(Teddy szemszöge)

Végül is nem tettünk semmi helyrehozhatatlant egymásban Edwarddal, bár most egy ideig biztos, hogy nem beszélünk egymással. Nagyon csúnya dolgokat vágtunk egymás fejéhez.

A vitát én szakítottam meg azzal, hogy felrohantam a szobámba.

Nem volt szép dolog, nem kellett volna hátat fordítanom a problémának. Tudom, hogy ettől nem fog megoldódni, de egyszerűen elegem lett a kiabálásból. Leginkább én és Edward kiabáltunk, úgyhogy valószínűleg a többieknek még jobban elegük lehetett.

Levetettem magam az ágyra és az elmúlt napon gondolkodtam. Nem tudtam eldönteni, hogy pozitívnak vagy negatívnak értékelhetem. Megtaláltam a testvéremet, akiről semmit nem tudtam, de elvesztettem a bizalmamat a családban. Tizenhét évet tudatlanságban töltöttem. Ezt igazán nem kellett volna.

Nem vettem észre, mikor aludtam el, de tudtam, hogy álmodok. Vagyis nem teljesen álmodtam, mert valami más történt.

Egy tisztáson álltam. Sütött a nap, egy felhő sem volt az égen. Ismerős volt a hely, többször jártam itt. Leültem, és vártam. Tudtam, hogy el fog jönni. Egy nő lépett ki a fák közül. Felálltam és végignéztem rajta. Elisabeth olyan volt, mint mindig. A vámpírok között is gyönyörű. Karcsú alakja egyre közeledett felém, és kezdtem kivenni az arcát is. Vörös szemeit kontaktlencsékkel takarta el. Tudta, hogy nem szeretem a vámpírok eredeti szemszínét. Hátborzongatónak tartottam. Sötétbarna haja lágyan lengett. Odaléptem el és megfogtam a kezét.

-Szia! – köszöntem neki.

Ő nem szólt, csak megcsókolt.

-Hiányzol.

Lizzy húsz éves volt, amikor átváltoztatták. Nem tudja, ki tette, de mindig azt mondta nekem, nem érdekli. Ez volt a sorsa. A Volturi csak néhány éve bukkant rá, és igazából nem is a különleges képessége miatt vették fel, bár Aro azt is lenyűgözőnek találta. Tudtam, hogy most is ennek vagyok részese. Elisabeth mások álmai tudott belekerülni és így bármilyen nagy távolságból is beszélni tudtunk. És ami a legjobb, emlékezni fogok mindenre, és tudni fogom róla, hogy valóság volt.

-Te is nekem. – Legszívesebben újra megcsókoltam volna, de nem véletlenül kapcsolódott bele az álmomba. Lizzy mélyen a szemembe nézett.

-Valami történt. Érzem. Látom rajtad, látom a szemeidben.

Nem tudtam eldönteni, hogy el kellene-e mondanom neki. Ki akartam önteni valakinek a szívemet, de mégis rossz érzés fogott el, ha arra gondoltam, hogy egy családon kívüli embert belerángassak elég kacifántos életembe.

-Csak összevesztünk Edwarddal. – mondtam végül egy nagy sóhajjal. – Majd kibékülünk…talán.

-Talán? Ennyire komoly? – Láttam a szemében, hogy sajnál, és félt.

-Még nem tudom. – suttogtam neki. Belenéztem a gyönyörű, és érdeklődően csillogó szemeibe és ez volt a vesztem. Elkezdtem sorolni neki, hogy mi is történt, és hogyan, és miért vesztünk össze.

-Én azt mondtam neki, hogy igazából azért nem beszélt nekem erről soha, mert nem bírta túltenni magát anya halálán és önző módon csak magát sajnálta. Meg azt is, hogy a születésemtől kezdve nem törődött mással, csak a gyásszal, és nem hallottunk tőle mást, hogy neki milyen rossz. Persze, nem volt igazam, csak részben. Ő erre azt mondta, hogy azt sem tudom mi az a gyász, és milyen ha elveszítünk valakit. Én visszavágtam neki: „De tudom milyen szülők nélkül felnőni.” És ekkor rohantam fel a szobámba.

-Ott kellett volna maradnom, ugye? – kérdeztem.

-Nem. Neked is, és Edwardnak is végig kell gondolnotok ezt az új helyzetet. – simított végig az arcomon Lizzy. – Mindketten össze vagytok zavarodva. Edward fél, hogy elveszt téged. Te voltál a pótgyereke. Akit megkapott, miután a lányát elvesztette. Most fél, hogyha megismered apádat, akkor elhanyagolod őt.

-De ez nem így van. Nekem ők a családom…és ők maradnak. Ők neveltek fel. Nekik köszönhetek mindent.

-Tudom.

-De – folytattam tovább – itt a lehetőség, hogy megismerjem az apámat. Róla soha nem hallottam semmit. Senki nem akart beszélni ezekről a dolgokról. Ha apa szóba került volna, akkor anya is, és akkor a születésem, anya halála és megint a tabu témánál vagyunk.

Leültem a földre és az arcomat a kezembe temettem.

-Nem lett volna szabad elmennem. Nem lett volna sokkal jobb, ha otthon ülök a kis fenekemen és élem a megszokott, nyugodt életemet?

-Most már nincs „nem lett volna jobb, ha”…Megtetted Edward kérése ellenére. – Lizzy komoly hangra váltott. – Részben te tehetsz róla.

Ezt szerettem Lizzyben. Nem kertelt, mindig a szembe mondta, amit gondolt.

-Köszönöm, hogy meghallgattál. – mondtam neki halkan. – Jólesett elmondani.

-Tudom. – mosolyodott el. – És most mi lesz? Találkozol a testvéreddel?

-Megígértem, hogy ott leszek, és én betartom a szavamat.

Lizzy nem válaszolt semmit, elmerült a gondolataiban.

-Azt gondolod, hogy nem kellene feszegetnem a dolgot. Hagyom kellene az egészet?

Elisabeth felsóhajtott.

-Én a helyedben lehet, hogy ezt tenném. Tudod, sok olyan vámpírral találkoztam, aki meg akarta keresni azt, aki átváltoztatta. Ez engem soha nem érdekelt. Ez lett belőlem, és így élek tovább. Lehet, hogy neked is elég lenne a tudat, hogy van egy testvéred és kész…csak a család fog rámenni…a szeretet, ami körülvesz titeket. Soha nem láttam még klánt, aminek a tagjai ennyire erősen kapcsolódnának egymáshoz. És nagyon sajnálnám, ha egy ilyen dolog miatt törne meg ez a burok. Teddy, neked szükséged van rájuk.

-Tudom, épp ezért érzem rosszul magam amiatt, ahogy Edwarddal beszéltem. Nem akartam megbántani, de ismerd el, nem volt joga hozzá, hogy eltitkolja a családom létezését.

-Teddy! A te családod ott van! Edward, Carlisle, Esme, a többiek! Nem ez a Stefani vagy ki. Te Cullen vagy. A te családod a Cullen család, és nem más. Ezt ne felejtsd el. – Lizzy felpattant és fel-le mászkált a tisztáson. Én is felálltam és odasétáltam mellé. Először csak a kezét fogtam meg, és miután rám nézett, egy szó nélkül megöleltem.

Nem mondtam semmit, de azt hiszem, tudta mire gondolok.

-Most mennem kell, ne haragudj. Békülj ki Edwarddal, és kérj bocsánatot tőle. Szia. Szeretlek.

-Én is szeretlek. – mondtam már félig ébren. Felültem és végiggondoltam a beszélgetésünket. Miért volt Lizzy ennyire ellenséges Stefanival? Valahogy nem tetszett a hangja, amikor róla beszélt. Mintha lenézte volna őt, vagy…valami más? Tud valamit, amit én nem? Nem tudtam rájönni, de kezdtem úgy érezni, hogy a körülöttem élők mind többet tudnak annál, mint amennyit elárulnak. És ez kezdett nagyon idegesíteni.

(Stefani szemszöge)

Először azt hittem Teddy már nem is jön el. Több mint fél órát késett, de végül is megjelent a tengerparton. Zaklatott volt, ezt első pillantásra láttam rajta.

-Szia! Bocsi, hogy késtem. – lihegte, amikor megállt előttem. Én megpaskoltam a fatörzset mellettem, jelezve, hogy üljön le mellém.

-Semmi baj. – mosolyogtam rá. –Szeretek itt lenni, úgyhogy nem okozott gondot a várakozás. Úgyis volt mit átgondolnom.

Teddy elhúzta a száját. Rögtön tudtam, mi a baja. Hihetetlen volt, hogy mennyire egy hullámhosszon voltunk, habár csak egy napja ismerjük egymást.

-Szóval nem ment jól a dolog otthon? – kérdeztem tőle.

Teddy megrázta a fejét és gondolatban elmesélte – leginkább képeket mutatott -, hogy mi is történt éjszaka.

Amikor befejezte nem szólt semmit. Én sem akartam megtörni a csendet, úgyhogy csak átöleltem a testvéremet.

Percekig ültünk és bámultuk a tenger hullámait. Végül Teddy szólalt meg.

-Veled mi a helyzet?

-Én tegnap, miután elmentél összevesztem, majd kibékültem egy barátommal, majd összevesztem és kibékültem apámmal. - Apa! Te jó ég, hogy lehetek ekkora hülye. Biztos meg akarja ismerni Teddy is az apját. Találkozniuk kell…csak tudnám, hogy vezethetném fel az egészet. Mégsem állhatok oda elé, hogy „Helló apa, megtaláltam a rég elveszett testvéremet, aki a te fiad.”. Akkor tuti szívrohamot kapna. – Ugye meg akarod ismerni?

Teddy nem válaszolt, csak nézte a vizet. Járt az agya, de most még véletlenül sem akartam volna meghallani, hogy mire gondol. Vannak pillanatok és gondolatok, amikre nem vagyok kíváncsi Teddy életéből. Ez most pont olyan volt. Szüksége van az időre, hogy feldolgozhassa ezt az egészet.

-Ezen még nem is gondolkodtam. – kezdett bele hosszú hallgatás után. – Annyira hirtelen jött ez az egész. Nagyon szemét dolog lenne, ha azt mondanám, hogy… - Nem folytatta, de éreztem mit akar mondani.

-Ha most még nem találkoznátok?

Teddy csak bólintott.

-Figyelj! Én ebbe nem szólok bele. Te érzed, mikor állsz készen. Én bármikor a rendelkezésedre állok az ügyben. Megértem, hogy nem akarsz még találkozni vele…

-Nem az, hogy nem akarok. – morogta nagyot sóhajtva a fiú. Lehajtotta a fejét és a földet nézte. – Csak egyelőre elég zűrös mindenhol a helyzet. Otthon nagyon összekuszálódtak a dolgok…a… - Láttam rajta, hogy önmagával vitatkozik. Nem mert még megnyílni, amit meg is tudtam érteni, hiszen én sem mondtam el neki sok mindent. Végül kimondta. – …A sok titok miatt. Úgy érzem, mindenki mindent tud rólam, csak én nem ismerem önmagam. Ez nincs így jól. – Megrázta a fejét. – Stefani! Meg akarlak ismerni, meg akarom ismerni az apámat, de…ez most gyorsan jött. – Majd egy kényszerű vigyorral felém fordult. – Hogy tudod ezt te ilyen könnyen venni?

Elmosolyodtam. Ha ő azt tudná mennyi mindenen mentem keresztül az elmúlt években.

-Sok minden furcsaság történt körülöttem. Ennyi. Van egy olyan pont, miután az ember már mindent elhisz, ami történik vele. Na, nálam ez a pont már évekkel ezelőtt megvolt. Nem mondom, hogy nem lepett meg, hogy van egy testvérem, de megpróbáltam hamar hozzászokni a gondolathoz. És tudod, néha nagyon jó, ha van valaki aki ismeri a gondolataimat és mégsem kell kimondani.

Teddy halványan elmosolyodott. – Van benne valami. – motyogta. – Kérdezhetek valamit?

Csak bólintottam. Úgyis mindent meg kell tudunk egymásról.

-Te vérfarkas vagy?

Meglepetten pislogtam rá. Megszoktam, hogy senki sem tud a falkáról, így váratlanul ért a kérdés.

-Honnan tudsz te a farkasokról? – kérdeztem tőle.

Teddy megrántotta a vállát.

-Vámpírok között nőttem fel. És mivel a családom nagy része, mondhatni az egésze vámpír, így okkal félthetem őket.

-Szerinted bántanám a családodat? Akik mellesleg eltitkolták előled ezt az egészet…

-Hé! – kiáltott rám Teddy. – Megmagyarázták miért! Ezzel te ne foglalkozz. Engem meggyőztek, téged nem kell.

Mérges lett rám. Lehet, hogy nem kellett volna megvádolnom őket, de mégiscsak a vámpírok nem árulták el Teddynek, hogy él az igazi családja. Nem tehettem róla, ösztönösen nem bíztam a vérszívókban. Akikről eddig hallottam, csak rosszat tettek nekünk vagy a falkának. Akkor miért bíznék meg akármelyikben?

-Bocsánat. Semmi közöm ehhez. – mondtam. – De akkor is igazam van. – Makacs voltam, aki ismer, az tudta. Sajnos Teddy még nem ismert igazán. Felpattant és mérgesen elém lépett.

-Ide figyelj! Ha te úgy gondolod, hogy az én családom nem elég jó hozzátok, akkor jobb, ha itt abbahagyjuk ezt az egészet.

Már éppen indult volna, amikor elkaptam a kezét.

-Teddy várj! Ne haragudj! Igazad van, semmi közöm hozzátok. Csak…tudod, kicsit elfogult vagyok a vámpírokkal kapcsolatban. Nem hallottam túl sok jót róluk. – elhúztam a számat, hogy kifejezzem, igazából semmit jót nem hallottam róluk.

-Én ugyanígy vagyok a farkasokkal, mégsem kezdtem el szapulni őket.

-Mert ők nem titkoltak el semmit. – Ezt megint nem kellett volna. Teddy nem szólt semmit, csak megfordult.

-Várj már! – fordítottam megint magam felé. – Bocsánat. Visszafogom magam. Szóval, válaszolva a kérdésedre, nem, nem vagyok farkas. Apa viszont az volt, és nagyon sok farkas barátom van. Úgyhogy, jobb ha nem hangoztatjuk, hogy megint van egy csapat vámpír a közelben. Nem akarok rosszat neked, és bízom benne, ti sem nekünk.

-Nem. – rázta a fejét Teddy. – Nem tudom mennyit hallottál rólunk, de…a családom sosem iszik emberi vért. Ne aggódj, nem fognak bántani senkit. – mondta békülékeny hangon Teddy.

-Akkor sem tudnának, ha akarnának. A falka megvédi a falut.

Teddy csak a szemét forgatta.

-Miért vagytok ti annyira oda a farkasságtól?

-Láttál már vámpírt és farkast egymás ellen harcolni?

-Nem, miért te igen? – kérdezte meglepetten, felhúzott szemöldökkel Teddy.

Nem válaszoltam. Természetesen én sem láttam, pedig néha kíváncsi lettem volna, hogy harcolnak a fiúk. De sem apa, sem a többiek nem engedték meg soha.

Teddy gúnyosan elvigyorodott.

-Szóval te sem.

-Hallottad amit gondolok, mi? – válaszoltam neki minimum olyan gúnyos hangon, mint ahogy ő szólt hozzám.

-Nem, de az arcodra van írva a válasz. A lényeg az, hogy nem fogunk bántani titeket, és ti sem minket.

-Én pedig egyelőre nem szólok apának rólad. És senki másnak sem. – Sethre gondoltam. Már előző nap is égtem a vágytól, hogy elmondjam neki. De ha ő tudja, akkor egy idő után apa is meg fogja tudni. Seth tudott titkot tartani, de apa pedig értett hozzá, hogy szedjen ki valamit Sethből. Mindig az én jólétemmel jött, meg az én érdekeimmel…és Sethnek ez érzékeny pontja volt. Szeretett. Persze nem úgy, mint a szerelmét, hanem mint a húgát, mint a testvérét. Vagy talán még jobban is szeretett, mint a testvérét. Úgy érezte felelős értem, hiszem miatta tudtam meg mindent a farkasokról. Apa csak utána kezdett el mesélni róluk.