(Stefani szemszöge)

Tíz éves voltam, amikor először láttam Seth-t átváltozni. Egy délután elmentünk sétálni. Mindig Seth-szel mentem mindenhova, ő volt az én fogadott nagy testvérem. Akkoriban mintha össze lettünk volna nőve. Apának nem tetszett a dolog, de mivel soha nem mondta miért, ezért engem pedig nem érdekelt. Már akkor is makacs voltam.

Az erdő felé tartottunk, legtöbbször ott sétáltunk. Ott senki sem hallgathatott ki minket. Seth sokszor mesélt apáról, de mindig úgy adta el a történeteket, mintha ő is csak hallomásból ismerte volna őket. Ez volt az egyik szabály, amit apa kikötött: nem tudhattam arról, hogy Seth nem öregszik.

Már a fák között sétáltunk, amikor Seth megtorpant. Aggódva nézett körül, és olyan volt, mintha kőszoborrá változott volna.

-Haza kell menned! – mondta hirtelen. Maga felé fordított, és mélyen a szemembe nézett. – Stefani! Menj haza!

-Miért? – kérdeztem tőle ártatlanul. Nem értettem mi ez a hirtelen hangulatváltozás, de akkor eldöntöttem, nem fogom teljesíteni a kérését. Kíváncsi voltam, mit titkol előlem. Néha napokra eltűnt, és aztán nem mondta meg, hol volt. Néha pedig rettentő fáradtan jelent meg nálunk. Tudtam, hogy valami nincs rendben, de azt senki nem akarta megmondani, mi. Minden, akit kérdeztem Seth hogyléte felől, csak megnyugtatott, erős fiú és nem lesz semmi baja.

Így aztán, csak bólintottam és úgy tettem, mintha hazafelé tartanék. Az erdő szélén aztán visszafordultam és egy másik ösvényen keresztül közeledtem Seth felé. Vagyis azt hittem, hogy Seth még ott van, de nem találtam sehol. Elkezdtem kóvályogni a fák között, hátha megtalálom. Ennek az lett az eredménye, hogy jól eltévedtem. Közben elkezdett besötétedni, én pedig egyre jobban kezdtem megijedni. Még soha nem voltam egyedül éjszaka az erdőben. Igazából soha nem voltam éjszaka a fák között, így nem tudtam mit kellene tennem. Reméltem, apu van annyira ideges, hogy megkeressen. Most nagyon szívesen hallgattam volna meg a kiabálását a felelősségről és az óvatosságról.

Ahogy egyre sötétebb lett, úgy nőtt bennem a félelem is. Egyre furcsább és furcsább hangok hallatszottak. Már a bagolyhuhogástól is kicsit kupaccá húztam össze magam, az avar zajától pedig egyenesen futhatnékom támadt.

Aztán egyszer csak két alak bontakozott ki a sötétből. Azt sem tudtam honnan keveredtek oda, és mikor. Nem hallottam semmit, egyszer csak megjelentek. Egy nő volt és egy férfi. Felém közeledtek, de én félelmemben meg sem tudtam mozdulni. Egy fa tövében ültem és remegtem.

-Szia kislány! – szólalt meg a férfi. – Hogy kerülsz te ide?

Eddig büszkén tartottam magam, mert nem akartam, hogy apa vagy Seth könnyezve találjon rám, de ezek mégis csak ismeretlenek voltak.

-El…eltévedtem. – szóltam hüppögve.

-Az nagy baj. – mondta kicsit flegmán a nő. Leguggolt mellém és elkezdte a hajamat simogatni. – Itt van ez a szerencsétlen kislány. Mihez kezdjünk vele?

Nem tetszett a nő hangja. Gonoszan csengett, kárörvendően. Mit akarnak tőlem? Csak nem fognak elrabolni? Ugye nem fognak megölni? Nem akarom egy erdő közepén végezni.

A férfi a másik oldalamra állt, megfogott és talpra állított.

-Túl kicsi kettőnknek. – morogja a férfi, miközben jobban megnézett. – Mi legyen vele?

-Egy kis időre elég lesz. – mondja a nő és magához húzott.

Nem tudtam, mi fog következni, ezért inkább becsuktam a szemem. A könnyeim folyamatosan folytak, arcom már tiszta víz volt.

Mit akarnak velem csinálni? – dübörgött a fejemben a kérdés, de egy hang nem jött ki a torkomon. Közben a két ismeretlen egyre közelebb jöttek hozzám, de mielőtt bármit csinálhattak volna velem, egy nagy állat ugrott ki a bokrok közül. Én nagyot sikítottam és lebuktam a földre, de a lény nem engem akart bántani. Lény…nem tudtam megállapítani a sötétben mi lehetett az. Valami négylábú volt és szőrös. Aztán, ahogy jobban megnéztem, egy farkas alakját vettem ki. De nem lehetett farkas…azok nem nőnek ekkorára.

Nem sok időm volt a gondolkodásra, mert megjelent előttem Seth.

-Stef! Azt mondtam menj haza! – üvöltötte. – Miért nem tetted meg, amire kértelek…

Én csak hüppögtem, és nem válaszoltam.

Seth megragadott a karomnál fogva és az erdő széle felé vezetett. Ahogy kiértük, megpillantottam a törzs néhány tagját, köztük apámat.

Tudtam, hogy ezért a kis akciómért több heti szobafogság lesz a jutalmam, de ez most nem érdekelt. Sírva rohantam felé, ő pedig felkapott az ölébe és aggódva nézett Seth-re

-Nincs semmi baja, ugye?

Seth nem válaszolt, valószínűleg csak a fejét rázta. Aztán már csak a távolodó lépteit hallottam. Apa lerakott, én pedig a barátom után néztem. Aki éppen akkor változott át…nem hittem a szememnek…farkassá. Azt hitte, már takarják a fák, de én megláttam. Megkövülten bámultam utána. Apa odalépett mellém, de én nem mozdultam.

-Mi a baj, Stefani? – kérdezte tőlem aggódva.

-Seth. – mutattam a fák felé.

-Jajj ne. – nyögte apám, majd felsóhajtott. – Azt hiszem, jó lesz, ha egypár dolgot elmondok neked.

Így tudtam meg mindent a farkasokról, a vámpírokról, és minden egyéb dologról, amiről tudnom kellett. Innentől kezdve nem volt Seth-nek titka, így még jobb barátságba kerültünk. Cserébe én is mindent elmondtam neki, mindent, ami a szívemet nyomta. Megértő volt, és mivel régóta ismerte apámat, így sokat tudott segíteni, hogy megértsem, mi is zajlik le benne.

Pár év múlva megtudtam, hogy mégsem mondtak el nekem mindent. Egy icipici, de annál fontosabb dolgot elfelejtettek nekem elmesélni: a bevésődést. Véletlenül jöttem rá, amikor az egyik falkatag megtalálta élete értelmét. Én teljesen kiakadtam, hogy ezt apám és Seth is elfelejtette közölni velem. Mint kiderül, apa anya miatt nem akart beszélni róla, Seth pedig csak úgy. Persze nagy vita lett belőle, ami után jó pár napig nem beszélt egyikünk sem a másikkal.

Akkor feléledt bennem a remény, hátha Seth és én….de rá kellett jönnöm, hogy nem. Azt éreztem volna és Seth is teljesen másképp viselkedett volna velem. Akkor nagyon szomorú voltam, szerettem volna egy igazi lelki társat magamnak, de be kellett látnom, hogy ezt nem Seth-ben fogom megtalálni. A remény mégis ott élt bennem mindig.

Kopogtak az ajtómon.

-Szabad. – szóltam ki, bár sejtettem, hogy ki akar bejönni.

Az ajtó kinyílt és nem kellett csalódnom. Seth lépett be mosolyogva.

-Szia! Gondoltam benézek hozzád. Alig találkoztunk mostanában. Nagyon elfoglalt lehetsz. – A hangja furcsán szólt. Mintha megint egy kis féltékenységet hallottam volna benne.

-Szia Seth! – mosolyogtam rá. Megveregettem az ágyat mellettem, jelezve, hogy üljön le mellém. – Igen, elég elfoglalt vagyok. Tudod, lassan érettségizek, meg úgy egyébként is sok a dolgom.

-Mit csinálsz mostanában? Ezen a héten még nem is találkoztunk.

-Hát… - Elpirultam. Nem akartam hazudni Seth-nek, de az igazságot sem akartam elmondani. vitatkozni meg főképp nem akartam, így inkább őszintén megmondtam, hogy nem akarok erről beszélni. – Még nem. – Tettem hozzá gyorsan, amikor láttam, hogy a barátom elkedvetlenedik. – Jajj, Seth, kérlek érts meg! Ez nem csak az én titkom.

-Micsoda? – ámult el Seth. – Ugye nem vagy terhes? – csúszott ki a száján.

Megforgattam a szemeimet a hülye kérdés miatt.

-Persze, hogy nem. Még egy kis időt bírj ki. Már csak pár nap, maximum egy hét. – Megsimogattam a hátát. – Hidd el, én volnék a legboldogabb, ha elmondhatnám már most.

(Teddy szemszöge)

Miért? Miért pont most? Miért pont most kellett minket meghívni ebbe a nyavalyás bálba Volterrába? Már nagyon jól haladtunk a szervezkedésben Stefanival, és akkor jön egy levél Arotól, és megkér minket jelenjünk meg a következő fogadásán. Mindent összezavart, mintha tudta volna, hogy valamit szervezkedek a többiek háta mögött.

Eddig fel-alá járkáltam a szobámban, de most megtorpantam. Felrémlett előttem pár nappal ezelőtti álmom. Lizzy-nek meséltem Stefaniról. Megdermedtem, majd lehuppantam az ágyra. Lehet, hogy elhamarkodottan cselekedtem? Lehet, hogy a Volturi most már mindenről tud?

Nem hibáztathattam Lizzy-t. Annyira bíztam benne, hogy ne áruljon el, de senki nem védheti meg magát Aro képességétől. Egy érintés, és mindenről tud.

Nem akartam Stefanit belekeverni a vámpíros ügyeinkbe. Nem szerettem volna, ha miattam valami bántódása esik. Tulajdonképpen kezdtem megbánni, hogy annyit meséltem neki a vámpírokról, bár, úgy láttam nem sok újat tudtam neki mondani.

Stefani meglepően sokat tudott a világunkról. Azt mondta az apja – apánk – és a barátai mesélték el neki. De miért? És nekem miért nem beszéltek soha a farkasokról? Én csak annyit tudtam róluk, amennyi az évek során rám ragadt. Ezt persze sosem vallottam volna be a lánynak. Éppen elégszer oktatott már ki olyan dolgokról, amikről nem tudtam. A családom meglepően sok dolgot hallgatott el előlem.

Fel-alá járkáltam a szobámban és aggódtam. Mi lesz Volterrában? Mi lesz Stefanival? Mi lesz velem? Mi lesz a családommal? Nem sodorhatom veszélybe őket. Ki kell vernem a fejemből az egészet, amíg Olaszországban leszünk. Bár Aro képessége ellen ez nem sokat segít. De őt sosem érdekeltem annyira. És amit kell, úgyis megtudhat rólam, ha bármelyik vámpír családtagommal érintkezik. Én mindig is egy csatolt áru voltam a Cullen családhoz. Sosem voltam vámpír, még félvámpír sem, így nem igazán számítottam. Eltűrtek, mert tudták, hogy a családot haragítanák magukra, ha megölnének, de valahogy sosem voltam fontos számukra.

Aztán minden megváltozott, amikor megismertem Lizzyt. Akkor figyeltek fel rám először. Akkor mutattak először érdeklődést irányomba. Ez nekem nem nagyon tetszett, így a látogatásaimat minimálisra csökkentettem Volterrában. Helyette Lizzy látogatott meg…egyre gyakrabban.

Elmerengtem egykori találkozásaink emlékébe. Volt egy különleges alkalom pár hónapja. Lizzy mélyen a szemembe nézett és megkérdezte:

-Vámpír akarsz lenni?

Nem tudtam mire vélni a kérdést. Még sohasem beszélgettem erről senkivel. Elgondolkoztam a válaszon, mielőtt bármit is mondtam volna, bár azonnal rá tudtam volna vágni a választ. Nem akartam vámpír lenni. Láttam és figyeltem különleges családomat egy ideje és láttam, hogy túlzás lenne boldognak nevezni őket.

Mi értelme van örökké élni, ha nem lehet boldog az ember? Miért jó egyáltalán tettetni a boldogságot, ha mélyen, legbelül meg akarnak halni, el akarnak tűnni ebből a világból?

-Azt hiszik, hogy nem tudom. – gondoltam magamban, miközben egy cinikus mosoly szaladt át az arcomon.

Látom minden nap Edward és Bella szemében a szomorúságot, mert elvesztették egyetlen gyermeküket, aki maga volt a csoda. Egy ember és egy vámpír szerelmének gyümölcse. A félig ember, félig vámpír gyermek, aki örökké élhetett volna. Mégsem élt…

Felsóhajtottam. Tudtam, miért nem élt örökké…az ok most itt állt ebben a szobában.

Carlisle és a többiek győzködtek, hogy nem én miattam halt meg, de ezt nem lehet ésszel megérteni. Nem lehet elfogadtatni magunkkal, hogy tényleg így volt. Mert, mi lett volna, ha…? Ezt már soha nem fogjuk megtudni.

Aztán itt van Carlisle és Esme…ők is miattam boldogtalanok. A család szétszakadt, miattam. Amikor megszülettem és anyám meghalt, mindenki nagyon maga alá került. Nem gondolták volna, hogy ez megtörténhet. És a többiek nem bírták elviselni Edward szenvedéseit. Így most néggyel kevesebben éljük mindennapjainkat. Persze a többiek gyakran meglátogatnak minket, de látom Esmén, hogy hiányoznak neki a többiek. Végül is ők voltak a gyerekei.

Szóval ezért legyek én vámpír? Hogy elveszítsek mindenkit magam körül? Hogy a végére egyedül maradjak, és ne tudjam megölni magam?

-Nem. – mondtam ki végül határozottan Lizzy kérdésére a választ. Láttam, hogy meglepődött. Nem erre számított, mondta ő. Megértettem mire gondol.

-Én szeretem a családom - válaszoltam -, de gyarló emberként végiggondolva, nem tudnám elviselni azt a szenvedést, amit ők éreznek.

Lizzy nem válaszolt, csak elmosolyodott és magához húzott és megcsókolt. Ez volt az első csók, amit jó pár követett.

Továbbra is mászkáltam a szobámban és nem tudtam eldönteni, mit tegyek. Muszáj lesz elmondanom Stefaninak, hogy a találka lefújva. De hogy mondjam el neki, hogy ez az egész egy vámpírbuli miatt lesz.

A kezembe vettem a mobilomat.

-Fel kell hívnom. – mondtam félhangosan. – Még jó, hogy senki nincs itthon. – sóhajtottam fel. Itthon azóta sem tudja senki, hogy Stefanival rendszeresen találkozgatunk. Edwardék a vita óta csak ritkán néztek be, legtöbbször akkor, amikor nem voltam itthon, így a lebukástól nem kellett félnem. Kicsit rosszul esett, hogy Carlisle és Esme előtt titkolóznom kell, de a cél érdekében muszáj volt. Edward nem akarta, hogy találkozzak apámmal. Ezt kivettem a szavaiból, a vitánkban. Szerinte ez túl veszélyes lenne. Mi veszélyes egy középkorú férfiban? Én viszont nem akartam, hogy Edward közbeavatkozzon. Úgyhogy titokban kellett tartanom előtte a tervemet.

Újabb sóhaj hagyta el a számat. Gyorsan megkerestem Stefani telefonszámát és tárcsáztam.

-Halló? Black lakás. – szólt bele egy mély hang a telefonba. Meglepetten néztem a telefonszámot. Biztos, hogy jó volt, Stef írta be.

Akkor ki lehet… - merengtem magamban és szinte azonnal leesett. Apa. Nagyot nyeltem, majd beleszóltam a telefonba.

-Öhm…Stefani Blacket keresem.

-Ki vagy? – kérdezte mogorván a férfi. – Valami újabb szerető?

Éreztem, hogy elpirultam. Szerető? Stefaninak szeretői vannak? Erről miért nem beszélt soha? Elvigyorodtam és így válaszoltam:

-Nem, csak egy barát.

Halk hümmögés hallatszott, majd kiáltás Stefaniért.

-Halló? – hallottam most már Stef hangját.

-Uh…szia Stefani! Teddy vagyok.

-Jajj, te vagy az! – kiáltott fel a lány. – Valami gond van? – kérdezte azonnal.

-Hát…csak annyi, hogy a találkozó lefújva.

Halk sóhaj hallatszott a túloldalról.

-Sajnálom. – tettem hozzá gyorsan. – De az egész család Olaszországba utazik.

-Olaszországba? – Stefani meglepettnek tűnt.

-Hosszú lenne most elmesélni. Majd elmondom, ha hazajöttünk…

-Oké. Hát akkor ez most elúszott. Sajnálom. Pedig jó lett volna.

Stefani elhallgatott. Várta, hogy én mondjak valamit. És kérdezni is akartam…igazából tudtam a választ a kérdésre, mégis…muszáj volt tudnom, hogy biztosan jól tippeltem-e.

-Stefani!

-Tessék? – kérdezte, bár tudta mit akarok.

-Akivel az előbb beszéltem…

-Igen, ő volt. – vágta rá azonnal.

-Uh. – Nekidőltem a szoba falának.

-Ez most jót jelent vagy rosszat? – kérdezte mosolyogva Stefani.

-Hát nem is tudom. Eléggé…

-Undok? Utálatos? Idegesítő? Visszataszító? – Adta alám a lovat Stefani.

-Nem. – mosolyodtam el én is. – Morcos volt.

-Morcos. – nevetett fel Stefani. – Na ezt még senki nem mondta rá. Egyébként nem mindig ilyen, csak amikor bal lábbal kelt fel. De ha találkoztok…talán egy kicsit jobb kedvre derül…

Most bűntudatot akart bennem ébreszteni? Miért mondta ezt? Ezen fogok rágódni egész héten. Azon fogok gondolkodni, mikor szomorú Stefani, mert az apja megnehezíti a dolgát. Mert az apja nem boldog, mert nem találkoztunk.

-Teddy! Ott vagy még?

-Ja igen, persze, csak elgondolkodtam. Tényleg nem gond, hogy nem tudunk találkozni?

-Nem. – vágta rá azonnal.

-Akkor jó. – mondtam bizonytalanul, mert nem voltam meggyőződve állítása igazáról.

Stefani tudta mi bánt.

-Teddy! Ha tizenhét évet kibírtam mellette, egy hét már nem nagyon számít. Csak vigyázz magadra és gyere vissza!

-Visszajövök. Nem hagylak cserben. És akkor, amint hazajöttem hívlak, jó?

-Várom a hívásod. Jó utat neked!

-Köszi. Szia. – mondtam és letettem a telefont.