Violet szemszöge

Már jó tíz perce játszottunk, mikor ismét Nessiere került a sor az ütéshez.

Mi lenne, ha kicsit megviccelném  őket, és rásegítenék Nessie labdájára? Hm… nem is rossz ötlet. Kíváncsi vagyok mi lesz belőle. Alicere néztem, hogy már látta-e, de a koncentrálásából ítélve nem hiszem, hogy látta volna, így gyorsan elzártam előle 10 percig a jövőt.

Alice éppen eldobta a labdát, amikor egy hullámot küldtem Nessie ütője felé, és tökéletesen akkor érte a labdát, amikor az ütő, így nem volt feltűnő, hogy onnantól én vezetem a labdát.

Fogtam, és a legközelebbi hegybe olyan erővel vágtam bele, hogy belefúródott a hegybe. Ekkor mindenki Nessiere nézett kikerekedett szemekkel, és a legviccesebb az volt, hogy ő is elképedve nézte saját kezét, és bene az ütőt. Mikor én már nem bírtam tovább visszafolytani a nevetésem.

Én és Criss is felröhögtünk. Naná, hogy neki egyből leesett, elvégre kismilliószor látott már varázsolni. Valószínűleg ahogy tervezni kezdtem kiszúrta.

-Ezt te csináltad Violet? – kérdezte Rosalie.

-Nem tudom miről beszéltek. – adtam az ártatlant, majd rögtön el is vesztettem a játszmát, amkor kitört belőlem a nevetés, és végiggördült egy könnycsepp az arcomon. – Sajnálom, de nem hagyhattam ki. Láttátok volna az arcotokat. – nevettem volna tovább, ha közben el nem kezdek csuklani.

-És most ki megy érte? – kérdezte Emmett.

-Ott Jas… hukk… per a fogó ne… hukk…m? Vagy in… hukk… kább te menn… hukk… él érte?

Ekkor mindketten elkezdtek futni a labda irányába.

5 perc múlva láttuk, hogy Emmett 1 méter előnnyel mászik fel Jasper előtt a hegyen, és már ásta is ki a labdát a hegyoldalból, amikor túl nagyott csapott, és hiába fogta meg a labdát, a sziklaoldal kicsúszott alóla.

Jasper kitért a sziklák elől és elkapta Emmett kezét, de ezzel csak azt érte el, hogy Emmett után esett.

A réten már mindenki szakadt a nevetéstől, és én újra elkezdtem csuklani.

-Ne szeress ennyire Jasper! – kiáltott fel Emmett, mire megláttuk, hogy Jasper Emmett fölött tornyosul épp úgy mintha… – tört ki belőlem újtra a nevetés, mint mindenkiből.

-A te hibád te idióta izompacsirta. – mondta Jasper.

-Na persze. Ki olyan gyenge, hogy nem bír el egy 80 kilós vámpírt? – ebből már hallatszott a provokáció.

Be is jött neki, mert Jasper egy hatalmasat nyomott le Emmettnek, ami hatalmas csattanással járt.

-Na mi van Emmtt, levett a lábadról a szőke herceg? – kérdezte Edward jókedvűen, mire Rosalie felmorgott, és rá akart támadni Edwardra, de Ed valószínűleg látta a gondolatait, így könnyűszerrel kicselezte őt.

Na azt már nem, Edward Cullen, nem úszod meg ilyen könnyen. Gondoltam magamban, majd egy hatalmas és gyors hullámot küldtem Edward lábai felé hátulról, minek következtében Edward hanyatt esett.

Ezt már Jazz és Em is közelről nézték, és végre ők is röhögtek.

-Ezt neked Edward! –  mondta Rosalie, majd rám pillantott. – Kössz hugi a segítséget.

Erre a mondatra mindenki megkomolyodott és meghökkenve nézett Rosera.

Annyira meghatott, hogy végre ő is megbékélt velem, hogy egy könnycsepp végiggördült az arcomon, majd boldogan elmosolyodtam. – Csak szólj! – majd ölelésre nyújtottam a kezem, bár picit bizonytalanul, mert még mindig féltem az elutasításától, de szerencsére odajött és természetesen megölelt, mintha mindennap ezt tennénk. Az lenne csak a szép élet.

És ekkor eszembe jutott, miért is kell minden egyes pillanatot kiélveznem a családommal, amíg lehet.

Juliett, Volturi. Ez a két fogalom keseríti meg az életem.

A legjobban azt sajnáltam, hogy nem lehetek Crissel. Nem akarom, hogy túl közel jöjjön, és azután fájjon neki, ha esetleg… erre nem is szeretnék gondolni.

-Egy pillanatig felhőtlenül boldog voltál, azután elszomorodtál. – állapította meg Jasper. – Miért?

Felsóhajtottam.

-Csak a feketefelhők előbukkantak megint egy kicsit a fejemben.

-Felhők? Többesszám? – kérdezte Jasper felvont szemöldökkel.

-Mondtam már, hogy őket én meg tudom enyhíteni. – mondta Criss. – Elvégre nem hiába voltam 1000 évig a szolgájuk.

-A szolgájuk? – kérdezett rá Jacob. – Mármint kiknek?

-Csak nem? – kérdezte Carlisle.

-A Volturi? – kérdezett rá Esme.

-A Volturi. – árulta el Criss.

-Te jó ég. –  mondta Bella. – Tudom, hogy mostanában sokszor mondtam ezt, de akkor is, te aztán tudod, hogy kell magadra haragítani a vámpírokat.

-A Volturi nem az én hibám, hanem a hülye egyetemé. Még szerencse, hogy el tudtam onnan jönni a kivégzés előtt. Azóta is keresnek.

-És te? – kérdezte Carlisle. – Sokszor voltam náluk, de nem láttalak.

-Talán menjünk a házba és talán el kéne mondanunk mindkettőnk teljes történetét végre. – mondta komolyan Criss. – Violet?

-Azt hiszem kénytelen leszek. – mondtam lehajtott fejjel.

-Ennyire szörnyű?  – kérdezte Esme. Édes, ahogy aggódik értünk. Épp, mint anya. Így már értem, miért tekint rá anyaként mindenki a családban. Tele van szeretettel és gyengédséggel.

-Csak nem akartalak titeket belekeverni. – Végül is, ha elmondom az még nem a világvége. – Bár belátom, jogotok van tudni, de ez nem jelenti azt, hogy engedem nektek, hogy belekeveredjetek. Ezt szerettem volna előre leszögezni.

-Ezt nem tudjuk biztosítani. – mondta Alice.

-Én be tudom magam biztosítani. – mondtam.

-Előlem úgysem menekülsz. Ezt te is tudod. – mondta Criss.

-Rájöttem 98 év alatt. – húztam el a szám. Majd megmosolyogtam erre a gondolatra.

-Nos akkor induljunk.

-Akkor te nyerted a fogadást, mégis te fogsz válaszolni? – kérdezte Emmett poénkodva, mire bezsebelt mindenkitől egy rosszalló pillantást. – Jól van, csak olyan nyomott képet vágtatok, meg kellett próbáljam. Már humorizálni sem lehet. – durcizott be.

És mindenki elindult a házba.