(Rosalie szemszöge) 

Az egész olyan furcsa volt. Megfogtam Nadine kezét, és átjárt egy különös bizsergés, majd újra 1933-ban találtam magam. Azon az éjszakán, amikor hazafelé menet összefutottam a vőlegényemmel, és a barátaival. Még mindig tisztán emlékszem arra az éjszakára. Csak azt nem tudtam, hogy miért pont ide kellett jönnünk. Ennél és sokkal jobb alternatív lehetőséget is tudtam volna ajánlani. Nem akarom külső szemlélőként végignézni, hogy mit tettek velem.

• Ne félj – mosolygott rám Nadine kedvesen. – Itt most nem fog megtörténni az, amitől még ma is rettegsz, ha nem akarod. Megnézhetünk más alternatív valóságot is. Azért kell itt kezdenünk az utat, mert ez volt életed fordulópontja. Ez az esemény indított el a vámpírrá válás útján. Carlisle ért ide elsőként, de valaki más is volt innen nem messze. Akarod látni, hogy ki volt az, vagy másik úton indulsz tovább? – kérdezte kíváncsian. – Gyorsan határozz, mert az akkori önmagad most indul el Verától, csak rajtad múlik, hogy melyik ösvényre lép.
• A másik utat választom. Nem akarok erre jönni, nem akarom, hogy megtörténjen – mondtam határozottan.
• Rendben, akkor hát a fiatal Rose a fényes utcákat választja inkább – biccentett Nadine. Majd hirtelen a sikátor helyett a főúton találtam magam, és egykori önmagam sétált velem szembe. El akartam bújni, vagy legalább nem felhívni magamra a figyelmet, de erre kísérőm felkuncogott. – Ne aggódj, ő nem lát téged. Csak a lelked van itt velem, úgyhogy senki nem lát, és nem is hall téged. Te most csak, mint nézőközönség vagy jelen, majd amikor kiválasztottad az utad, akkor visszateszem a lelkedet a testedbe.
• Várj, akkor hol a testem? – kérdeztem rémülten. A testem valahol öntudatlanul fekszik a rétemen, miközben bármi, vagy bárki mászkálhat arra.
• A tested hamarosan otthon lesz. Emmett már a karjaiban visz téged haza, mert Alice természetesen látta, hogy összeesel, és nem mozdult többet – legyezte meg kezét Nadine előttem. Én pedig, mintha egy tükörből néztem volna az eseményeket. Szerelmem magához ölelve siet velem haza, és a többiek is mind ott vannak mellette. – Aggódnak érted, de ha visszamész, akkor majd úgysem fognak emlékezni semmire ebből az egészből. Ha pedig nem mész vissza, és egy másik úton indulsz el, akkor a tested könnyedén köddé válik a Cullen villában, mintha sosem léteztél volna. Tudom, ez kicsit bonyolult, de hidd el, hogy a módszereim igen kifinomultak, és viszonylag fájdalommentesek. Na, de lényeg, a lényeg, most irány vissza a múltadhoz. Szóval aznap este nem találkoztál össze a részeg vőlegényeddel, és a barátaival, úgyhogy te továbbra is boldog araként éled minden pillanatodat – magyarázta a kalauzom. Majd megfogta a kezem, én pedig a saját, régi szobámban találtam magam, méghozzá a menyasszonyi ruhámban.
• Gyönyörű vagy, kincsem – lépett be anya izgatottan a szobámba. Hogyha tudnék sírni, akkor most örömkönnyek áztatnák az arcom, mert mindig is nagyon szerettem az anyukámat, és most megint itt lehetek vele.
• Köszönöm, anya – mosolygott rá az akkori önmagam.
• Kész vagy, kislányom? – kukkantott be apa is a szobába.
• Igen, készen vagyok – mondtam boldogan. Istenem, milyen csodálatos volt ez a ruha. Mennyire vágytam az én tökéletes esküvőmre. Minden fiatal lány izgatottan várja ezt a nagy napot, és ez alól én sem voltam kivétel. Természetesen.

Felálltam a tükröm elől, és az édesapám mellé léptem. Furcsa volt az a kettőség, ami eluralkodott rajtam. Egyrészt boldog voltam, hiszen egy apró kis útvonal változtatással megmaradtam embernek, és lehetőségem lenne itt egy talán szép életre. Másrészt az akkori önmagam, még nem ismerte Emmettet, márpedig ha ismerné, akkor rá sem hederítene, erre az idegesítő, minden lében kanál Royce nevű alakra, akiben nincs egy szemernyi tisztesség, vagy becsület sem. Persze ezt én akkor nem tudhattam. Hiszen annyira tökéletes úriembernek mutatta magát.

Amikor az ajtóhoz léptem belekaroltam apukámba, és boldogan mosolyogva nyomtam puszit anya arcára. Majd elindultunk az oltár felé. Mindent hófehér virágok, és szalagok díszítettek. A csokrom pedig egy tucat fehér rózsából készült. A nyakláncom még a nagymamámé volt, ez volt a régi darab rajtam. A harisnyakötőm kék színben pompázott, ez volt a kék. A fülbevalóm ma reggel kaptam anyától, az volt az új. Fiatal voltam, és túlságosan hiú ahhoz, hogy magamtól is észrevegyem, hogy milyen ember is a vőlegényem valójában. Bár ki tudja, lehet, hogy férjnek nem lesz rossz. Most legalább lesz alkalmam megtudni, legalábbis remélem, hogy Nadine nem siet sehová, mert szeretném látni, hogy milyen életem lett volna vele. Vajon boldoggá tudott volna tenni? Bár erősek a kétségeim. Valószínűleg bírok némi előítélettel vele szemben, ami azért valljuk be, hogy nem csoda.

Gondolataimból Nadine szakított ki, aki megfogta a kezemet, majd fejével a szertartás felé bökött. Azonnal engedelmesen visszafordultam lehetséges múltam felé, és néztem, ahogy hozzámegyek ahhoz a férfihoz, aki tönkretette az életemet. Bár tulajdonképpen ebben az alternatív valóságban nem is történt meg az, ami velem megtörtént.

• Jaj, de bonyolult ez az egész – szusszantottam fel bosszúsan.
• Nyugi, a harmadik lehetőség táján már nem fog zavarni, hogy magad nézed, és közben magadban beszélsz – kuncogott fel Nadine.
• Te ezt tényleg élvezed? – kérdeztem döbbenten.
• Szerintem nagyon is izgalmas végignézni újra meg újra a lehetőségek végtelen tárházát – magyarázkodott. – Van, hogy egy élet újra kivirágzik a kezem által, és ez nagyon csodálatos érzés.
• Gondolom, hogy azért van hátulütője is, ha valaki rosszul dönt – állapítottam meg komolyan.
• Nos, vannak helytelen utak, de ha valakinek az a variáció tetszik, akkor én nem akadályozom meg benne – rántotta meg a vállát Nadine. Most vagy tényleg nemtörődöm, és csak szórakozik másokon, vagy csak keménynek próbál látszani, de igazából érző lélek. Azt hiszem, hogy hosszú, bonyolult utak várnak még ránk.
• Azt megtudhatom, hogy mi történik a jövővel, hogyha másik utat választok? – kérdeztem kíváncsian.
• Nos, ezt csak akkor mutathatom meg, hogyha már nem akarsz több lehetőséget látni. Nem befolyásolhat téged semmi a végső döntésed előtt. Tudom, hogy ezt most nem érzed tisztességesnek, ahogy sokan mások sem érezték annak előtted, de ez a szabály – magyarázta útitársam. – Viszont most ugorjunk egy kicsit. Kimondtátok a boldogító igent a vőlegényeddel, aki immár a férjed. Adok egy kis rálátást az esküvői partira is – mondta határozottan.

Majd egy szempillantás alatt a lakodalmas házban találtam magam. Royce éppen a harisnyakötőmet húzta le a combomról a fogaival, és közben kéjesen futatta végig rajtam a pillantását, amíg én már fülig vörösödtem. Amikor megszerezte az apró kis ruhadarabot, győzedelmesen meglengette a férfiak előtt, majd elhajította. Mindenki boldogan nevetetett fel, amikor egy fiatalabb fiú elkapta a ruhadarabot, hiszen a hiedelem szerint ő lesz a következő vőlegény. Minden bizonnyal boldog voltam. Legalábbis azt hiszem, hogy annak tűntem.

• Szeretnél belebújni a testedbe, és érezni, amit akkor éreztél volna? – kérdezte Nadine kedvesen.
• Lehetséges? – néztem rá döbbenten.
• Igen, megteheted, hogyha tényleg ezt akarod. Szeretnéd kipróbálni?
• Igen, nagyon – bólogattam hevesen. Kíváncsi voltam, hogy mit éreztem volna akkor, hogyha nem történik meg az a szörnyűség.
• Akkor hunyd be a szemed, és amikor kinyitod, már a testedben leszel – mondta Nadine kedvesen.

Én pedig engedelmesen behunytam a szemem. Majd néhány pillanat múlva kinyitottam őket, és tényleg a testemben voltam már. Különös érzés volt, de nagyon élveztem. A lábam egy picit fájt, amit azért már nagyon régen éreztem utoljára. Mindig is utáltam, de most mégis kedves emlékként tódult az elmémbe az érzés. A lélegzetvétel tökéletesen természetesen volt, ráadásul szükséges. A szívem pedig majd kiugrott a mellkasomból, hiszen az előző tánc eléggé ütemes volt. Szomjas voltam, de ez a fajta szomjúság egyáltalán nem a vámpíri volt, hanem üdítőt szerettem volna. Ételt, és italt. Már azt sem tudom, hogy mit szerettem, vagy, hogy milyenek voltak az ízek.

• A puncsa, asszonyom – lépett mellém Royce. Én pedig reflexszerűen összerezzentem, amikor az egyik kezét a derekamra csúsztatta, míg a másikkal a kezembe adta az italt. – Tettem bele egy kis rumot még, hogy ne legyél feszült néhány óra múlva – csókolt bele a nyakamba.

Engem pedig egy szempillantás alatt kirázott a hideg. Én nem leszek képes hagyni, hogy hozzám érjen, akár csak egy ujjal is. Ez egy rossz alternatív valóság, én erre alkalmatlan vagyok. Nem akarok, és nem is tudok annak a férfinak a felesége lenni, aki akkor megalázott, meggyalázott, és ott hagyott a sorsomra.

• Köszönöm – nyögtem ki végül. Azért nem túl megnyugtató, hogy le akart itatni a nászéjszakánk előtt. Bár lehet, hogy tényleg csak jót akart nekem. Végül is, ha nem vagyok magamnál, akkor kevésbé szörnyű az élmény.
• Nincs mit, hiszen a feleségem vagy - mosolygott rám negédesen. Vajon mindig is ilyen idegesítő volt a mosolya, vagy csak immunis vagyok már a kis játékaira. A következő pillanatban azonban megint a testemen kívül voltam, és külső szemlélőként álltam magammal, és a férjemmel szemben.
• Ez így nem fog menni, Rosalie – mondta Nadine dühösen. – Nem tudsz elvonatkoztatni. Ne értsd félre, én, megértelek, de ez most egy olyan valóság, ahol Royce nem bántott téged, tehát nem tekinted rossz embernek. Igent mondtál neki, és már a felesége vagy. A nászéjszakátok ideje pedig hamarosan elérkezik.
• Nem lehetne kihagyni ezt a mozzanatot az utazásból? – próbálkoztam halkan. – Megpróbálok elvonatkoztatni, de nem szeretném látni, hogy ahogy a magáévá tesz, úgy, hogy én is akarom. Nem lennék képes végignézni, hogy hozzám ér.
• Ha nagyon akarod, akkor kihagyhatjuk – adta meg magát a végzet angyala. – Végül is nem ez a legfontosabb most az utazásunk során.
• Köszönöm – mosolyogtam rá hálásan.
• Nincs mit. Én sem rajongok a leskelődésért, de néha szükséges a dolog, de jelen helyzetben valóban nem érdekes – rántotta meg a vállát. – Na szóval, akkor ugorjunk – csapta össze a tenyerét Nadine. – Egy kicsit több, mint fél évvel később.

A következő  pillanatban egy hatalmas bálon találtam magam, és a pocakom egyszerűen hatalmas volt. Boldogan mosolyodtam el. Egyértelmű volt, hogy állapotos vagyok. Tűzvörös mélyen dekoltált ruha volt rajtam. Természetesen fűző nélkül. Láthatóan már legalább hatodik, hetedik hónapban lehettem, és a szemeim boldogan csillogtak. Royce lépett mellém, majd megsimogatta a hasamat és a kezembe adott egy nagy pohár gyümölcslevet.

• Hogy vannak az én szépségeim? – kérdezte mosolyogva.
• Nagyon jól, köszönjük – válaszoltam férjemnek boldogan. Ebben a pillanatban valahogy nem zavart, hogy hozzám ért. Bár lehet, hogy semmit sem bántam volna éppen most.

Édes Istenem. Kisbabát várok, ember vagyok, és gyermekem lesz. Igaz, nem Emmettől, de ő akkor is az én kisbabám lesz. Bárcsak erre képes lenne a mostani testem is. Annyira gyönyörű, és sugárzó vagyok. Talán a boldogság teszi. Látszólag elégedett, és felhőtlen életem van.

• Akarod érezni? – kérdezte tőlem hirtelen Nadine.
• Igen, nagyon szeretném – haraptam be az alsó ajkam.

Most megtapasztalhatom végre azt, amire egész létezésem során vágytam. Egy pillanat alatt az akkori, emberi testemben voltam. Óvatosan a hasamra simítottam az egyik kezemet, mire a pici rúgott egy aprót, én pedig csendes zokogásba kezdtem a boldogságtól. Mennyire csodálatos érzés. Egy apró élet van bennem, itt a pocakomban, gondoskodom róla, az én vérem, a gyermekem. Megadathatott volna nekem ez is, ha akkor nem arra megyek, amerre. Nem tudtam parancsolni a könnyeimnek, amik egyre csak folytak a boldogságom mámorában. Szégyentelenül, és a társasággal nem törődve vonultam el egy sarokba, hogy élvezzem az érzést, ahogy a kisfiam, vagy kislányom mocorog bennem.

• Jól van, asszonyom? – érintette meg egy gyengéd kéz a vállamat. A hangja nagyon is ismerős volt. Azonnal rájöttem, hogy ki szól hozzám ilyen kedvesen.
• Igen, köszönöm, Car… Dr. Cullen – fordultam meg. Ezek szerint még itt élnek. Akkor valahol itt van Esme, és Edward is. Legalábbis gondolom én.
• Nyugodtan szólíthat a keresztnevemen, asszonyom – mosolyodott el kedvesen. Végül is, nem is várhatnék mást fogadott apámtól. Mindig is ilyen jószívű, és kedves volt.
• Köszönöm, Carlisle. Rosalie vagyok – mosolyogtam rá. – Kérlek, te is tegezz engem – ajánlottam fel.
• Hoztam egy kis limonádét, biztosan kimerítette a tánc, hiszen már elég nagy a pocakja, persze jó értelemben – lépett elém Esme mosolyogva. Majd átnyújtotta nekem az italt, míg Edward, bár fintorogva, de megjelent mellettem egy székkel. Milyen kedvesek, és figyelmesek velem, pedig most nem is ismernek. Nem jelenthetek nekik semmit. Bár Edward valószínűleg csak Esme és Carlisle kedvéért ilyen kedves.
• Furcsán viselkedik, asszonyom – húzta fel Edward a szemöldökét. A francba, gondolatolvasó.
• Mi? – kerekedtek el Edward szemei. A fenébe, egyre rosszabb, ezt én nem is tudhatnám. Szorzótábla, szorzótábla. Egyszer egy, kétszer egy… kezdtem bele. Mire Edward megragadta az államat és maga felé fordította a tekintetem.
• Miről is beszél, hölgyem? – kérdezte komolyan. Olyan volt a tekintete, mintha éppen vallatni készülne. Ebből már nem jövök ki jól. Kontrollálnom kéne magam, igaza van Nadine-nak.
• Edward, csak elfáradt szegény – mentette meg Esme a helyzetet. Hála az égnek. - Nem lenne szabad egy előrehaladott állapotban lévő kismamát bálokra vinni – ültetett le Esme gyengéden.
• Nagyon kedvesek, köszönöm – mosolyogtam rájuk.
• Megvizsgáljalak, Rosalie? Orvos vagyok, mint tudod, és nagyon fáradtnak látszol – ajánlkozott Carlisle.
• Köszönöm, de jól vagyok, tényleg – utasítottam vissza őket kedvesen. Bár most, hogy így mondja, mintha valami nem stimmelne velem odalent, de ez biztosan csupán az állapotomnak tudható be. Valahogy olyan furcsa érzésem van.
• Beszélhetünk egy percet, Carlisle? – nézett Edward komolyan fogadott apánkra.
• Persze, azonnal visszajövünk – fordult még felém. Majd elsietett Edward után.
• Mikorra várja a picit? – nézett rá Esme a pocakomra vágyakozva.
• Három hónap múlva – vágtam rá. Vagy kettő, de nekem fogalmam sincs. Ezt az itteni Rosalie-nak kell tudni, nem pedig nekem. – Szeretnéd megérinteni? – fogtam meg a kezét.
• Nem akarok a terhedre lenni, de hogyha nem zavar az állandó tapogatás, akkor nagyon szívesen érezném a picit – mondta Esme pironkodva. Bárcsak lehetett volna közös gyermekük fogadott apámmal. Annak a kicsinek arany élete lehetett volna, ez egészen biztos.
• Csak nyugodtan – húztam meg egy picit a kezét bátorításképpen. Majd a hasamra tettem, mire a kis pocaklakó azonnal mocorogni kezdett. Annyira csodálatos érzés volt.
• Hű, milyen kis vasgyúró – kuncogott fel Esme. – Biztosan nagyon boldog vagy. Kedves, szerető férj, kisbaba. Szép élet.
• Azért te sem panaszkodhatsz – mosolyogtam rá. – A férjed egy orvos, és imád téged – mondtam határozottan. Bár a baba témát inkább elkerültem. Nem akartam neki fájdalmat okozni.
• Ez már így igaz – mondta boldogan.
• Na, itt is vagyunk – térdelt le elém Carlisle. – Van nőgyógyászod, Rosalie? – kérdezte kíváncsian. A francba, segítség. Biztos van, de nem tudom, hogy kicsoda. Nadine, segítség! Kiabáltam gondolatban. Mire hála az égnek megjelent, és megrázta a fejét. Majd a fülem mellett termett.
• Ne félj, nem láthatnak engem – nyugtatott meg gyorsan. - Volt nőgyógyászod, Dr. Colmen, de most ment a héten nyugdíjba, úgyhogy jelenleg nincs.
• Sajnos Dr. Colmen betege voltam, aki nyugdíjba vonult – néztem Carlisle szemeibe.
• Akkor, ha megengeded. Ajánlanám magamat, ha gondolod – ajánlotta fel kedvesen. Végül is, ki vigyázhatna rám jobban, mint Carlisle? Tetszik az ötlet.
• Nagyon hálás lennék, hogyha időt szakítanál rám, köszönöm – mondtam boldogan.
• Ez esetben holnap várlak az irodámban, és megbeszéljük a további vizsgálatokat, és elbeszélgetünk a szülésről is – mondta komolyan.
• Rendben. Tízkor megfelelne? – kérdeztem kíváncsian. Carlisle úgyis állandóan bent van az irodájában.
• Igen, várni foglak – bólintott rám. – Most pedig, ha lehet egy javaslatom, akkor vagy menj haza, és feküdj le, vagy legalább a táncot hanyagold ma este már, kérlek – mondta kedvesen.
• Rendben, nyugton leszek, ígérem – egyeztem bele. Ha az orvos szerint pihennem kéne, akkor boldogan megteszem, hiszen ez a kisbabám érdeke.
• Hazavigyem, asszonyom? – kérdezte Edward csendesen. – Idekint áll a hintónk. Boldogan a rendelkezésére bocsájtjuk – mondta kedvesen. Meg boldogan ki is vallatnál a gondolataimról. Fejeztem be a mondatát magamban. Bár talán jobb lenne, hogyha hazavinnének, mert Royce nem igazán úgy néz ki, mint aki szeretne mostanában hazamenni.
• Kaphatnék egy percet? – kérdeztem és felálltam. – Csak szólok a férjemnek, hogy távozom, nehogy aggódjon, és már mehetünk is.
• Természetesen – bólintott rá Carlisle.
• Köszönöm – mosolyodtam el. Majd elsiettem Royce felé. Amikor odaértem azonnal elé álltam, mire ő boldogan elmosolyodott. – Drágám, nagy gond lenne, ha hazamennék? Fáradt vagyok, és nagyon szeretnék lepihenni – néztem mélyen a szemébe.
• Hát, lenne még néhány üzleti ügyem, de ha gondolod… - kezdett bele.
• Nem, nem úgy értettem. Dr. Cullen és a családja éppen távozni készül, és felajánlották a hintójukat. Ha nem haragudnál meg érte, akkor hazamennék velük, és lefeküdnék – néztem rá kérlelőn.
• Nehéz már a baba, igaz? – simított végig a hasamon.
• Van súlya, de nem baj, csak egy kicsit többet kell majd pihennem az utolsó hónapokban – magyarázkodtam.
• Rendben, menj csak, nincs semmi baj. Akkor majd egyedül jelenek meg az ilyen társadalmi eseményeken. Az embereknek meg kell érteniük, hogy pihenned kell – mosolyodott el. Majd csókot nyomott a számra. Meglepett a hirtelen mozdulat, de végső soron nem volt rossz. Kedves, gyengéd érintés volt. – Jó éjszakát.
• Neked is, jó éjszakát – mosolyodtam még rá.

Majd visszasiettem a Cullenekhez, akik türelmesen vártak rám az ajtóban. Amikor odaértem hozzájuk Carlisle felajánlotta a bal karját, mert a jobbat már Esme lefoglalta. Én azonnal elfogadtam a felajánlott kart, és elindultam a hintó felé. Amikor odaértünk az ajtót Edward szélesre tárta előttem, Carlisle pedig felsegített engem, azután pedig Esmét is. Néhány pillanat múlva pedig már indultunk is. Az út csendben telt el a férjem, és az én házamig, de nem is bántam. Jó érzés volt, hogy itt vagyok a családommal egy kocsiban, bár most nem is a családom, de jól esett, hogy velük vagyok. Nem volt kedvem beszélgetni, mert tényleg fáradt voltam, pedig jó lett volna tudni, hogy mi van velük. Talán majd holnap lesz alkalmam beszélgetni fogadott apámmal, és megtudni, hogy hogyan megy a soruk.

• Megérkeztünk – törte meg a kocsis a csendet. Edward pedig kipattant az autóból, hogy kisegítsen engem.
• Nagyon köszönöm, hogy hazahoztatok – mosolyogtam rájuk.
• Nincs mit, kedvesem – szorította meg Esme a kezemet.
• Bármikor – biccentett Carlisle is. – Jó éjt, holnap reggel pedig az irodámban találkozunk.
• Rendben, tízkor ott leszek – bólintottam. Majd jó éjszakát kívántam, és hagytam, hogy Edward kisegítsen a hintóból. Hogy egészen pontos legyek leemelt engem, és gyengéden a lábaimra állított, én pedig hirtelen megszédültem, de nem is tudom, hogy mitől.
• Jól van, asszonyom? – kapott el gyorsan.
• Persze, csak azt hiszem, hogy tényleg nagyon fáradt vagyok – dőltem a mellkasának. Embernek lenni fárasztó. Bár nem rossz érzés, sőt, határozottan üdítő.
• Khm… beviszem, asszonyom. Rendben? – kérdezte Edward. Mire azonban reagálhattam volna, már a karjaiban voltam, és az ajtó felé tartottunk. Miután a házvezetőnő beengedett minket, készséggel megmutatta Edwardnak, hogy hol van a szobám, én pedig már félig aludtam, amikor letett az ágyra, levette a kabátom, és a cipőimet, majd pedig betakart. – Jó éjt, hölgyem – hajolt meg illedelmesen.
• Köszönöm, Mr. Cullen. Önnek is jó éjszakát – fordultam az oldalamra már kis híján elnyomott az álom. Álom, milyen csodálatos dolog az alvás, és milyen régóta nem volt alkalmam megtapasztalni. Még beljebb süppedtem a párnámba, és élveztem a paplanom forróságát. Csodálatos érzés volt.
• Drágám, ideje felkelned – simított végig Royce a karomon. – Dr. Cullen hívott, hogy tízre beszéltétek meg, de te még nem vagy ott, úgyhogy aggódott. Már tizenegy óra van, édesem. Muszáj leszel felébredni, és elmenni az új orvosodhoz. Azt mondta, hogy bármikor mehetsz, amikor oda tudsz érni – folytatta a simogatást.
• Te jó ég – pattantak ki a szemeim. – Elkéstem, én sosem szoktam lemaradni a megbeszélt találkozókról – ugrottam ki az ágyból. Viszont, ahogy a talajt érte a lában azonnal megszédültem. Kis híján elestem, de a férjem még időben elkapott szerencsére.
• Jól vagy? – kérdezte aggódva.
• Igen, minden rendben, de azért ma kapok egy alapos kivizsgálást – mosolyogtam rá nyugtatóan.
• Rendben, de menj a hintóval. Nem akarom, hogy megerőltesd magad – mondta komolyan.
• Úgy lesz, vigyázok a kisbabánkra – mondtam komolyan.

Majd kibontakoztam az ölelésből, és elindultam felöltözni. Néhány perc múlva már  útra készen álltam az ajtóban. Royce kedvesen felsegítette rám a kabátomat, majd kinyitotta a hintó ajtaját és besegített a kocsiba. Az út nem tartott sokáig, de egészen addig, amíg oda nem értünk azon gondolkoztam, hogy talán Royce csak túl részeg volt akkor éjjel, és talán már meg is változott, hiszen nemsokára apa lesz. Bár ettől még nem lesz olyan, mint Emmett, aki minden egyes porcikámat úgy szereti, ahogy van. Soha nem volt egy rossz szava egyetlen tettemre, vagy kiborulásomra sem. Vajon Royce is ilyen kedves volt hozzám, amióta összeházasodtunk? Jó lenne tudni.

• Megérkeztünk, asszonyom – nyitotta ki nekem az ajtót a kocsis.
• Köszönöm – fogadtam el a felajánlott kezét. Majd óvatosan leszálltam, és azonnal besiettem a kórházba, hogy megkeressem Carlisle irodáját. Amint odaértem az ajtó elé kopogtatásra emeltem a kezem, de Carlisle megelőzött.
• Gyere csak be, Rosalie – mondta gyorsan. Én pedig gondolkodás nélkül benyitottam, majd bűnbánóan lehajtottam a fejem.
• Nagyon sajnálom, hogy így elkéstem. Elaludtam. Nincs mentségem a dologra, de megígérem, hogy soha többé nem fordul elő – kezdtem el a magyarázkodást.
• Ugyan már, előfordul az ilyesmi – mosolygott rám Carlisle. – A kismamák van, hogy jóval többet alszanak, mint általában. Ez nem baj, legalább tud pihenni a szervezet. Jobb lenne, ha elkezdenénk a vizsgálatot. Kérlek, vetkőzz le, ott a paraván mögött. Találni fogsz egy kórházi hálóinget is, hogy ne legyen olyan kellemetlen majd felfeküdnöd a vizsgáló asztalra előttem.
• Köszönöm – mosolyogtam zavartan.
• Nincs mit – mosolygott rám kedvesen.

Még soha nem voltam nőgyógyászati vizsgálatom. Illetve itt az ember énem már biztosan volt, de én nem. Hiszen soha nem volt rá szükségem, mivel nem lehettem beteg, és terhes sem, így ez a vizsgálat kimaradt a létezésemből. Engedelmesen átvettem a kórház hálóinget, és a számat rágcsálva sétáltam ki a paraván mögül.

• Kérlek, feküdj fel az ágyra – mondta csendesen.

Majd felvette a vizsgálathoz szükséges kesztyűket. Én pedig odasétáltam az ágyhoz, és kikerekedett szemekkel vizsgáltam, hogy pontosan hogyan is kéne elhelyezkednem rajta. Végül megpróbáltam logikusan felfeküdni, és feltettem a lábaimat a két kengyel szerű valamibe. A hálóingemet pedig nem győztem húzogatni, mert nagyon kínosan éreztem magam.

• Nem kell félni, ez csak egy gyors rutinvizsgálat – ült le a lábaim között egy székre. – Dőlj hátra, és engedd el magad, vegyél mély levegőket, aztán mire észbe kapnál már készen is leszünk – mondta nyugtatóan. Én pedig megpróbáltam úgy tenni, ahogy kérte. Tényleg nem éreztem szinte semmit. Csak egyszer egy kellemetlen pillanat volt, amikor feszítést éreztem, de annyi. Azt hittem, hogy sokkal rosszabb lesz. – Készen is vagyunk – mondta Carlisle összeráncolt szemöldökkel. Ez nem jelent jót. Mindig, amikor így csinál egy betegre gondolva ott nagy a baj.
• Mi a baj velem? – kérdeztem azonnal idegesen. Nem lehet baj a babával, csak azt ne.
• Nem éreztél mostanában nagyon kellemetlen viszketést, szúrást, vagy bármi hasonlót? – kérdezte szomorúan. Hát tegnap óta, amióta a testemben vagyok nem tűnt fel.
• Nem igazán – mondtam őszintén.
• Értem. Akkor talán még ez a jobbik eset. Most nagyon intim kérdést fogok feltenni, de muszáj lesz válaszolnod – sóhajtott fel Carlisle.
• Igen, rendben – mondtam azonnal. Csak mondja már meg, hogy mi a baj.
• Milyen gyakran vagytok együtt a férjeddel, amióta terhes vagy? – kérdezte komolyan. Basszus, erre nem mondhatom, hogy fogalmam sincs. Nadine, segíts! Miért tűnik el állandóan? Biztosan nem akar zavarni, de én nem tudom, hogy mik a válaszok a kérdésekre.
• Nyugi, én végig melletted vagyok – jelent meg Carlisle mögött. - Csak háttérben maradok, hogy átélhesd a helyzetet - mondta utána. – A válasz a kérdésre, hogy most már csak hetente egyszer éltek házaséletet, de egy hónappal ezelőtt még heti két alkalom volt.
• Rose? – kérdezte Carlisle újra. Tudom, hogy kellemetlen a kérdés, de tudnom kell.
• Hetente egyszer, de egy hónappal ezelőtt még kétszer voltunk együtt – hajtottam le a fejem, és éreztem, hogy bele is pirulok a dologba.
• Értem – bólintott Carlisle.
• Mi a baj? Esetleg nem szabad már nekünk…? – kérdeztem idegesen.
• Nem, az nem gond. Kérlek, holnap gyere vissza, akkor már többet tudok. Most pedig felöltözhetsz – gurította hátrébb a székét, majd felállt. Ezután én is felkeltem az ágyról, és elé álltam. Pontosan tudja, hogy mi a baj, csak nem tudja, hogy hogyan közölje, úgyhogy biztosan csak időt próbál nyerni.
• Mondd el, hogy mi a baj – követeltem.
• Még nem biztos, hogy igazam van – szabadkozott.
• Pontosan tudjuk, hogy nem szoktál tévedni – keltem ki magamból. – Mi van velem?
• Sajnos, azt hiszem, hogy a férjed megcsalt téged, talán nem is egyszer – hajtotta le a fejét. Aha, azt hiszi. Gondolom, hogy Edward emiatt hívta félre tegnap, hogy elmondja, hogy Royce mit tesz velem.
• Ezt a nőgyógyászati vizsgálatból szűrted le? – kérdeztem kissé ingerülten.
• Nem, ezt abból szűrtem le, hogy nemi betegséged van, második stádiumban, talán a legfertőzőbb időszak. Nem tehetek semmit értetek – hajtotta le a fejét.
• Mi az, hogy nem tehetsz semmit értünk? A babámnak még nincs baja, igaz? Attól, hogy én beteg vagyok, ő még biztonságban van odabent, nem? – kérdeztem. Egy pillanattal később pedig már éreztem, hogy az első könnycseppek kibuggyannak a szememből.
• A babád már fertőzötten fog születni, hogyha egyáltalán életben lesz. Sajnálom. A szifilisszel fertőzött babák jelentős százaléka halva születik. Teljes életet pedig soha nem fog tudni élni – mondta szomorúan.

Szifilisz? Megcsalt engem, valami utolsó szajhával, és még meg is fertőzött a babámmal együtt. Az az utolsó mocskos, álszent, nyavalyás… 

• Nagyon sajnálom, Rosalie. Lehetséges, hogy valami csoda folytán a babád viszonylag normális életet élhet majd, de nem tudok garantálni semmit. Elkezdhetjük a kezelést, és talán még meggyógyíthatlak, de a babádnak már akkor is késő. Lehet még gyermeked, de ő nem lesz egészséges – mondta együtt érzően. Istenem, nem tehetem ezt egy kisbabával. Milyen életet élne? Nem hagyhatom, hogy egész életében beteg legyen.
• Van valami megoldás rá, hogy ne szenvedjen? – kérdeztem zokogva. Nem hagyhatom, hogy fájdalmai legyenek, vagy hogy súlyos betegsége. Nem lennék képes végignézni, ahogy haldoklik.
• Ez hogy érted? – kerekedtek el Carlisle szemei.
• Szeretném, ha gyorsan, és fájdalommentesen távozhatna az életből – sírtam. Nem fogom hagyni, hogy rossz legyen neki. Ő az én kisbabám, és ha úgy a jobb neki, hogy elengedem, akkor el fogom engedni.
• Rosalie, még nem biztos, hogy feltétlenül ez a legjobb megoldás, ha pedig így érzed, én akkor sem segíthetek. Az orvosi esküm kizárja, hogy segédkezzem neked ebben. Te pedig hidd el, hogy ahogy meglátod a picit, azonnal elszállnak majd az ilyen buta gondolataid.
• Azt majd én eldöntöm, hogy mi a legjobb a számára, az én kisbabám – mondtam zokogva.

Majd berohantam a paraván mögé, felöltöztem, amilyen gyorsan csak tudtam, és már rohantam is haza. Meg sem vártam, hogy Carlisle mit akar még mondani, már csak az érdekelt, hogy szembenézzek a férjemmel, és az biztos, hogy lesz hozzá jó néhány keresetlen szavam. Nem telt sok időbe, amíg hazaértem, mert a hintó szerencsére még mindig ugyanott állt, ahogy hagytam. Így azonnal haza tudtam sietni, de a férjem már nem volt otthon. Ettem egy kis levest ebédre, hiszen a kicsit táplálnom kell, még akkor is, hogyha beteg. Nem ő tehet róla, hogy ez történt velünk, csakis az apja a hibás, senki más. Hogy volt képes megcsalni engem? Miért? Nekem emberi életemben nem lehetett volna boldog a létem? Mit vétettem, amiért folyamatos megaláztatások, és bántalmazások érnek? Ennyire nem lehetek szörnyű.

• Nadine, itt vagy? – kérdeztem magamba roskadva.
• Igen, itt vagyok – jelent meg előttem a kérdezett. – Miért hoztál ide? Miért kínzol? – kérdeztem kétségbeesetten.
• Én csak azt mutatom meg, hogy mi lett volna ha. Te elsőként ezen az úton akartál elindulni, és most már ezt kell végigjárnod először. Ez is egy alternatív lehetőség. Természetesen nem kell ezt a lehetőséget választanod, de ha elindultál rajta, akkor jobb, ha végigjárod, így nem maradnak benned kétségek – ült le mellém. – Sajnálom, hogy ez is egy rossz lehetőség, de hidd el, hogy rossz és jó alternatívák mindig vegyesen állnak a rendelkezésedre. Legyél egy kicsit türelmesebb. Azt hiszed, hogy nem lehetsz boldog itt. Azt nem mondom, hogy hosszú élet vár rád, de érdekes lesz a végkifejlett, ha hajlandó vagy kivárni.
• Szerinted érdemes? – kérdeztem könnyes szemmel.
• Szerintem, igen, de tégy úgy, ahogy jónak látod. Hogyha akarod, akkor már itt sem vagyunk. Vagy ha úgy érzed, akkor kiszállhatsz a testedből is, és lehetsz megint külső szemlélő – ajánlotta Nadine.
• Nem, maradok, egy kicsit még szeretném érezni a kisbabámat – simítottam végig a hasamon.
• Rendben van, akkor próbáld meg kiélvezni az időt, ami még megadatott nektek – mondta együtt érzően. Majd kedvesen megsimogatta az arcom, és megint eltűnt.
• Köszönöm – motyogtam a légüres térnek, ami előttem volt.
• Mit köszönsz, és kinek? – lépett be Royce széles vigyorral a szobánkba. – Hogy van az én gyönyörű feleségem? – kérdezte nyájasan. Majd egy csokor rózsát húzott ki a háta mögül.
• Betegen – üvöltöttem a képébe. – Miféle szajhával fertőzted meg magad, aki miatt a kisbabánk beteg lett, és én is? Máshogyan nincs esély arra, hogy ilyen betegségem legyen, csak akkor, hogyha semmibe véve az eskünket megcsaltál – keltem ki magamból. – Hogy lehettél erre képes? Mivel érdemeltem ki, hogy ne szeress engem? Talán nem voltam jó feleséged? Sosem tiltakoztam, amikor megkívántál. Miért?
• Mi a fenéről beszélsz? – tette az ártatlant.
• Ma voltam az orvosnál, mint tudod. Kiderült, hogy szifiliszem van, és az orvosom szerint ez a betegség a születendő gyermekemre is hatással lesz. Nem csak engem taszítottál fájdalmas kínhalálba, hanem a gyermekedet is – mondta dühösen. Majd felpofoztam. Egyszerűen nem tudtam tovább türtőztetni magam, és nem is akartam.
• Valóban? Nos, tény, hogy én is beteg vagyok, de honnan tudhatnám, hogy nem tőled kaptam el? Gondolkozz egy picit, a házvezetőnőnk tegnap azt mondta, hogy a Cullen ficsúr igen közvetlenül bánt veled. Felhozott a szobánkba, levette a kabátod, a cipőd, betakargatott. Érdekes – mondta gúnyosan.
• Hogy merészelsz? Edward Cullen legalább egy igazi úriember, veled ellentétben – sziszegtem dühösen.
• Á… értem. Ezek szerint ez az úriember soha nem lenne képes megfertőzni téged bármivel is. Ki tudja, hogy hány asszonyt csábított már el a férjétől.
• Te is tudod, hogy nem én csaltalak meg téged, hanem fordítva. Ne keverj bele ebbe tisztességes embereket. Ők csak törődni akartak velem, és kedvesek voltak, nem úgy, mint te, aki csak kirakatnak tartottál mindig is magad mellett, és még a gyermekemet is megölted – mondtam dühösen.
• Na ebből most már elég – kevert le egy hatalmas pofont. Én pedig zuhanni kezdtem a föld felé, de még mielőtt elestem volna valaki elkapott.
• Ne merészelj kezet emelni rá – hallottam az ingerült hangot. Amit egy hangos morgás követett. Próbáltam magamhoz térni, de aztán magával ragadott a sötétség. Amikor felébredtem már egy ágyban voltam. Fájdalmasan az arcomhoz kaptam. Royce hatalmas ütésétől még mindig zsongott a fejem. Próbáltam felkelni, de egy apró kéz megindult felém, és visszanyomott az ágyra.
• Nincs semmi baj, kedvesem – hallottam meg a kedves hangot. Azonnal arra kaptam a fejem, és a tekintetem találkozott Esme aggódó szemeivel. – A támadóitokat már keresik – fűzte még hozzá. Támadóinkat? Miről beszélünk? Ja, persze egy morgás. Aztán minden elsötétült. Valaki megmentett engem.
• Royce? – kérdeztem kiszáradt torokkal.
• Nagyon sajnálom, Rosalie, de a férjed nem élte túl a támadást – mondta Carlisle szomorúan.

Nem élte túl? Valaki megölte Royce-t? Ki tehette? Vajon szimplán betörtek hozzánk, vagy csak engem mentett meg, bárki is volt az. Fürkésző tekintettel figyeltem Carlisle-t, akinek a vonásai ugyanolyanok voltak, mint az előbb. Egy szemernyi bűntudat, vagy megbánás sem volt benne. Bár ő nem is lenne képes meggyilkolni senkit. Mi a fene történt, amíg nem voltam magamnál? Majd ha egyedül leszek, akkor megkérdezem Nadine-t.

• Jól érzed magad, kedvesem? – szorította meg Esme a kezemet. Várjunk csak, hogy kerültek ők ide? – Ahogy Carlisle meghallotta, hogy történt, azonnal idesiettünk. Reméltük, hogy nem esett bajod.
• Jól vagyok, azt hiszem – lábadt könnybe a szemem. Egészen addig jól vagyok, amíg nem gondolok bele, hogy a kisbabám beteg, és én nem tudom meggyógyítani, és Carlisle sem tudja. Senki sem tudja.
• Nyugodjon meg, asszonyom – lépett elém a rendőrfőnök. – Ne féljen, megtaláljuk a férje gyilkosát. Dr. Cullen addig is felajánlotta, hogy vigyáznak Önre, nehogy visszajöjjön az az ember, aki megtámadta Önöket. Minden rendben lesz – szorította meg ő is a kezemet. – Addig is megkérdezném, hogy emlékszik valamire a támadásból?
• Olyan gyorsan történt – mondtam feldúlva. – Egy szempillantás alatt elvesztettem az eszméletemet.
• Értem, nem is csodálom, hölgyem. Hatalmas ütést kapott a fejére – bólintott rá a rendőrfőnök. Remélem, hogy nem kapják el a megmentőmet. Hálával tartozom neki. – Ha valami eszébe jut, akkor kérem, csak küldessen értem nyugodtan.
• Úgy lesz, uram, köszönöm – mondtam könnyes szemekkel.
• Kérem, most hagyják pihenni őt, nagyon nagy sokk érte, és ez árthat a babának is – lépett elém Carlisle egy injekciós tűvel. – Adok egy enyhe nyugtatót, amitől semmi baja nem lesz a kicsinek, de képesek lesztek pihenni. Most erre van szükségetek – mondta Carlisle határozottan. Majd egy kis fertőtlenítővel megtisztította a karom, és beadta az injekciót. – Nem lesz semmi baj, vigyázunk rád – hallottam még Esme nyugtató szavait. Azután pedig elnyomott az álom.