Violet szemszöge

   -Édesanyám ne féltsen ennyire. Nem halok bele a tanulásba, eltévedni meg nem fogok, ha mégis majd szólok valakinek az egyetemen. – ő  még csak nem is sejtheti hogy ez az elit iskola nem is olyan normális, mint meséltem. Persze ez nem jelent rosszat. Ugyan honnan tudhatná anyám hogy egy mágia iskolába nyertem felvételt.

   -Rendben kicsi Violet-em, de nagyon vigyázz magadra. – mondta mosolyogva, féltő anya módjára.

   -Ha esetleg egy fiú zaklatna, csak szólj és indulok. – mondta még az öcsém, akitől ezt az aggódást már régen megszoktam. Mindig ilyen.

   -Edward , tudom, hogy féltesz, de már nem vagyok kislány – mondtam gúnyosan, mindentudó arccal. Majd hirtelen eszembe jutott, hogy el kell váljunk. Valami elképesztő, hogy az öcsém csak egy fájdalmas pillantásból tudta, hogy mire gondolok. Bár már ezt is megszoktam. Rögtön elkezdett vigasztalni, hogy nem baj még úgyis találkozunk.

   Közelebb lépet megöleltük egymást, majd nyomtam egy nagy puszit a homlokára és elköszöntem. Ugyanezt megtettem anyámmal is, majd felszálltam a hajóra, ami Olaszországba az új életem felé vitt.

   Ekkor még nem sejthettem, hogy mi készül kitörni a hazámban. Mert ha tudtam volna, őket is elhoztam volna onnan…

   Az utazásom utáni 1 évvel le is diplomáztam a mágiaiskolában. Már tudtam minden varázs lényről, rengeteg varázslatot, bájital receptet, és hasonlókat. Hazafelé a hajón teljes véletlenségből, kezembe kaptam egy újságot.

   Elkezdtem olvasni, de mikor a második lap főcímét olvastam, lefagytam. - Nem létezik! Nem történhet meg! – gondoltam. - Biztosan túlélték. Erős szervezetük van. Nem eshet bajuk.

   De tudtam, hiába reménykedem biztosan ők is a betegség áldozatai lettek, elvégre bármiféle járvány volt, anyám biztosan elkapta, Edward pedig képtelen távoltartani magát tőle, hogy ő ne kapja el.

   Ha még  életben vannak, biztosan megmenthetem őket, elvégre nem hiába végeztem varázsiskolát.

   Szinte biztos vagyok benne, hogy már elkéstem.

   Haza már nem is mentem, hanem egyenest a kórház felé vettem az irányt. Ilyenkor annyira sajnáltam, hogy nem repülhetek oda olyan gyorsan, ahogy erőmből tellett. Ki találta ki azt a hülyeséget, hogy csak akkor repülhetsz, ha nem lát senki, illetve feltétlenül szükséges! Akkor minek tanulunk egyeltalán repülni? A fene, a fene, a fene!—őrjöngtem magamban.

   Tudtam, hogy fájni fog akár csak betegen is látni őket, de meg kell tennem. Nem hagyhatom őket cserben, ha szikrányi esély is van arra, hogy még élnek, ki kell használnom. Ha nem, az szörnyen fog fájni, de akkor legalább el tudom intézni a temetésüket.

   Az utcán alig volt élet, vagy ha volt is valaki, az be volt bugyolálva sállal és minden hasonlóval, a nagy meleg ellenére.

   Amikor a korházba értem azonnal az információs pulthoz szökelltem. A recepciós szemében hatalmas döbbenetet láttam. Hát igen. Ilyenkor nem sokszor történik olyan, hogy egy látszólag teljesen egészséges lány kórházba jön egy szál toppban.

   Nem akartam időzni. Nagyon siettem. Minden másodperc számíthat.

   - Jó  napot kívánok, segíthetek valamiben?—kérdezte döbbent hangon a fiatal fiú. Ha nem sietnék nagyon, még jóképűnek is tituláltam volna, de most elég volt egyszer szemügyre vennem, sokkal fontosabb dolgom is van ennél.

   - Jó  napot! Megköszönném. Edward és Elisabeth Seatel-t keresem.

   A fiú  megnézett valami jegyzeteket, majd felnézett rám és láttam a szemében, hogy mit fog mondani. Reméltem, hogy csak odképzeltem a sajnálatot a szemébe, de a következő pillanatban megszólalt – Nagyon sajnálom. Az ön által keresett személyeket tegnapelőtt vitték el a halottasházba.

   Bármit mondhatott volna, csak ezt ne. Elkéstem. Miért nem tudtak csak még két napig kitartani? A fiú szemében őszinte sajnálatot láttam, de már nem jutott el a tudatomig. Elindultam szótlanul, lehajtott fejjel egy szék felé, de véletlenül beleütköztem egy doktorba.

   - Elnézést! – Mondta. Volt valami furcsa a hangjában.

   - Nem gond. – Mondtam kitágult szemekkel. Vámpír. Tanultam. Hideg bőr, csábító illat, de a szemszíne nem stimmelt. – Miért nem piros a szeme? – Bukott ki belőlem, miközben rájöttem mekkora hülyeséget is tettem, mert ezt a kérdést valószínűleg a recepciós is hallotta.

   Kikerekedett szemekkel nézett rám. – Mire utal kisasszony?

   - Elnézést, nemrég haltak meg a rokonaim, és ez kicsit megzavarta az elmém. – Biztos vagyok benne, hogy vámpír, de nem úgy néz ki, mintha gyilkolni járna ide. – Violet Seatel.

   - Dr. Carlisle. – Mutatkozott be. Igazi úriember. Ezt nem nézném ki egy vámpírból. -- Elnézést az imént azt mondta Seatel?

   - Igen. Nemrég érkeztem olaszországi egyetememről és a családtagjaimat kerestem, de sajnálatos módon, már nem élnek. Esetleg ismerte őket? – Kérdeztem mire Dr.Carlisie szemében valami ijedtséget láttam, de nem tudtam miért.

   - Igen, ápoltam őket, de sajnos megmenteni nem tudtam őket.

   Ezt meg hogy érti? Hiszen vámpír! Átváltoztathatta volna őket. Ha szemmel gyilkolni lehetne, Dr.Carlisle már biztosan halott lenne. Ezt ő is megérezhette, mert így szólt:

   - Ne aggódjon, elintéztem, hogy a családi sírba kerüljenek mindannyian.

   Ez azt jelentené, hogy nem tudta, hogy a családban él még egy leány? Meglepő. És most el akar küldeni azzal, hogy minden el van intézve. Kedves.- gondoltam gúnyosan - Lehet, hogy ezt gyanúsnak kéne találnom. Biztos vagyok benne, hogy eltitkol előlem valamit. Vagy csupán paranoiás lettem? Lehet, hogy így van. De akkor is miért nem mentette meg legalább egyikkőjüket?

   - Értem, köszönöm. -- Láttam az arcán a megkönnyebbülést, miszerint azt hiszi, hogy tényleg csak pillanatnyi elmezavarom van. Majd kisétáltam az ajtón.

   Ezt nem hagyom annyiban! Meg kell néznem a temetőt.

   A temetőben megtaláltam anyám holttestét… de Edward-ét nem. Ezek szerint Dr.Carlisle mégiscsak megmentette. Holnap rögtön fel is keresem a kórházban, és számon kérek rajta mindent.

   Az este folyamán, mintha valami zajt hallottam volna Edward szobája felől, de nem foglalkoztam vele, mert nagyon fáradt voltan és szomorú  anyám halála miatt.

   Úgy éreztem, hogy nem csak képzelgek, hanem egy vámpír kutat abban a szobámban valamit. Violet, már megint hülyeségekre gondolsz.

   Másnap reggel be is mentem a kórházban, de a recepciós azzal fogadott, hogy Carlisle elutazott egy másik városba, de sajnos nem mondhatja meg hova, mert bizalmas információ. A fenébe. – Hirtelen dühbe gurultam. Tehát tényleg egy vámpír járt este Edward szobájában. Biztosan elvitte a dolgait. És én még lekorholtam magam az ösztönös (hozzáteszem helyes megérzés alapú) gondolataimért - Mégsem szedhetem ki erőszakkal a fiúból az igazat, pedig eléggé olyan hangulatom van hozzá. Az igazságszérum sem segít, mert ahhoz is 30 év kell, hogy elkészüljön. Addig nem várhatok. Meg kell keresnem.

   Másnap el is indultam a keresésükre…