(Alice szemszöge) 

Bella azt motyogta mielőtt elájult, hogy ismert engem. James ismert engem. Ez a mondat vízhangzott a fejemben egész úton a kórház felé. A videó. A szalagot és a kamerát kihoztam magammal, hogy múltam ne váljon ismét köddé. Hogyha csak egy apró kis darabkáját is visszakaphatom az emlékeimnek, már az is több a semminél. Nem bírtam uralkodni a kíváncsiságomon, és a kocsiban kinyitottam a kamerát, mire Jasper megfogta a kezem.

• Édesem, biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – kérdezte gyengéden. – Lehet, hogy nem fog tetszeni, amit hallasz. Nem ismerjük a múltad körülményeit, ráadásul évtizedekig hiába kutattunk utánad, nem lettünk okosabbak. Lehet, hogy szörnyűséget találsz. A múlt már nem számít, a jelen a fontos, és a jövő.
• Tudnom kell, hogy mi történt velem – néztem rá kérlelőn. Mire azonnal elengedte a kezem.
• Ahogy akarod, kicsim – nyomott egy apró puszit az ajkaimra, én pedig elindítottam a felvételt.

Azonnal James arca jelent meg a kamerában, majd egy pillanattal később Bellára emelte a készüléket, végül pedig letette egy polcra, és precízen beállította, hogy mindketten látszódjanak a kamerában. Szegény barátnőm arcát még soha nem láttam ilyen rémültnek. Még szerencse, hogy időben ideértünk. 

  „−  Szeretném az orruk alá dörgölni: a megoldás egész idő alatt ott volt szemük előtt. Féltem is, hogy Edward rájön, és elrontja a szórakozásomat! Egyszer már megtörtént, sok-sok évvel ezelőtt. Akkor történt meg először és utoljára, hogy a zsákmányom megszökött előlem. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy öreg vámpír, aki ostoba módon annyira odavolt egy lányért, hogy azt a megoldást választotta, amihez a te Edwardodnak nem volt elég bátorsága. Amikor ez az öreg vámpír, aki abban az elmegyógyintézetben dolgozott, ahová a lányt bezárták, rájött, hogy a kis védencére fáj a fogam, kicsempészte őt az intézetből. Soha, de soha nem fogom megérteni, egyes vámpírok miért vannak annyira oda értetek, emberekért. Amint kiszabadította a lányt, gondoskodott róla, hogy biztonságban legyen tőlem. Szegény kis teremtés, úgy tűnt, még csak nem is érzi a fájdalmat. Olyan sokáig volt bezárva a cellájába, abba a sötét Íjaikba! Száz évvel korábban még máglyán égették volna meg a látomásai miatt. A kilencszázhúszas években csak elmegyógyintézetbe csukták, és elektrosokk-kezelést kapott. Amikor újra kinyitotta a szemét, újra fiatalon, ereje teljében, úgy érezte, mintha akkor látta volna meg a napvilágot. Az öreg vámpír erős, új vámpírlánykát teremtett belőle, és ezek után nekem nem volt rá okom, hogy akár egy ujjal is hozzáérjek. − mondta James  csalódottan, majd felsóhajtott. − Bosszúból megöltem legalább az öreget.

  −  Alice − lehelte Bella döbbenten.

  − Igen, a kis barátnőd. Mondhatom, nagyon meglepődtem, amikor megláttam azon a tisztáson. Úgyhogy reméljük, a banda némi vigaszt merít ebből. Én, megkaplak téged, nekik meg ott van ő. Az egyetlen áldozatom, aki megmenekült tőlem. Ha úgy vesszük, tulajdonképpen igen megtisztelő rájuk nézve... Annak a kis szerencsétlennek tényleg fantasztikus illata volt. Még most is sajnálom, hogy nem kóstolhattam bele... Még a tiédnél is jobb. Sajnálom... nem akartalak megbántani. Neked is igen finom illatod van. Olyan virágillatszerű valahogy..”. 

Sokkolva csuktam össze a készüléket, és az emlékek hirtelen rohamoztak meg. 

A múltban… 

Gyermekkorom színhelye. A szép kertes ház, édesanyám, édesapám, és a húgom. Igen, volt egy testvérem is. A világ, amiben most éltem hirtelen szertefoszlott, és én újra ott álltam a régi testemben. Mintha most a múltat érzékelném úgy, mint a jövőt. Egy ijedt fiatal lány, aki előtt képek jelennek meg, olyanok, amik még meg sem történtek. A tekintetem a semmibe révedt, és láttam édesapámat összeesni és meghalni.

• Apám – kiáltottam, mire mindenki morcosan nézett rám.
• Egy hölgy, nem visítozik, Alice – szólt rám anyám erélyesen. – Végy példát a testvéredről.
• Bocsánat, de apával valami baj van – folytattam megkezdett mondanivalómat idegesen.
• Ne beszélj már zöldeket, kislányom. Már megint butaságokon töröd a fejed. Attól, hogy egyszer-kétszer már véletlenül jól tippeltél rá, hogy mi fog történni, még nem lettél valami különleges erővel bíró lény – dorgált anyám tovább. Miért nem figyel rám senki apán kívül? Ő hisz nekem. Azt mondja, hogy különleges vagyok, és szép. Miért csak ő látja az igazi énemet?
• Baja fog esni apának – erősködtem. Nem hiszem el, hogy még most sem hajlandóak rám hallgatni.
• Menj és öltözz át a délutáni teához, már elég idős vagy, hogy bemutassalak a társaságnak – parancsolt rám anyám dühösen.
• Ahogy kívánja – szusszantottam dühösen, majd felvonultam a szobámba.

Még három óra volt a teaidőig, így nem siettem semmivel. Úgy egy órával később pedig, hirtelen anyám rontott be hozzám kopogás nélkül. Nagyon fel volt dúlva, és fogalmam sem volt róla, hogy mi okból.

• Csomagolj össze, elutazol – mondta érzelemmentesen.
• Hova? – kérdeztem döbbenten.
• Egy olyan helyre, ahol rendbe hoznak téged, már ha ez egyáltalán lehetséges – válaszolta anya és egy bőröndöt hajított az ágyamra.
• Anyám, mi történt? – kérdeztem ijedten. Ok nélkül nem küldene el a háztól.
• Az apád meghalt. Most értesítettek – sírta el magát. Engem pedig azonnal rázni kellett a zokogás. Mondtam, hogy baj fog történni, mondtam, hogy keressük meg, de soha senki nem hallgat rám. – Nemsokára minden rendbe jön. Téged elvisz a doktor, meggyógyít, mi pedig itt fogunk rád várni a húgoddal – simogatta meg az arcomat.
• Én nem vagyok beteg – csattantam fel. – Nem akarok elmenni.
• Nem kérdés volt, és igenis beteg vagy. Nem normális, amit művelsz állandóan – kiabált már anyám is.

Majd a bőröndbe hajigált némi ruhát. Azután kiviharzott a szobámból, és bezárta az ajtómat. Megpróbáltam kitörni, és elszaladni, de sehogy sem sikerült kijutnom. Néhány órával később pedig megérkezett két fehér köpenyes alak, akik minden igyekezetem ellenére elkaptak, és rám adtak valami szörnyű ruhát, majd a kezeimre egyfajta béklyót helyeztek, és maguk után húztak. A bőröndöm teljesen feldúlták, és átvizsgálták. Kivették belőle minden kedves, személyes tárgyamat. A tükröm, a hajkefém, a brossom. Minden, amit apám ajándékozott nekem az ágyamon landolt. Úgy kezeltek, mint valami állatot. Nem, még annál is rosszabban. Az anyám el sem köszönt tőlem, a húgom pedig csak értetlenül állt a házunk bejáratánál, és nem értett semmit, csak zokogott. Nem tudta, hogy kik ezek az emberek, és hogy miért hurcolnak el engem otthonról.  

A jelenben… 

• Alice, édesem, gyere vissza – hallottam Jasper hangját. Megráztam a fejem, hogy visszatérjek a valóságba, és szembe találtam magam férjem aggódó tekintetével. – Ne csinálj ilyet még egyszer, alig tudtalak visszahozni – mondta aggódva. – Megérkeztünk a kórházhoz. Bellát már ellátták, és stabil az állapota – fűzte még hozzá. – Talán jobb lenne, hogyha visszavinnélek most a szállodába egy kicsit, és ott rendbe teheted az érzéseidet és a gondolataidat.
• Rendben – bólintottam rá, mire Jasper azonnal beindította a kocsit.

Nem szerettem ellent mondani a férjemnek, mert érzelmi szinten maximálisan mindig igaza volt, de nem tudtam megállni, hogy ne térjek vissza a feltörő emlékeim forgatagába.  

A múltban… 

A két férfi vonattal vitt engem egy hatalmas fehér házhoz. Azt sem tudtam, hogy hol vagyok pontosan. Csak azt, hogy rettenetesen féltem. Nem tudtam, hogy mi vár rám, hogy mit akarnak tenni velem. Olvastam hozzám hasonló nőkről, akiket csak elégedtek, mint boszorkányokat, de szerencsére manapság ez a módszer már nem alkalmazható. Akkor viszont vajon mi várhat rám? Amint beértünk egy goromba nő ragadott meg a karomnál fogva, és egy hatalmas szobába vezetett. Ha nem volt ott legalább húsz ágy, akkor egy sem. Mindegyik foglalt volt, egyet kivéve. A nő rábökött az ágyra, majd kegyetlenül megszólalt.

• Itt aludhatsz. A családodtól kapott leveleket havonta osztjuk ki. Ha nem időben jelensz meg az étkezéseken, akkor éhezel – mondta, majd távozott. Én pedig sírva borultam az ágyra. Hogyan történhetett ez meg? Egy nap alatt minden elromlott, és az életem egy rémálommá vált.

A következő  napok, hónapok, vagy akár évek teljesen összefolytak. A családom nem jelentkezett soha. A húgom írt egy-két levelet, de mindig hozzátette a végén, hogy lehet, hogy ez lesz az utolsó, mert anyánk folyamatosan figyeli. Azt akarja, hogy még az emlékemet is verje ki a fejéből húgom.

A legélesebb emlék az első „kezelésem” időpontja volt, már, hogyha azt a kínzást nevezhetjük egyáltalán orvosi kezelésnek. Egy jéghideg ágyra kötöztek, a számat kipeckelték, és a testem teletették csupa jéghideg valamivel. Megalázottnak éreztem magam, mert attól függetlenül, hogy igen sok kilátszódott a testemből a hálóing alól soha nem érdekelte őket, hogy férfi, vagy női ápoló kötözött-e le, és rakta-e rám azokat az izéket. Néhányan még vigyorogva, kéjesen végig is simítottak tehetetlen combjaimon, és nekem nem állt módomban védekezni, így csak csendben folytak a könnyeim. Aztán jött egy kegyetlen arckifejezésű, és rideg orvos, aki megnyomta a gombot, és a testem minden egyes porcikáját átjárta a fájdalom. Sikítani akartam, de még ennek a lehetőségét elvették tőlem. Nem tudom, hogy meddig tartottak ezek az úgynevezett gyógyítási folyamatok, de abban biztos vagyok, hogy értelmük nem volt, azon túl, hogy iszonyatos fájdalmat okoztak. Egy-egy kezelés után az ápoló felkapott, mivel nem tudtam felkelni, elvitt az ágyamig, majd egy laza mozdulattal ráhajított. Azután jött az ápolónő, és a számba tuszkolt öt-hat tablettát, amiről azt sem tudtam, hogy micsoda, de minden tiltakozásom ellenére lenyomta a torkomon. Az éjszakákat általában sírással töltöttem. Próbáltam azt hazudni az orvosaimnak naphosszat, hogy már nem látok semmi különöset, de mindig akkor tört rám egy látomás, amikor végre már hittek volna nekem, úgyhogy, amiért láthatóan hazudtam csak még rosszabbodott a helyzetem, mert ilyenkor a kezelés mellé, járt némi botozás is. Saját bevallásuk szerint azért, hogy tiszteletet tanuljak. Én viszont úgy gondoltam, hogy szimplán csak élvezték.

Nem tudom, hogy meddig ment ez így, de egyszer csak minden megváltozott. Egyik kezelésem alkalmával nem a megszokott goromba doktor jelent meg, hanem egy kedves arcú, lágy hangú, idősebb férfi. A szemei arany színben pompáztak. Én pedig azonnal megnyugodtam a jelenlététől. Úgy éreztem, hogy ő sosem lenne képes bántani.

• Marie Alice Brandon? – kérdezte tőlem kedvesen.
• Tessék? – kérdeztem vissza.
• Így hívják, kisasszony? – nézett rám kérdőn. A nevem? Volt nevem, de már nagyon régen mindenki csak kétszázhúsznak hív.
• Kétszázhúsz vagyok, uram – motyogtam magam elé. Még csak az hiányzik, hogy ezért is megkapjam a magamét.
• Igen, látom a számát, de én a nevére lennék kíváncsi – mosolygott rám kedvesen.
• Alice vagyok – sütöttem le a szemeimet.
• Örvendek, Alice. Én pedig az új orvosa, Dr. Kohen, de szólítson csak Davidnek – mosolygott rám őszintén. Mire én is halványan elmosolyodtam. Nem is emlékszem, hogy mikor éreztették velem utoljára, hogy én is ember vagyok. – Magunk között legyen mondva, szerintem túl sokat kapja ezt a kezelést, és a gyógyszeradagja is jóval több a normálisnál – olvasgatta komoly arccal a kórlapomat. – Mi a panasza? – kérdezte újra felém fordulva.
• Látom a jövőt – suttogtam halkan, de meghallotta.
• Ezek szerint különleges – mondta áhítattal.
• Itt inkább őrültnek, félkegyelműnek, és ehhez hasonlóan kedves jelzőkkel szoktak jellemezni – szusszantottam fel.
• El tudom képzelni, de mától változások lesznek – mondta határozottan, és eloldozta a kezeimet, majd a lábaimat is. – Jöjjön, Alice. Inkább sétálunk egyet a kertben, és beszélgetünk – ajánlotta fel a segítségét, én pedig örömmel pattantam fel az ágyról. Ez volt az első alkalom, hogy a saját lábamon hagytam el ezt a szobát. – Tudom, hogy kegyetlen szörnynek tarthatja az itt dolgozókat, és a módszereket, de a valódi problémásoknál beválnak ezek a módszerek. A gorombaság, és a sokkhatás beindítja jó esetben az agytekervényeket, és ezáltal, valóban segítünk azokon, akiknek szükségük van rá, de Ön nem éppen úgy néz ki, mint aki valóban őrült – magyarázta Dr. Kohen. – A mai világban még félnek a másságtól, de talán egy napon, majd ez is megváltozik – révedt a távolba reménykedve.
• Nézze, én csak azt tudom, hogy ahogy velem bánnak az embertelen – motyogtam magam elé. - Tudja, hogy mióta vagyok itt egyáltalán? Még egy naptáram sem lehet. Nem tudom, hogy milyen nap van, az évszakokat is csak azért, mert az időjárás változik legalább. Innen sejtem, hogy nagyjából egy év telhetett el, amióta itt vagyok.
• Remek következtetés. Egy éve, és három napja van itt a kórlapja szerint – bólintott rá az orvos. És úgy látom, hogy ez idő alatt harmincszor kapott kezelést, ami sokkal több, mint a megengedett. Magával különös kegyetlenséggel bántak. Ez nyilván a képességének tudható be – nézett rám együtt érzőn.
• Nem tehetek róla, hogy látom néha, hogy mi fog történni. Nem én kértem ezt, egyszerűen csak ilyen vagyok. Ezért megérdemlem, hogy állandóan kínozzanak? – fakadtam sírva.
• Nos, azt hiszem, hogy most hogy beszélgettünk, itt az ideje, hogy ezeket a kezeléseket kihúzzuk a kórlapjáról, és azt hiszem, hogy a gyógyszerezést is visszavonhatom. Egyértelműen bebizonyította, hogy maga nem való ide.
• Köszönöm – néztem rá hálásan. – Akkor talán haza is mehetek? – néztem rá reménykedve.
• Sajnálom, de azt nem lehet Alice. Szomorú ezt kimondani, de magának már nincs hova hazamennie. Az édesanyja külön kérte, hogy ne kerüljön vissza hozzá – hajtotta le a fejét az orvos.
• Értem – szomorodtam el én is. Bár ki tudja, talán jobb is, hogyha nem bolygatom fel a családom életét újra. Anya és a húgom biztosan boldogabbak nélkülem, és mostantól legalább már kínozni sem fognak, legalábbis, amíg Dr. Kohen itt van.

Nagyon hiányzott már, hogy valaki beszélgessen velem, vagy egyáltalán csak úgy kezeljen, mint egy embert. Biztosan hamarosan felébredek, és minden szenvedés kezdődik előlről. 

A jelenben… 

• Alice, kicsim, kérlek, gyere vissza – rázogatott szerelmem. – Nem tetszik nekem, hogy így beleéled magad a múltba – nézett rám aggódó szemekkel, amikor a szemébe néztem.
• Látom, Jasper. Újraélem a múltam egy kis darabját. Tudnom kell, hogy mi történt velem, és talán ez az egyetlen esélyem, hogy kiderítsek mindent – magyarázkodtam.
• Én megértelek szerelmem, de nem akarom, hogy bajod essen. Nagyon sápadt vagy, még magadhoz képest is.
• Csak még egy kis időt adj, kérlek – néztem rá kérlelőn.
• Mi van, ha nem tudlak visszahozni? – aggódott szerelmem. – Nem akarom, hogy ott ragadj a múltadban.
• Nem fogok – simítottam végig az arcán.
• Legyen – sóhajtott fel Jasper. – Kapsz még fél órát, de utána magadhoz térítelek – mondta komolyan.
• Rendben – bólintottam rá azonnal.
• Akkor gyere, kényelembe helyezlek, legalább – kapott a karjaiba, majd az ágyhoz vitt és gyengéden lefektetett. – Fél óra – lehelt még csókot az ajkaimra, majd magához húzott. Én pedig visszatértem a múltba.

A múltban… 

A képek csak úgy pörögtek a szemem előtt, de mindben ott szerepelt az arany szempár, ami nyugalommal töltött el. Majd hirtelen feltűnt egy félelmetes vörös szempár is. James volt az. Most már emlékeztem. Eljött értem, de David nem akarta, hogy meggyilkoljon, ezért a védelme alá vett és kimenekített az intézetből. Remélte, hogy el tud bújtatni, de miután James ránk talált jobbnak látta, hogyha megharap, és a lányává tesz. Mindig is úgy tekintett rám, mint a mindig is vágyott gyermekére. David harapása nyomán a testem lángolni kezdett, de még láttam foszlányokat. David védekezően állt előttem, majd elrepült egészen a másik falig.

• Megharaptad? – nézett rám James döbbenten. – Így már nem lenne vele jó játszani – mondta dühösen. – Kénytelen leszek már szórakozást találni – rántotta meg a vállát James, majd rávetette magát Dr. Kohenre. Még egyszer keservesen felkiáltottam, majd a világ elsötétült, és engem is magába szippantott.

A jelenben… 

Sikoltva ültem fel az ágyban, Jasper pedig azonnal szorosan magához ölelt, én pedig hozzápréseltem magam, amennyire csak tudtam, és élveztem édes illatát, ami mindig megnyugtatott.

• Emlékszem – motyogtam a mellkasába.
• Tudom, kicsim, érzem – szorított magához még jobban. – Sajnálom, ami történt – kezdett el ringatni gyengéden. Én pedig szép lassan megnyugodtam.

Tudtam, hogy a múltam tartogatott sötét pillanatokat, de hogy ennyit, arra még csak gondolni sem gondoltam. Kidobtak otthonról, kínoztak, árammal sokkoltak, vertek, gyógyszereztek, aztán megtámadtak, megharaptak, elvesztettem az emlékeimet, utána pedig egyedül ébredtem a harc színhelyén, ahol a megmentőm lelte a halálát. Egy önzetlen és jóságos vámpír halt meg miattam, mint amilyen Carlisle.

• Jasper, megtehetnénk valamit? – kérdeztem felnézve rá.
• Bármit, Édesem – szorított még jobban magához. Lassan már összeroppantott a szeretetével.
• Volt egy húgom, aki szeretett. Jó lenne megtudni, hogy milyen élete volt, és talán vannak még leszármazottai a családomnak – suttogtam a mellkasába.
• Már tudod a teljes neved? – kérdezte kedvesen.
• Marie Alice Brandon – vágtam rá. – Vagyis most már Marie Alice Brandon Cullen.
• Akkor meg fogjuk találni – simított végig a hátamon.
• Majd, hogyha Bella már felépült, és minden megint jó lesz – tettem még hozzá. – Most szüksége van rám.
• Tudom, Alice. Bemenjünk hozzá? Ha felébredt, akkor biztosan téged fog keresni Edward után először – mondta és a hangján hallottam, hogy mosolyog. – Örülök, hogy végre találtál egy igaz barátnőt – tette még hozzá.
• Én is nagyon boldog vagyok – bólintottam rá. – Remélem, hogy az a látomásom valóra válik, amiben láttam, hogy Bella közülünk való.
• Egyszer eljön az ideje, de nem ma – mondta Jasper nyugodtan. – Edward rá fog jönni, hogy nem tud élni nélküle.
• Azt hiszem, hogy igazad van. Megpróbálok türelmes lenni – sóhajtottam fel. Végül is a sors megtalál mindenkit, nem kell sietetni a dolgokat.
• Helyes, akkor most lazítsunk egy kicsit – vigyorgott rám Jazz.
• Mire gondolsz? – kerekedtek el a szemeim.
• Bizonyíték kéne Bella balesetéről, hogy alátámasszuk a kórlapon szereplő dolgokat. Ügyelnünk kell a látszatra – mondta Jasper komolyan. – Edward arra kért, hogyha képes vagy most rá, akkor te legyél az, aki elintézi. Nálad jobban senki nem készít bizonyítékokat bármiről, de hogyha most inkább pihennél még, akkor majd én elintézem – ajánlotta fel kedvesen Jasper.
• Nem, már mehetünk is – mosolyogtam rá, majd lassan kibontakoztam a védelmező karok közül. - Soha nem tudta még úgy senki átrendezni a helyet, mint én.
• Ez már csak így igaz – bólintott rám kedvesem.

Néhány perccel később pedig már hatalmas élvezettel gyártottam a bizonyítékokat, hogy miként sérült meg Bella. A családomnak szüksége volt rám. Mh… családom, milyen gyönyörű szó. Ők tényleg az én családom, hiszen elfogadnak engem olyannak, amilyen vagyok, és így szeretnek. Ennél többet lehetetlen kívánni is.

Esme szerint minden okkal történik, és most már én is egyetértek vele. Azért kellett szenvednem, és átváltoznom, hogy megtaláljam a helyet, ahová tartozom. Hogy Jasperé legyek testestől, lelkestől. Ezért érdemes élni. Gondoltam boldogan, és miután végeztünk a „baleset” helyszínének letisztázásával Jasperrel eltűntünk a szobánkban, mintha mi sem történt volna.

• Ugye tudod, hogy nagyon szeretlek – húzott magához Jazz ma már sokadszor.
• Sosem tudnék erről megfeledkezni – vágtam rá azonnal. – Szeretlek.
• Én is, mindennél jobban – mondta Jasper komolyan. Majd szenvedélyes csókban forrtunk össze, de most nem mentünk ennél tovább. Csak csókoltuk egymás édes ajkait, még Jasper meg nem szólalt – Akarsz beszélni róla?
• Nem, a múltam már nem fontos – legyintettem. – Csak az számít, hogy itt vagytok nekem, és szerettek. A jelenem és a jövőm te vagy – mondtam komolyan.

Mire a jutalmam egy újabb szenvedélyes csók volt. Férjem finoman a karjaiba vett, és miután eldőlt velünk az ágyon hevesen kényeztetni kezdte a nyakamat, de a telefon megzavart minket.

• Igen? – kérdeztem csilingelően.
• Hogy vagy? –kérdezte Edward idegesen.
• Én rendben vagyok – sóhajtottam. – Bella és te? Ti hogy vagytok?
• Most ébredt fel, ha gondolod, gyere és látogasd meg – ajánlotta Edward. – Még gyenge, de nagyon aggódik érted.
• Rendben, azonnal ott leszek – tettem le a kagylót.

Jasper egy szó nélkül felkelt és magához vette a kulcsokat. Néhány perccel később pedig már a kórház felé száguldottunk. Vámpír létemben még soha nem mondtam ilyet, de most egyértelműen kijelenthettem, hogy hosszú volt ez a nap. Egy nap, milyen kevés idő egy vámpírnak, de mégis mennyi minden történt. Egyrészt elkeserített, hogy ilyen kegyetlen körülmények között kellett élnem. Másrészt viszont boldoggá tett a tudat, hogy találkoztam Dr. Kohennel, akinek örökké hálás leszek, azért, amit értem tett, és hálás vagyok Bellának is, mert hogyha nem gondol rám, még félholtan is, akkor az emlékeim, és a múltam örökké a balett terem romjai között maradtak volna. Így viszont visszakaphattam egy kis részt magamból. Hosszú várakozás után, végre megtaláltam, ami elveszett.