Két éve mentem el.  S most azért tartok egyenesen egy kanadai egyetem felé, hogy visszakönyörögjem magam. Belefáradtam már az egészbe.  Abba, hogy nincs mellettem, én pedig nem élek. Mert nem tudok. Nincs levegőm. Nincs föld, ahol járni tudnék. Nincs víz, amit inni tudnék. Nincs lelkem, hogy sírni tudnék. S már a bennem élő tűz is kialudt. Nem élek, mert nincs mellettem.

***************

     - Kérlek, könyörgöm hallgass meg!-kétségbeesetten rohantam utána, de ő nem szólt egy szót sem. Csupán csak sírt. A könnyei patakokban folytak le csodaszép arcáról.

     -Bella, kérlek várj!-ez a mondat pedig már elgyötörten hagyta el a számat. Megállt. Majd olyan lassan,-ahogyan csak tudott- szembefordult velem.

     -Miért?-csak ez az egy szó. De a folyosó ettől az egy szótól visszhangzott. S a szívemben üresség támadt. Eddig sem volt benne semmi -őszintén- de, ahogy kimondta, már a remény -hogy valaha is legyen benne valami- is elveszett. Mert Bella már nem engem siratott. Hanem magát sajnálta. Hogy rámpazarolta értékes perceit az életéből.  -És most visszajöttem, és feltéptem alig gyógyult sebeit-.S igaza is volt. Tehát lemondott rólam.

    Éppen szólásra nyitottam a számat, mikor a sarkon egy fiú jelent meg. Magas volt és erős, sötétvörös haja kócos, igazán jóképű. Szemeit Bella és köztem váltogatta, aztán megállapodott Bella könnyes arcán. Amilyen gyorsan csak tudott a lányhoz ment, és szorosan körézárta karjait.  Én pedig újra meghaltam.

      -Menj el!-halk kis suttogás volt, de én így is hallottam, hogy fejét a fiú mellkasába fúrta.

     Nem tagadhattam meg a kívánságát.

********************

58 évvel később.

A sírköve. Tükrözi a benne fekvő szépséget. Fekete márvány, s a belevésett felirat:

Isabella Marie Swan Andrews

1987. szeptember 13.-2065. május 2.

Szerető  feleség, anya.

Az angyalok a mennybe mennek,

S ez az angyal oda költözött.

Isten vele.

És valóban. Egy angyal volt.

      Én viszont maga vagyok az ördög. Sőt, egy idióta ördög. Elszalasztottam a lehetőséget, hogy velem legyen, mitöbb talán örökké velem maradt volna. Ő viszont hozzáment fiúhoz, akit az egyetemen ismert meg. Családja lett. Megadták neki azt, amit én nem tudtam, s feltétel nélkül szerették.

    Az egész életét végigkövettem a tudta nélkül. S mikor megszületett a kislánya, felhagytam ezzel a tevékenységgel. Békét akartam nekik. Victoriát még az egyetemre menetelem előtt megöltem. Nem akartam, hogy baja essen Neki.

     Aztán pedig megakakartam ölni magam. Megpróbáltam saját magamat elégetni, de Carlisle, Emmett és Jasper megakadályoztak. Elrángattak a máglyámról és bezártak 2 hónapig egy pincébe.

      És ma van a temetése. Rengeteg ember gyűlt össze, mindenki fekete ruhában.... Valószínűleg nagyon sokan szerethették, habár ki nem szerethette pont őt?!

       Hozták a koporsót és beleeresztették az előre kiásott helyére. Végig csak azt a fadobozt néztem,amiben életem szerelme feküdt  78 évesen, holtan. Mikor az üreg aljára ért, felnéztem és velem szemben Bellát láttam.

        Vagyis nem teljesen ő volt. Csokoládészín szemei vörösre sírtak voltak, s meg is voltak dagadva,haja gesztenyebarna egy kis bordó árnyalattal. Viszont ami ordított róla, hogy nem Bella az az volt, amit az arcán láttam.

         A mérhetetlen fájdalmat, kétségbeesést, s még a gyűlöletet is. Meg akartam tudni miért, de az ő fejében sem tudtam olvasni. Hogy létezhet(ett) két ennyire hasonló nő, akiknek a fejében nem tudok olvasni?

        A lány mellett egy másik nő állt, akinek szintén ki voltak sírva a szemei, s neki is csokoládébarnák voltak. A haja inkább sötétvörös volt, mint barna. Felismertem. Bella lánya volt. A két nő pedig egymás kezét fogva siratták Bellst. Egyiküknek az édesanyja volt, másikuknak a nagymamája, akiket rettenetesen megviselt az elvesztése.

        Ha én vele maradok, talán ők nem léteznének. Talán nem is lett volna igazán boldog. Soha nem lehetett volna gyermeke.  Nem lett volna család, a család.

         Élete utolsó napján, még láttam őt. Láttam a szemében az életet ragyogni. Mert még élni akart. Utoljára odamentem még hozzá. S hatalmas szemei –melyet már ráncok kereteztek- ha lehet, még nagyobbra nyíltak. Végigsimítottam arcán, amit kicsit megviselt az idő, de még most is felfedezni véltem benne azt a lányt, akit megismertem. Azt a lány, akit magábaroskadva elhagytam 60 éve. Megfogta a kezemet, amely az arcán pihent, és miközben levette róla, ezt mondta:

       -Sajnálom.-szemében pedig könnyek csillogtak. Alig tudtam elengedni.

       -Ugyan mit?-kérdeztem mosolyogva.-Az én hibám. ÉN sajnálom. Ég veled Bella.

        Mikor elmentem, láttam a szomorúságot az arcán. Mint mikor először hagytam el. S utánam a férje jött, aki néhány éve elhunyt. S aztán ismét én.

        Megkérdeztem néhány embert, hogy mit tudnak halála okáról, és mindenki azt válaszolta, hogy szívroham végzett vele.

        A szíve. Mindig is hevesebben vert mikor meglátott, ami örömmel töltött el. Mikor a kórházban megcsókoltam, -és a szíve rá  volt kötve a gépre- a gép hangos sípolásba kezdett jelezve, hogy az megállt.

       Istenem. Mi értelme az életnek ha elveszed? Miért törjük magunkat ha egyszer mindenki ugyanott végzi? A földben. Nem értem, miért kínzol minket ezzel a szenvedéssel, gyűlölettel, harccal, halállal és azzal az átkozott szerelemmel, s miért veszed el? A szerelemtől nem csak szeretsz valakit. Utálhatsz és gyűlölhetsz is. Mindenkit a pokolra kívánhatsz. Az attól még ott van. Megesküdnél, hogy soha nem hagyod el, és ha nem tudod betartani a szavad? Ha valami mégis elválaszt? Betegség, halál, vagy maga a világ, mit tehetsz? Azt, hogy hagyod magad sodródni az árral? Nagy hiba. Ha az ellenkezőjét teszed? Még nagyobb. Miért nem lehet minden egyszerű? Miért nem lehetsz azzal, akit szeretsz? Nem értem...

 
        A temetés hamar eltelt, vagy én nem figyeltem, már nem emlkészem. Csupán csak annyira, hogy az ég is feketébe borult, talán minden csak őt gyászolta. A sírja előtt álltam. Aztán pedig elfogyott az összes erőm és térdre zuhantam. Zokogtam. Úgy éreztem, nem létező könnyeim patakként folynak le az arcomon, a földön pedig tengert alkotnának. De nem így volt. Erre képtelen voltam.

        Pedig akár óceánt is sírtam volna ha visszapörgethettem volna az időt. Nem tudtam.

        -Te ki vagy?-kérdezte egy sírós hang a hátam mögül. Megdermedtem. Eddig senkit nem érdekelt a jelenlétem.-Láttalak a temetésen is. Ismerted....?-nem tudta folytatni. A könnyei csak zúdúltak a szemeiből. Én pedig megfordultam és szembetaláltam magam Bella unokájával. Nem tudtam parancsolni magamnak. Egyszerűen csak odamentem hozzá és átöleltem. Az illata olyan volt, mint neki. Mindene olyan volt, mint neki. Csak a hajában volt egy lehelletnyi eltérés. Emberi szemnek észrevehetetlen. Az unokája. Bella is valaki unokája volt. Erre nem is gondoltam. Kiszakítottam emberi életéből és rokonaira nem is gondoltam. Felmenői között hányan lehettek még ilyenek?

       A lány a karomban csendesen sírt. Már nem zavarta a közelségem. Összeszedtem minden erőm és megszólaltam, válaszolni akartam a befejezetlen kérdésre.

         -Igen.

         -De honnan?-tette fel a kérdést, amit már szinte magam sem tudtam.

         -Már.... nagyon régről. Mennem kell. Sajnálom, és......részvétem.

         -Várj!-rápillantottam. Nem létező szívem ismét szilánkraira hullt, ahogy figyeltem. Ugyanazzal a kifejezéssel az arcán, amellyel kedvesem nézett rám utolsó napján.

         -Már nem tudok.-és azzal már meg is fordultam, és elindultam, hogy véget vessek ennek az átkozott életnek. Mindörökké.