Már jó ideje ültem a földön, amikor idegen vámpírok szagát fújta felém a szél. Azonnal felpattantam és követni kezdtem a szagot. Az erdőn átszelve egy kisebb tisztáson kötöttem ki, melynek a közepén egy hatalmas ház állt. Két fajtám béli tartózkodott benne. 

Óvatosan közelebb osontam az ablakhoz. Bent egy szőke hajú férfi és egy barna hajú nő tartózkodott. A férfit egyből felismertem: Carlisle Cullen. Aroról, Marcusról, Caiusról és róla készült egy kép; Aro szobájában lóg. Mennyiszer tanulmányoztam azt a képet!

Az ajtóhoz suhantam. Illendően kopogtattam. Szinte azonnal ajtót nyitott  a nő és ezzel egyidejűleg elhűlve nézett rám, felismerte a nyakamban lógó medált: a Volturi jelét.

–                  Jó napot! - köszöntem neki.

A nő még mindig elhűlve nézett rám, Carlisle mögé lépett. Ő is felismerte a medált, de ő nem tulajdonított neki nagy jelentőséget, mivel kitárta előttem az ajtót. Beléptem,majd megvártam amíg a házigazdák becsukták az ajtót, és követni kezdtem őket a nappaliba, ahol leültünk egymással szemben. Senki nem akarta megtörni a csendet, ami kezdett egyre kínosabb lenni, végül a családfő rászánta magát.

–                  Üdvözöllek! Megtudhatnám, hogy mi a látogatásod célja?

Szótlanul előhúztam egy levelet a felsőm zsebéből és átnyújtottam neki. Aro küldte nekik, nem tudtam akkor még, hogy mi állt benne. Amíg a férfi olvasta a levelet, a nő és én minden rezdülését figyeltük.

–                  Tudod mi áll benne? - kérdezte mosolyogva.

Értetlenül meredtem rá, nemet intettem.

–                  A történeted, hogy miként jöttél el és a célod. Régi barátom, Aro megkér, hogy fogadjalak be, és biztosít, hogy áttérsz a mi életformánkra.

–                  Komolyan? - kérdeztük egyszerre a nővel.

Carlisle a nő felé fordult és még mindig mosolyogva beszélni kezdett hozzá.

–                  A mi Alec barátunk magányos volt Volterrában, valamint -amiről még ő maga sem tud- depressziós is. Alec társat keres és Aro megkért minket, hogy fogadjuk be ifjú barátunkat. Ha nincs ellened...

–                  Természetesen nincs. Amint látom már el is kezdett áttérni a mi életformánkra- ez bizonyára nagy áldozat lehetett számára. - felelte az mosolyogva, majd felém fordult. -Szívesen látunk a családunkban.  Esme Cullen vagyok.

–                  Alec Volturi. Hálás vagyok, hogy befogadnak.

Órákon át beszélgettünk. Remekül éreztem magam velük. Esme és Carlisle úgy viselkedett velem, mintha a fia lennék. Ez egyszerűen mesés érzés, soha életemben nem éreztem még ilyen, még a saját szüleimmel sem. Bár velük nem éltem túl sokáig, mindössze 16 évet, de akkor is. Ebben a pár órában többször éreztem, hogy elfogadnak és szeretnek, mint abban a 16 évben.

A beszélgetésnek motorzúgás vetett véget.

–                  Megjöttek a gyerekeink. - mondta Esme és kisietett az udvarra.

–                  Gyere.

Carlisle nyomában én is kimentem az udvarra, ahol egy kocsi állt meg. Két vámpír szállt ki belőle: egy kicsi, koboldszerű lány és egy oroszlánszerű srác. Mind a ketten bizalmatlanul méregettek. Esmet ez  egy cseppet sem zavarta, rögtön odasietett hozzájuk és megölelte őket.

–                  Alice, Jasper! Végre! Ennyi év után újra együtt lesz a család! - látszott rajta, hogy könnyek nélkül zokog.

–                  De még így sem lesz teljes, hisz Bella nincs velünk.

–                  Carlisle, megmondanád, hogy ki az ott melletted? - mutatott rám a Jasper nevezetű.

–                  Ő itt Alec Volturi. Majd később mindent elmesélek, de a lényeg, hogy mostantól ő is családtag.

Miután mindenki üdvözölt mindenkit a páros elém állt.

–                  Jasper Hale.

–                  Alice Cullen.

–                  Alec Volturi.

A bemutatkozás lezajlása után Alice kézen fogott és szó szerint felrángatott az emeletre. Először nem értettem miért, majd elkezdett hadoválni, olyan gyorsan, hogy még nekem is figyelnem kellett.

–                  Ez itt a te szobád. Holnap elmegyünk port Angelesbe és megvesszük a bútorokat. Remek lesz hidd el! Meg ruhákat is vennünk kell. Kétszer nem veheted fel ugyan azt!

–                  Részvétem haver. - veregette meg Jasper a vállam miután a társa közölte a „menetrendet”.

Éjjel újra elmondtam a történetemet, amikor már Rosalie és Emmett is megérkezett.

Másnap korán reggel szigorú felügyelet mellett – ami Carlisle- ból, Emmettből és Jasperből állt – teszteltük az önuralmam, amíg a lányok vásárolni mentek. Egész nyáron ez volt a menetrend: lányok vásárolnak, mi fejlesztjük az önuralmam.

A nyár utolsó napján már tökéletes önuralmam volt így nyugodtan pihenhettem. Épp a nappaliban ült mindenki- Carlisle kivételével, amikor Alice felkiáltott.

–                  Végre elszánta magát! Elindult! Még ma ideér Edward! Ja, és Apu beíratott minket a suliba. Mindenkit. - kacsintott rám. - Üdvözlet a gimiben Alec Hale.

Mindenki boldogan várta Edward érkezését, még én is, hisz már rengeteget hallottam róla, de még nem találkoztam vele.

Alice jóslata teljesült: éjjel belépett egy bronzvörös hajú srác. Ahogy belépett Esme egyből a nyakába ugrott és könnyek nélküli zokogásban tört ki.

–                  Edward! Hát itt vagy! Eljöttél!- mondta neki anyánk.

–                  Hát persze, hogy itt vagyok, hol lennék máshol? - hangzott a nem túl meggyőző felelet.

–                  Edward!

Az összes Cullen felpattant és köréjük sereglett. Szegény srácot kezdtem sajnálni, hisz levegőhöz is alig jutott, nem mintha szükségünk lenne rá, de akkor is! Jó pár percen keresztül tartott a családi idill, majd Edward „felfedezte”, hogy én is  ott vagyok.

–                  Hát ő meg kicsoda? - bökött felém a fejével.

–                  Alec. - válaszolt tömören Emmett.

–                  Á! Hát akkor üdv a családban. - lépett felém.

Értetlenül  meredtem rá. Honnan tudhatja ő, hogy én már a család tagja vagyok?

–                  Edward képessége a gondolatolvasás. - közölte Jasper.

Teljesen ledöbbentem. Nem lesz magánéletem!- kiáltottam fel gondolatban, mire  Edward kuncogva váron veregetett.

–                  Nyugi, egy idő után meg lehet szokni.

Átbeszélgettük az éjjelt, majd reggel Alice mindegyikünkre ráparancsolt, hogy öltözzünk át.

Miután mindenki visszaszállingózott a nappaliba kezünkbe nyomta a könyveinket, majd elosztotta, hogy ki kivel megy suliba. Én Edwarddal mentem; egyetlen szó nélkül mentünk az iskolába. Én iskolába megyek!- ujjongtam gondolatban.

A suli parkolójában, már elfogyott az önbizalmam. Nem akartam kiszállni, és ezt edward is látta rajtam.

–                  Figyelj: nem lesz semmi baj. Mi  itt leszünk melletted. Ha mégis lenne valami baj, amit kétlek, akkor üzenhetsz nekem gondolatban. N agyere! Ideje kiszállnunk, mert Alice tűkön ül.

Ahogy kiszálltunk minden szempár ránk szegeződött. A lányok szó szerint nyálcsorgatva bámultak minket a srácokkal, de a lányoknak sem kellett panaszkodniuk, hisz őket a hímnemű egyedek figyelték ugyanígy. De ez a pillanat sem tartott sokáig, mert hirtelen mindenki levett rólunk a tekintetét és mögénk meredtek. Most azzal a különbséggel, hogy csak a pasik csorgatták a nyálukat, a csajok féltékenyen meredtek arra a pontra. Mindannyian megfordultunk. Két lány jött mögöttünk. Egy vámír és egy nem is tudom mi. Talán egy angyal? Gyönyörűek voltak. A vámpírnak hosszú göndör, barna haja volt,az angyalnak pedig bronzvörösben ugyanolyan. Valószínűleg testvérek voltak. De akkor miért csak az egyik vámpír? És a másik micsoda?

Odafordultam Edwardhoz, hogy feltegyem neki hangosan is a kérdéseimet, de ő a vámpírt nézte döbbenten, akárcsak a család többi tagja. Miről maradtam le?

Alice odarohant hozzájuk és a vámpír nyakába vetette magát, az csak félig-meddig viszonozta a gesztust és egész végig a mellettem álló Edwardot nézte, aki pedig a őt.

–                  Ők kicsodák? - kérdeztem őket.