Edward szemszöge

Egy héttel Renesmee születésnapja után a Forks-i gimiben minden ember az új diákon jártatta az agyát.

Szóval ő lenne az. Néztem egy fiú szemein keresztül aki épp vele társalgott. ”De gyönyörű.” gondolta magában. „Meg kell szereznem.” Tipikus tinédzser szindróma, egybegyűjtve némi beképzeltséggel.

Tökéletesen olyan volt, mint Alice látomásában. Ugyanolyan vöröses haja, mint nekem és nagy zöld szemei vannak. Amennyire emlékszem édesanyámnak voltak még ilyen szemei.

Nem értem vajon mit akarhat tőlünk.

Violet Scarlet volt a neve, mint azt napközben kiderítettem.

Az órákon gyorsan túl voltunk, majd jött az ebédszünet. Mindenki próbált nyugodtnak látszani az asztalunknál ülve, kisebb-nagyobb sikerrel.

És akkor belépett az ebédlő ajtaján. Elment vett magának egy almát, egy szendvicset és egy üveg vizet, majd körbenézett keresve valamit.

Az asztalnál mindenki feszülten figyelte őt amint keresgél a szemével, s végül hozzánk ért a tekintete. Ekkor elmosolyodott és megindult felénk. „Te ez tényleg idejön” gondolta Emmett.

-Na mit mondtam - vigyorgott Alice.

Eközben a lány ideért.

-Sziasztok – mosolygott még szélesebben, majd épp úgy végigmért minket, ahogy Alice látomásában. Egy valami nem stimmelt. A szeme megállt rajtam. – Olyan boldog vagyok, hogy végre megtaláltalak titeket. – mondta, majd kérdezés nélkül leült az asztalhoz.

„Hogy merészeli?” gondolta Rose. – Mit képzelsz, hogy csak úgy leülsz ide? – adott hangot gondolatainak.

-Ne haragudjatok. Egy kicsit elszoktam az illemtől. Had mutatkozzam be: Violet Scarlet vagyok. Leülhetnék mellétek? – kérdezte kedvesen mosolyogva.

-Nem. – mondta Rose még mindig fagyosan – Különben is honnan ismersz minket, miért kerestél, és mit akarsz? – zúdított rá kérdéseket nővérem.

-Szivesen válaszolnék, de nem szeretek állva beszélgetni. – mondta szégyentelenül vigyorogva nővéremre, mire mindenki kuncogni kezdett. Valami azt súgja csípni fogom ezt a lányt.

-Akkor kérlek ülj le. –  mondta szerelmem kedvesen.

„Tudod már a válaszait?” kérdezte gondolatban Rose szúrósan. Csak most tűnt fel, hogy nem hallom a lány gondolatait.

Megráztam a fejem, majd ismét próbálkoztam képességemmel… eredménytelenül.

-Mi a gond? – kérdezte kedvesem furcsállva meglepett arckifejezésem.

-Na mi az, csak nem zavar, hogy nem látsz a fejembe ö… - itt elakadt a jókedve. Vajon mi akar lenni az az ö…? – izé… Edward.

-Ami azt illeti, de igen tényleg ez zavar, de honnan tudsz a képességemről? – kérdeztem ismét meglepve.

-Nem volt nehéz kitalálni azok után, hogy… öhm… mindegy. – jött ismét zavarba.

-Hogy? – kérdeztem kíváncsian.

-Nem fontos, majd délután  úgyis elmondom.

-Nem úgy volt, hogy válaszolsz? – förmedt rá nővérem. – És különben is, hogy érted, hogy délután?

-Át fog jönni. –  felelte Alice Violet helyett.

-Ki hívja? – kérdezte még mindig dacosan Rose.

-Átjössz? – kérdezte Alice némi kárörvendéssel a hangjában, mire Em hangosan felnevetett. A jutalma ezért egy hatalmas tasli volt.

-Mi? És mi lesz, ha… - nem folytatta Rosalie, de mindenki sejtette, hogy mire gondol.

-Rosalie Hale, ha mindössze annyi bajod van velem, hogy ember vagyok, akkor nem kell aggódnod, mert nagyot tévedsz. Ezt majd kifejtem később, ezért kellene, hogy átmenjek.– mondta immár Violet is idegesen.

Rose ekkor megfagyott döbbenetében. Majd lesütötte szemét és végül sikerült kipréselnie a száján egy „rendben” szócskát, amiről azt hittem olyan halk, hogy a lány meg se hallotta, de aztán hangosan is válaszolt, tudtomra hozva ezzel, hogy valami tényleg nincs rendben vele.

-Köszönöm. Most megyek órára. Alice, akkor majd elviszel?

-Persze.

Azzal felállt az asztaltól  és elviharzott a terem irányába. 

Carlisle szemszöge

Hazafele igyekeztem a munkából, miközben végig az járt a fejemben, hogy gyermekeim mit tudtak meg arról a bizonyos új diákról.

Violet Scarlet…hmm…Violet. Milyen ismerős név. Ebben a pillanatban ért a felvilágosodás. Violet,…  mint Violet Seatel.

Mit is mondott Alice? Vörös haj, zöld szem, te jó ég ez tényleg ő.

Vagyis Edward vérszerinti nővére. Te jó ég. Ekkor már közelítettem a ház felé.

De vajon, hogy került ide? Mindegy a lényeg, hogy ne gondolj rá. Magamban az orosz himnuszt szónokolva indultam be a házba. Éreztem egy új illatot a házból. Valószínűleg Violet van itt. Ha meg akar ölni a tetteimért teljes mértékben megértem.

De hogy kerül ide? És hogy lehet, hogy még mindig hallom, ahogy dobog a szíve.

„Violet Seatel” ismétlődött meg újra a neve a fejemben, mire meghallottam fiam értetlen kérdését.

-Mi?

Beléptem az ajtón. Mindenki a nappaliban volt -kivéve Nessiet aki Jacobbal volt a vidámparkban- és síri csendben vártak valamire. Vagy inkább valakire.

-Na végre, hogy itt vagy, ez a nő azt mondja nem hajlandó beszélni amíg nem vagy itt. – mutatott Rose vádlón Violetre, aki lehajtott fejjel gondolkodott valamin.

-A valódi nevem Violet Seatel. – mondta, mintha ezzel mindent megmagyarázna. – Boszorkány vagyok. – így már világos volt, hogy miért van még  életben. – És 122 éves, ha ez mond valamit.

-És ezzel minden meg van magyarázva? – csattant fel Rose.

-Rose, bánj kicsit kedvesebben a vendégünkkel. – mondta Esme szidalmazóan, bár róla is sütött a zavarodottság.

-Elárulná valaki végre, hogy mi folyik itt? - kérdezte Bella.

-Tudjátok… - kezdett bele Edward – amíg ember voltam Edward Seatel volt a nevem.

Ekkor még az előzőnél is nagyobb csönd telepedett a szobára…