyott hidegen, mivel ebben a pár napban is néha eszembejutottak azok a csokoládébarna szemek. Éreztem, hogy ez a kicsi lány vissza fog térni Forks-ba.