(Stefani szemszöge)

-Kapj, el ha tudsz! – nevettem rá Seth-re, aki mögöttem sétált. Futottam, ahogy csak bírtam. Jól esett a futás. Szerettem az erdőben lenni – különösen Seth-szel, itt minden nyugodt volt, csendes…és senki nem akart velem veszekedni.

Szerettem Seth-szel lenni. Ő volt az egyetlen, aki nem nézett rám mindig olyan furcsa tekintettel. Ő volt az, aki elfogadott úgy, ahogy vagyok.

Hirtelen rántást éreztem. Elestem és pár másodperc múlva már Seth is rajtam feküdt.

-Te komolyan nem vagy normális! – nevettem.

-Én? – kérdezte ártatlan szemekkel a srác.

-Teeee. – öltöttem ki a nyelvemet. Közben kimásztam alóla és elterültem a füvön. Az égen úszó felhőket néztem.

-Nézd! – emeltem fel a kezem. – Az olyan, mint te farkasként.

Seth a fejem alá tette a kezét. Nagyot sóhajtott.

-Stefani, nem kellene itt lennünk. Apád nem örül neki…

-Apa semminek nem örül. Apa az elégedetlenség mintaképe. – Hirtelen mérges lettem. Miért kellett ezt felhoznia? Miért kell mindenbe apámat is belekeverni? Talán azért, mert ő a törzs vezetője. Talán azért, mert mindenki rá hallgat – mondhatni, szinte senki nem mer neki ellent mondani.

-Stefani! Apád…

-…megkeseredett? Megőrült? Nem érdekli már az egész világ? Seth! A fenébe! – felpattantam. Ennyit erről a kellemesnek ígérkező délutánról. – Mindenki őt sajnálja? Arra senki nem gondol, hogy én mit érzek?

Eldöntöttem. Hosszú évek után minden elmondok. Kiöntöm a lelkemet. Tizenhét éve itt tartogatom magamban az egészet, de most Seth meg fog hallgatni. Ki más hallgathatna meg? Senki más nincs a rezervátumban, aki megérthetne.

Seth szólni akart, de belefojtottam a szót.

-Ne! Meg fogsz hallgatni. Most az egyszer valaki meg fog hallgatni.

Seth becsukta a száját. Hálás voltam neki. Néhány hete tért vissza a falkába, eddig New Yorkban „látott világot”. Azóta nagyon jóban lettünk, és eljött az ideje, hogy elmondjam neki, ami történt. Vagyis amennyit tudok.

-Nem akarod elkezdeni? – kérdezte halkan.

-De persze. – elpirultam. – Bocs. Szóval…el kell mondanom pár dolgot. Amikor visszajöttél, kérdezted, hogy mi történt apámmal. Hát… - könnyek szöktek a szemembe. – Az valamikor akkor kezdődött, amikor megszülettem. Akkor halt meg anyám.

Seth szeme elkerekedett.

-Nessie akkor halt meg, amikor te megszülettél? – kérdezte hitetlenkedve. Elbizonytalanodtam. Lehet, hogy nem kellett volna elmondanom? A rezervátumban is mindenki szerette anyámat. Valószínűleg – bár sose mutatták ki – engem okoltak érte. Apa sem említette soha, de láttam rajta, hogy mindig átsuhant a fájdalom a szemén, amikor rám nézett.

-Igen. – bólintottam, miközben a könnyeim végigfolytak az arcomon. – Utálom azokat a pillantásokat, amik mindig követnek, a rosszabb napokon. Úgy érzem, én vagyok a hibás…

Seth azonnal mellettem termett.

-Nem te vagy a hibás! Stef! Ez nagyon őrült elképzelés. Senki nem okol téged! SENKI!

-Seth! Nem láttad…nem tudhatod.

-Nem tudhatom? Stefani! Sokkal jobban ismerem ezeket az embereket, mint te! Senkit nem vádolhatnak egy ilyen dologért. És egyébként apád sem engedné.

-Apa? – kínomban elnevettem magam. – Apa semmit nem tesz. Ha teheti nincs otthon. Azt sem tudom hol van, úgy általában…szerintem ő is az erdőben kóvályog.

-Jake szeret téged. És nem vádol senkit. Nagyon jól tudja, hogy senkit nem vádolhat.

-Nem is találkoztál vele, amióta itthon vagy…

-De találkoztam vele! – mondta felháborodottan.

-Ja körülbelül háromszor.

-Igen…az éppen elég volt.

-Na látod? Erről beszélek. Neked háromszor fél óra is elég volt belőle. És mindenki így van vele. Nem bírja nézni azt a szomorúságot a szemében. Én pedig őt látom napi huszonnégy órában. Ez így nem igazság.

-Nem is látod annyiban. Tíz órát minimum alszol. – mosolygott Seth.

Nem válaszoltam neki, inkább rávágtam a karjára.

-Ezt nem kellene elviccelni.

-Bocs. – bólintott Seth. – Beszéljek apáddal?

-Nem kell. – ráztam a fejem. Hiszen már páran megpróbálták. – Haza kellene mennem…mert a végén még szobafogságra ítél, és napi harminckét órában nézhetem.

-Harminckettőben? – nevetett Seth.

-Hát mindenesetre annyinak tűnik… - mosolyodtam el végre.

Seth igazi úriember volt. Hazakísért, egészen a kertkapuig. Én ajánlottam neki, hogy ne jöjjön be…apu valami miatt nem szerette a hódolóimat. Bár Seth még koránt sem nevezhető annak…de…a fenébe! Csak pár évvel fiatalabb apámnál.

Seth még mindig farkas volt, így nem öregedett. Nem nézett ki sokkal többnek nálam…és valljuk be, szellemileg is majdnem érettebb voltam, mint ő.

Két puszit nyomtunk egymásnak búcsúzásképpen. Nagyon lassan indultam el a kapu felé, nem akartam bemenni. De visszanézni sem akartam…az olyan romantikus filmekbe illő lett volna, ami nem az én stílusom.

Belépve aztán újra összeomlott a boldogságom. Apa az ajtóban állt és mérges tekintettel nézett rám.

-Mit csináltál te Seth Clearwaterrel?

-Semmi közöd hozzá. – mondtam, mert tudtam, hogy ezzel felhúzom. Hibás voltam, tudom. Nem kellett volna olajat öntenem a tűzre, elismerem, de a hangnem, ahogy faggatott nem tetszett.

-Azt hiszem közöm van hozzá! Az apád vagyok. Seth pedig jóval idősebb nálad!

-Kár, hogy ezt senki nem tudná megmondani.

-Kár, hogy a fél rezervátum ismeri Seth-t.

-A másik fele meg hallani fog róla, mi? – kiáltottam apámnak. Elegem volt ebből. Neki senki nem volt jó. Eddig minden pasimhoz volt egy-két jó szava. Nem engedem, hogy Seth-szel összevesszen. Főleg azért, mert régen olyan jóban voltak.

Őszintén szólva, reméltem, hogy egy régi barát jelenléte segít majd valamit rajta. De úgy tűnt, csak még jobban felhergelte. Újra felszakadtak azok a bizonyos, régi sebek.

Nagyot sóhajtottam és úgy döntöttem most én engedek.

-Bocsánat. – emeltem fel védekezőn a kezemet. – Igazad van. – mondtam fáradtan. Apa felhúzta a szemöldökét. Meglepte a reakcióm.

-Halgass meg, kérlek. Seth-szel csak beszélgettünk. Semmi nem volt, és… - nagyot nyeltem, nem akartam kimondani, de muszáj leszek… - semmi nem is lesz köztünk. Tudom, hogy legalább annyira apám lehetne, ahogy te is vagy.

Apa csak bólintott, nem mondott semmit. Erre én olyat tettem, amit már nagyon régen. Odaléptem hozzá és szótlanul, hosszan megöleltem.

-Bocsánat.

Apu erősen szorított magához.

-Azt hiszem Stefani, beszélnünk kellene. – morogta halkan.

(Teddy szemszöge)

Boldogan szálltam ki Carlisle kocsijából. Végre újra itthon vagyunk. Mosolyogva néztem a csodás Cullen házat. Hihetetlen, hogy ezek a vámpírok mire nem képesek. Tizenhét éve élek velük, nekem teljesen normálisnak tűnik az egész. De néha belegondolok, milyen képet vágna valaki, ha elmesélném neki ezt a az egészet.

Persze kiskorom óta tudom, hogy ez titok. Nem beszélhetek a vámpírokról, a családunkról senkinek, mert akkor…

Nyeltem egyet. Sosem szerettem a Volturit. És ők sem szerettek engem. Nem értették még, hogy nem áll szándékomban kifecsegni a családom titkait. Nem vagyok teljesen őrült! Nem is értem, miért nem hisznek nekem.

Boldog vagyok, szerető családban élek, Carlisle apám helyett apám, Esme pedig anyám helyett anyám. A többiek pedig…inkább testvérek, mint idősebb rokonok.

Elég vicces, hogy hivatalosan a nagyapám annyi idősnek néz ki, mint én. Éppen ezért, nem is hívom nagypapának.

A családban nincs apa és anya, mindenkit a nevén nevezünk. Megszoktuk és kész.

-Teddy. Be kellene menni. – szólalt meg halkan Carlisle mellettem.

-Jajj, bocsi. – nevettem el magam. – Csak elgondolkodtam. A családon. – magyaráztam, miközben bevittem a bőröndömet.

-Valami baj van? – lépett mellém Esme. Mindig aggódott értem. Azt hitte, hogy ha nem vagyok vámpír már rögtön törékeny kisfiú vagyok. Hálás voltam a gondoskodásért, de néha azért már idegesítő volt, ahogy aggódott értem.

-Dehogyis. – mosolyogtam rá. – Minden a legnagyobb rendben. Sőt. Nagyon örülök, hogy végre visszajöttünk.

Szerettem Forksot, bár az elmúlt pár évben Anglia, Olaszország és Franciaorszég között ingáztunk. Az egyetlen előnye az volt, hogy immár tökéletesen beszéltem a két idegen nyelvet, és sok ismerősre tettem szert.

Persze a titkok miatt sosem lehettek igazi barátaim…ez volt az egyetlen, amit utáltam az egészben.

De most Carlisle megígérte, hogy maradunk. Itt fogok leérettségizni.

A házban egyenesen a szobám felé vettem az utamat. Eredetileg Edwardé volt, de miután ők elköltöztek, én megkaptam.

Imádtam a kialakítását, a berendezését – amit persze én választottam – és mindent, ami hozzátartozott. Az ágyat – mert akármennyire is vámpírok között éltem, nekem szükségem volt alvásra -, a könyveket és amire a legbüszkébb voltam, Edward CD-gyűjteményét.

Ő már régóta nem hallgatott zenét. Tizenhét éve. Amióta anyám meghalt…

Amilyen gyorsan csak tudtam, úgy nyitottam ki a bőröndöt.

-Itt kell lennie…itt van valahol. – morogtam magamnak, és addig turkáltam, amíg megtaláltam a fényképet Renesmee Cullenről, az édesanyámról. Hevesen dobogó szívvel ültem le a földre és nekitámaszkodtam az ágy szélének. Némán néztem a képet.

Hogy is várhattam, hogy az éles fülű vámpírok nem hallják meg szíven kalimpálását? Esme aggódó arccal rohant fel.

-Jól vagy, Teddy?

Halk sóhajjal mosolyogtam rá.

-Jól.

Béna voltam, Esme észrevette a képet a kezemben. Odaült mellém és átkarolt.

-Mindannyiunknak nehéz, még ennyi év után is, tudom. – Esme megsimogatta a hátamat. annyira jól esett, hogy itt van mellettem, és vigasztalni próbál.

Természetesen ő és Carlisle megtettek mindent, hogy remek gyerekkorom legyen. De az anya és az apa hiányát semmi nem tudja pótolni.

Esmére néztem, aki ravaszul mosolygott most már. Kérdőn néztem rá.

-Mi van azzal a lánnyal?

Értetlenséget tettettem, pedig nagyon is jól tudtam miről van szó. Esme szélesen mosolygott.

-Nagyon jól tudod te azt. Arról a lányról beszélek, akivel egész este táncoltál a bálon…

-Elisabeth? Aranyos lány. – mosolyodtam el, és éreztem, hogy elpirulok. Igazán szorulhatott volna belém egy kis vámpírvér…akkor most nem látszódna az izgatottságom.

-Szerintem is aranyos…csak…

-Tudom. Nem jó pont, hogy a Volturi tagja. De ő nem olyan, mint a többiek. Egyszerűen…más. Például nem érdekelte, hogy ki vagyok. Hogy nem vagyok vámpír. Hogy hozzátok tartozom. Annyira jól éreztem magam mellette.

Esme aggódva nézett rám.

-És mennyi ideje vámpír?

Megint elpirultam. Miért kell ilyeneket kérdeznie. Nem kellene kihasználnia őszinteségemet.

Edward miatt semmit nem hallgattunk el egymás elől. Habár ők már nem laktak velünk jó ideje, mégis megtartottuk jó szokásunkat és mindent elmondtunk egymásnak.

-Jó ideje. – mondtam bocsánatkérő mosollyal. Esme és Carlisle sosem szóltak bele a szerelmi életembe, de mindig is óva intettek a vámpíroktól. Mit tegyek, ha pont vele futottam össze? Mit tegyek, ha csak ilyen körökben mozgok?

-Mégis, mit jelent ez?

-Harminc éve. – motyogtam.

Esme elnevette magát.

-Azt hittem öregebb. – Láthatóan boldogan simított végig a hajamon. – Az még nem olyan vészes.

-Nem vészes? – kérdeztem. – Én húsz sem vagyok még. Ő meg már lassan háromszor ennyit élt.

-Szóval tetszik… – állapította meg az egyértelmű dolgot Esme.

-Tetszik. De ez nem jelent semmit. Főleg most. Nem találkozunk jó ideig. A következő bálig semmiképp nem.

Ez volt a Volturi új szórakozása. Meghívta a vámpírokat különböző ürügyekkel ünnepségekre. Carlisle felvilágosított: így sokkal könnyebben tudnak szemezgetni a megfelelő testőr alanyokból. Hihetetlen, mit ki nem találnak. Mindenesetre, most nagyon örültem, hogy szerveznek ilyeneket.

Mivel Carlisle régi barátjuk volt, mi rendszeres vendégek voltunk és leszünk. Szerencsére – az egyetlen, ami a vámpírságból megmaradt nálam – a szagom nem hasonlított az emberekére, így nem akartak megölni. Így én is részt vehettem ezeken az összejöveteleken.

Carlisle lépett be a szobába.

-Elkészült a vacsora. – mosolygott ránk, bár a vacsora csak nekem „készült el”.

-Köszi, de..milliószor megmondtam, h megcsinálnom… - kezdtem bele a mondatba, amikor Carlisle félbeszakított.

-Én meg milliószor megmondtam, h mi gyorsabban megcsináljuk. Na gyere. –felhúzott a padlóról, átkarolta a vállam és levezetett a konyhába. Friss zsemle illata csapta meg az orrom.

-Ez honnan van? – kérdeztem meglepetten.

-A boltból. – vonta meg a vállát Carlisle.

-Na ne…nem kellett volna. – mondtam, de közben már a kezemben volt a még meleg zsemle és elkezdtem enni.

-Köszönöm. – mosolyogtam rá.

-Na és mi van Elisabethtel? – kérdezte Carlisle is, mire én leborultam az asztalra.