A hideg szél fújt és én az úton fekve vártam a halált. Fáztam, de közben csodálkoztam is, hogy miért zavar a hideg, amikor olyan rettenetes fájdalmaim voltak. A hó elkezdett esni pedig már április vége volt. Még jobban fáztam. Nem tudom pontosan mennyi idő telt el, míg ott feküdtem, de a halál még mindig nem jött. Nem értettem, miért késik olyan sokáig… 
Ekkor valaki felemelt a földről és futva indult el velem. Kinyitottam a szemem és körülnéztem. Dr. Cullen volt az. Eddig utáltam őt és a családját, mert mind szebbek voltak, mint én még a férfiak is. Most viszont megkedveltem, amiért megpróbálja megmenteni az életem. Egy perce mehettünk és már el is értük a házukat. Hogy lehet ez, hiszen ők az erdőben szélnek laknak, ami legalább tíz kilométerre volt a házunktól.

Egy meleg jól megvilágított szobában találtam magam. Carlisle vizsgálgatott az orvosi műszereivel, majd, az arca eltorzult. Talán nem tud megmenteni?  
- Kérem, ne hagyjon meghalni, kérem! – suttogtam, mert a fájdalomtól alig bírtam beszélni. 
Mélyen a szemembe nézett és ő is suttogva kérdezett tőlem. 
- Bármi áron? 
Bólintottam, mert megszólalni már nem tudtam. Apám biztos fizet neki annyit, amennyit csak akar. Ekkor felém hajolt és megharapott a nyakamnál, a bokáimnál és a csuklóimba. Felsikoltott, mert azt hittem ő is bántani akar, mint Royce és a barátai. A fájdalmam nem szűnt meg, sőt felerősödött. Könyörögtem Carlisle-nak, hogy öljön meg, megfogta a kezem és minden sikításom után azt hajtogatta, hogy bocsánat. Amikor Esme és Edward visszaért nekik is könyörögtem, hogy öljenek meg.

Egy nap elteltével mikor már nem sikítoztam és a fájdalom is alább hagyott Carlisle ismét megszólalt. 
- Elkel neked magyaráznom valamit. A családom és én vámpírok vagyunk, de nem az a fajta, aki emberi vérrel táplálkozik, hanem olyanok, akik állati vérrel táplálkoznak, vagyis egyszerűen „vegetáriánusok” vagyunk.  És mivel megharaptalak te is vámpírrá fogsz változni. 
- Nem hiszek magának, vámpírok nem léteznek! – a hangom visszanyerte a határozottságát, de még mindig rekedt voltam.  
A fájdalom ismét visszább húzódott. Edward állt oda mellénk és megkérte Carlisle-t, hogy beszéljen vele a másik szobában. Hallottam a lépteik halk neszét és azt is meg tudtam különböztetni melyikük Edward és melyikük Carlisle. 
- Ennek meg mi értelme volt, Carlisle? Éppen Rosalie Hale-t?  
Nem tetszett a hangsúly, amivel a nevemet ejtette ki mintha valami baja lenne velem. 
- Nem hagyhattam meghalni – mondta Carlisle csöndesen. - Borzalmas… kár lenne ezért a lányért! 
Edward ordibálni kezdett és Carlisle anélkül, hogy saját magát védje végig hallgatta Edwardot. 
- Olyan kár lenne érte! Nem hagyhattam meghalni – ismételte Carlisle suttogva. 
- Hát persze, hogy nem – helyeselt Esme. 
Egyre jobban kezdtem hinni abban, hogy Carlisle és a családja vámpírok, de még mindig nem hittem nekik. 
- Minden percben egy csomó ember hal meg – emlékeztette őket Edward. – És nem gondolod, hogy Rosalie túlságosan feltűnő jelenség, akit sokan felismernek? Kingék kénytelenek lesznek mindenfelé keresni… nem mintha bárki is gyanakodna arra a féregre! –morogta.  
Ennek örültem szóval ők is tudják, hogy Royce a bűnös!

A második napon a fájdalom enyhülni kezdett, először az újbegyeimből tűnt el majd a tenyeremből. 
- És mihez kezdünk vele? – kérdezte Edward viszolyogva. 
Carlisle felsóhajtott. 
- Ezt természetesen neki kell eldöntenie. Lehet, hogy a maga útját akarja járni. 
Most már a nagyját elhittem annak amit Carlisle mondott. Megrémültem. A tudat, hogy többé nem térhetek vissza a családomhoz fájdalmasabb volt, mint Carlisle mérgének hatása.  
A harmadik napra a fájdalom fokozatosan múlt el. A kezeim és a lábaim már nem fájtak. A nap végére a fájdalom már csak a mellkasomban kínzott. A szívem olyan vadul vert, hogy azt hittem eltöri a bordáimat. A szívem még egy utolsót dobbant majd megállt. A fájdalomnak nyoma sem maradt. Viszont a torkom úgy égett mintha felgyújtották volna.  
Carlisle és Esme újra elmagyarázták nekem mi is lettem és most már hittem nekik.

- Mikor akarsz vadászni? –  meglepetésemre most nem Esme vagy Carlisle volt az, aki kérdezett, hanem Edward. 
Az öröm, hogy ő is hozzám szólt hamar elszállt mikor rájöttem, hogy nem értek a fegyverekhez. 
- Nem használunk fegyvert a vadászathoz Rosalie – válaszolt Edward a gondolatomra, de most újra kicsit lekezelő volt a hangja. 
- Akkor hogyan én sosem értettem az ilyesmihez…  
- Majd megmutatjuk neked, gyere! – bátorított Esme. – Egyébként ösztönösen tudni fogod. 
Kirohantak az ajtón én pedig követtem őket aztán az erdő felé vettük az irányt. Edward futott elől mögötte Carlisle és meglepetésemre én voltam a harmadik mögöttem pedig nem sokkal lemaradva Esme futott. Az új vámpír szememmel mindent tisztán láttam. A levelek erezetét, az apró bogarakat az avarban és a fa kérgén lévő hajszálnyi repedéseket is. És a hallásom is tökéletes volt hallottam a mögöttem rohanó Esme légzését mely egyenletes volt pont, mint Edwardé mellyen nem változtatott a futás. 
Ekkor megtorpantam a szél különös illatot hozott felém. Emberi emlékeim közt nem találtam ehhez foghatót. Bár az emlékeim homályosak voltak volt pár olyan emlék, amire tisztán emlékeztem, amire viszont nem akartam emlékezni. Kelet felé vettem az irányt és követtem a szagot. A vállam felett hátrapillantottam és arra lettem figyelmes, hogy most én futok elől. Nem telt sok időbe mire elértem a szag forrását.

Szarvasok! 
Rávetettem magam egy szarvasbikára és a nyaki artériájánál elkezdtem szívni a vért. Finom volt, és megszüntette a torkomban lévő égést. Esme-nek igaza volt ösztönösen tudtam mit kell tennem. Láttam, hogy ők is úgy tesznek, mint én.  
Miután végeztem a szarvasommal, szégyenkezve vettem észre, hogy a ruhámból már alig maradt valami. Elbújtam egy fa mögé, hogy ne vegyenek észre. Bosszantott, hogy Edward még csak meg sem bámult. A férfiak általában mindig megbámulnak.  
Pár perc múlva Esme egy blúzzal és egy nadrággal tért vissza, amit odaadott nekem. 
- Köszönöm! – suttogtam. 
Felvettem a ruhát. A szaga pont olyan volt, mint Esme-é.  
- Jól csináltam? – kérdeztem bár jól tudtam, hogy igen, de azért jó, ha megdicsérik az embert. 
- Ügyes voltál! – dicsért meg Carlisle és Esme, Edward viszont meg sem szólalt. 
Az égés most ismét visszatért a torkomba. De ezen túl már tudni fogom mit tennem és meg is teszem.