Cynthia szemszöge

50 évvel ezelőtt 

„Kedves Alice

Sajnálom, hogy az elmúlt hetekben nem írtam. Nagyon szeretlek, és ezt ne felejtsd el. Remélem ól bánnak veled ott a sárga házban. Képzeld, emlékszel, hogy azt írtad az egyik levélben úgy 1-2 éve, hogy egy kóbor kutyát befogadunk? Úgy lett ahogy írtad, hogy megálmodtad. Nagyon aranyos. Mary-nek neveztem el utánad. Teljesen fekete, bár biztos tudod, hiszen láttad. Nem tudom anyuék miért küldtek el a látomásaid miatt. Hiszen te nem vagy boszorkány. Én tudom. És őrült sem vagy. Ha az lennél, akkor nem lennél olyan amilyen vagy. Ez furcsán jött, de ez így van. Remélem, hogy hamar hazaengednek.

Puszillak: húgod, Cynthia.” 

Lenyaltam a boríték szélét, majd odaadtam édesanyámnak, aki éppen postára indult.

-Ez a végleges változat? Adhatom postakocsira? – kérdezte édesanyám.

-Igen így lesz jó.  – válaszoltam. Nem igazán foglalkoztam a helyesírással, vagy külalakkal, a lényeg, hogy Alice tudja, hogy szeretem.

-Mary biztos nagyon boldog lesz. – mondta anyám. Rajtam kívül mindenki Mary-nek szólította. De azt mondta, hogy mivel én különleges vagyok, ezért hívhatom Alicenek.

-Remélem. – mondtam, és magamban imádkoztam, hogy a nővéremnek legyenek boldogsággal teli mindennapjai.

-Akkor indulok. Jó  legyél és ne nyiss senkinek ajtót.

-Már 16 éves vagyok anya! – mondtam. Nem szerettem, ha még mindig kisgyerekként kezel.

Ám ekkor megszólalt a csengő.

Anyám nyitott ajtót, de ami utána következett, arról fogalmam sincs, hogy mit jelentett.

Az ajtóban egy gyönyörű  – pedig nem szoktam ilyen mondani férfira – hosszú  szőke hajú ember állt, akinek hófehér bőre volt, és fekete szeme.

A férfi rávetette magát anyámra, a földre kerültek. A férfi szája anyám nyakához közelített. Mi történik itt?

Anyám fájdalmasan felsikított, amikor a férfi szája elérte a nyakát, és én megéreztem valami fémes, sós szagot, és anyám nyakára nézve megértettem mit érzek: vér.

Néhány perc után a férfi felállt anyám mellől.

Egy lassú mozdulattal letörölte száját, ami még véres volt.

Ekkor beugrott: vámpír.

Az nem lehet.

Vámpírok nem léteznek.

De sajnos ez a tény most megdőlni látszik.

-Most te jössz kicsilány…  - mosolygott nyájasan, miközben vörös szemei megcsillantak. Vörösek? Bár ha vámpírok léteznek, ezen már meg sem lepődöm.

A félelemtől földbe gyökeredzett a lábam.

Bár feltételezem, hogy a futással sem mentem volna sokra.

-Na mi az, annyira félsz, hogy meg se tudsz nyikkani? – kérdezte gúnyolódva.

-Miért sírsz? Anyuci halála bánt? – szavai késként fúródtak a szívembe. Anya.

Letöröltem észre nem vett könnyeimet egy mozdulattal, és vártam, hogy mikor öl már meg.

-Veled nem leszek olyan kegyes, mint anyukáddal, mert a te véred illata hasonlít legjobban a nővéredére, és nincs itt az a vénember, aki téged meg tud védeni.

-Alice? – kérdeztem halkan, de így is elcsuklott a hangom.

-Nem Mary-nek hívták? Nos mindegy. De igen róla van szó. Az a kis senki meglógott előlem, és vámpír lett belőle, mielőtt megízlelhettem volna a vérét.

Szóval Alice jól van. Felsóhajtottam.

-De ne nyugodj meg. Csak azért tettem kitérőt, hogy a te véred töltsön fel energiával, hogy aztán meg tudjam ölni a kis mitugrászt.

Ismét rémület fogott el.

Az én vérem segítségével akarja megölni?

Fejvesztve kezdtem el rohanni, ahogy csak erőmből tellett.

Nekicsapódtam valami keménynek, de ahhelyett, hogy visszapattantam volna róla, szorosan összezárt körülöttem, és úgy megszorított, hogy sikoltanom kellett a fájdalomtól.

Megértettem. Nincs menekvés. A halál karjaiban vagyok.

-Ne légy már ilyen cuncimókus. – Az meg mi? – Még a végén kicsordul a véred, és előbb végzed be. És akkor hamarabb indulok a nővéred után.

Értem. Tehát ha elviselem a kínt, akkor Alice-nek van esélye megmenekülni.

-Vagy tudod mit? –  kérdezte már rekedten. – Annyira édes vagy, hogy kegyelmezek neked, és gyorsan végzek veled. Már viszket a kezem rá, hogy elkapjam a kis fruskát.

-Alice. – nyögtem fájdalmasan, majd megéreztem, ahogy a fogai felszántják a nyakamon a bőrt, majd már csak arra emlékeztem, hogy égek. Még hallottam valami ricsajt, aztán a fájdalom elnyelt.

Az egész testem égett.

És mégis, a kezemet fogta valaki, és mintha olyasmit suttogott volna, hogy semmi gond, vége lesz.

Remélem, hogy amit mond, igaz lehet.

Filozofálni akartam, hogy mivel érdemeltem ezt ki, de a fájdalmon kívül nagyon kevés dologra tudtam koncentrálni.

Nem tudom mióta égek, de a hang folyton azt mondja, hogy már nincs sok.

Bárcsak úgy lenne, ahogy mondja.

Egy jó ideje már  éghettem, amikor megéreztem, hogy az égés az ujjaimból eltűnik. Lassan, de fokozatosan húzódott vissza a tűz.

Már épp fellélegeztem volna, hogy nemsokára vége, amikor a tűz a szívemet célozta meg, és a szívem reagálása az egyre szaporább ütem volt.

Egyre halálosabb sikolyok törtek fel belőlem, pedig eddig sem voltam valami csöndes.

Már azt hittem, hogy itt a vég, szívroham, vagy tudom is én mi, amikor a szívem egy utolsót dobbant, majd néma csönd…

A kéz szorítása erősödött, ahogy a kézfejemet szorongatta.

Vajon ki az?

Meg akartam tudni, így kinyitottam a szememet.

Az éles fény először zavart, majd hirtelen minden kitisztult.

Nem csak hogy kitisztult, de sokkal aprólékosabban, részletesebben láttam mindent. Mintha mikroszkóppal pásztáztam volna végig a szobán.

Az én szobám. Ismertem fel.

Mi történt?

Ekkor megrohamoztak az emlékek.

Akkor halottnak kéne lennem nem?

A kéz szorítása ismét erősödött, majd meghallottam egy gyönyörű hangot.

-Jól… jól vagy? – kérdezte egy félénk, gyönyörű férfihang.

Oldalra fordítottam a fejemet, de amint megláttam az arcát, amit barna haj vett körül elfogott a vágy.

Nem értettem magam.

Rávetettem magam a fiatalemberre, aki először ijedten nézett fel rám, majd ki tudja miért, de elmosolyodott, és közelebb húzva fejemet magához megcsókolt. Az első csókomat egy vadidegentől kapom? Szépen állunk mondhatom.

De a gondolataimmal ellentétben egyre hevesebben kezdtem csókolni.

A férfi fölém gördült, és lassítva a tempón szenvedélyesen kezdett csókolni.

Nekem ez a helyzet valamiért nem tetszett. Nem én irányítottam. Korlátoztak.

Fölégördültem, majd széttéptem az ingét.

Meglepődtem az erőmön, de a vágy ezt az érzést is felülmúlta.

-Szabad? – kérdeztem „illedelmes” kislány módjára, bár a válasz úgyse sokat segített volna rajta, a vágyamat így vagy úgy, de ki fogom elégíteni.

Úristen, mit csinálok én? Egy vadidegen férfit akarok megerőszakolni?

A válasza észhez is téríthetett volna, de nem így lett.

Inkább csak feltüzelt.

-Neked bármit. Szeretlek. – mondta a fiú, majd elvesztettem az eszem, és csak a vágyamra tudtam gondolni, és hogy ez kielégüljön…