(Jacob) 
 
- Ez gáz öregem! 
- Nekem mondod?  
Ott állt előttem, kezeivel a nyakkendőcsomóját igazgatta, miközben szemében a kín és a kétségbeesés furcsa egyvelege jelent meg. Kis túránk elején még egészen elemében volt, sőt idegesítőbben viselkedett, mint eddigi pályafutása során bármikor. Bezzeg, amikor a negédes mosolyú segítőlány a tízedik öltönnyel sétált felénk, már nem volt annyira derűs. Hát igen. Az, aki megkeseríti mások életét, ne várjon kevesebbet büntetésül, mint a mai nap. 
- Hát ezt aztán ne! Ezt még a nővéred kedvéért sem veszem fel haver! – Hát, ami igaz az igaz. A mai napot csakis Rachel-nek meg ennek az ízig-vérig papucs Paul-nak köszönhetjük. Amikor a nővérem értesült Sam-ék esküvői terveiről szinte azonnal beindult a szervezési mániája, Paul meg képtelen volt nemet mondani élete értelmének. „Hát persze, hogy elmegyünk ruhát próbálni a fiúkkal, kicsim!” Áh, totál rosszul leszek már akkor is, ha csak a szerelmes duruzsolásukra gondolok. 
- Ha jobban belegondolunk, akkor nem is a nővérem, hanem Sam és Emily kedvéért vennéd fel…de másfelől viszont Rachel totál kiakadna,  ha valami szakadt elnyűtt cuccban flangálnánk az esküvőn. 
- Te miért nem vagy kiakadva Jake? Csak nem megtetszett a vasalting meg a puccos lakcipő? – Quil megjegyzésére ő és Jared fülsüketítő nevetésben törtek ki, már-már azt hittem, hogy összeroskadnak a próbafülkék. Persze Embry és Seth sem maradhatott ki a vihogó-versenyből, így teljes volt a hangzavar. 
- De, csakis! Hisz tudjátok, mióta vágyom egy cilinderre meg egy sétapálcára. Gyerekkori álmom egy puccos monokli. 
Nem titkolt szarkazmusom még az eddigieknél is nagyobb nevetést csalt ki a többiekből. Mit is tehetnék? Race megállíthatatlan, ha valamit a fejébe vesz. S bár tudtam, hogy minden farkasos bevésődés nélkül Paul helyében én is igenlő választ adtam volna nővéremnek – mégsem vallhattam be mindezt. Race túlontúl ijesztő, Paul meg túlontúl idegesítő. A gondolatmenet végére nem tudtam elfojtani hatalmas megadó sóhajomat.   
- Szerintem mára már eleget játszottunk farsangosat. Nem gondoljátok, hogy ideje lenne visszatérni a jó kis otthonos zöld rengetegbe? 
- Sose gondoltam volna, hogy valaha ezt fogom mondani, de ez egy jó ötlet Paul. 
- Fogd be, Seth! 
- Akkor én előre megyek és bestartolom a kocsit. Remélem a lányok nem fulladtak bele a táskarengetegbe, amit felhalmoztak az elmúlt 2 óra során. 
- Oké, Jake. Mindjárt jövünk mi is. 
Azzal a lendülettel kikerültem a temérdek flancos ruhafogast és már ott se voltam. Mintha valami mérhetetlen veszély elől menekültem volna, úgy hagytam magam mögött a ’ nyitva ’ üzlettáblát és a sok ijesztően meredező próbababát. Komolyan elkezdtem merengeni azon, hogy vajon miért hagyjuk magunkat egy fojtogató markú diktátor akaratának alávetni, de aztán beugrott, hogy ennyivel tartozunk a menyasszonynak és a vőlegénynek. 
Minden egy hónappal ezelőtt kezdődött, amikor is a másik nővéremék – Rebecca és a férje Tom, valamint a férjének bátyja Aaron – látogatóba érkeztek hozzánk. Roppant kedves családba házasodott Rebe azt meg kellett hagyni, a férje egy magas eléggé rokonszenves pasas, annak bátyja pedig tőle egy évvel idősebb, viszont valamivel alacsonyabb, jó humorú figura volt, aki láthatóan imádta a la push-i zöldellő tájat. Feltett szándékává vált egy itteni telek megvásárlása és ez a szándék elhatározássá fejlődött abban a minutumban, amikor találkozott Leah-val. Senki sem gondolta volna, hogy még egy nőnemű farkasnál is működik a bevésődés dolog. Én már semmin sem lepődtem meg, viszont kezdtem beletörődni a dologba, hogy a falka újabb tagja vésődött a családom egy tagjába, ráadásul pont Leah. Mintha Paul nem lett volna elég a nyakamba. Lassan a közhely, miszerint a falka egy család tényleg valóssá válik, míg én nem figyelek oda. Már csak annak örülök, hogy nincs még egy húgom vagy nővérem, mert még valakit ismét köszönthetnék a rokonságban.  
Szóval így történt, hogy Leah bárminemű szenvedés nélkül fogadta az örömhíreket: Emily várandós, és Sam minél hamarabb el akarja venni feleségül, hogy a kis jövevény már igazi családba szülessen. Irtóra irigyeltem Same-et, a boldogságfelhőket el sem lehetett hessegetni az ege felől – piszkosul boldog volt, hogy Em végre a felesége lesz ráadásul azonnal családot alapítanak. Persze az a tény se ment ki a fejéből, hogy mekkora mázli, hogy végre Leah is megtalálta a társát, így nem szenved a hirtelen jött esküvőtől, és szívesen elfogadja a koszorúslány szerepét is.  
Ő mint koszorúslány. 
Jesszus! Ennél már csak engem volt nehezebb elképzelni, amint Sam mellett álldogálok, mint az esküvői tanúja. Sajnos a vőlegény úgy gondolta, hogy nekem is leoszt egy kis darabot a boldogságából, ha felkér erre a posztra. És örültem is neki, de tényleg. Csak sajna nem tudtam teljes szívemből átérezni azt az állapotot, amiben a többiek egyre gyakrabban lebegtek. Mostanában a körülöttem lévők sorra burkolóztak az öröm kéjes mámorába, és még ennél többen kezdtek a szerelem édes buborékai között tévelyegni, ami kezdett egyre jobban lehangolni. Itt volt az orrom előtt az örök szerelmes Sam, az újdonsült szerelmes Leah, az idilli szerelmes Jared, az idegesítő szerelmes Paul és a gyerekkorba visszazuhanó „szerelmes” Quil. Mindközül a legutolsó párocskával szerettem a legkevésbé összefutni, míg kettesben matek házit írogattak, sőt bármit csináltak előttem, az csak egyszerűen irritált. Claire nemrég töltötte be a 8. életévét és elbűvölő ifjúhölgy lett, aki egyre több időt töltött együtt Quil-lel, ami teljesen magától értetődő. Egyre jobban kezdték megérteni egymást, egyre jobb barátok lettek és Claire egyre jobban emlékeztetett az én űrömre. Semmi hasonlóság nem volt a két lány között, mégis ahogy néztem őt és a jövőbeli társát, elfogott a nosztalgia és a gyomrom görcsbe rándult. Két évvel ezelőtt Ő és én is hasonló látványt nyújthattunk, de most. Csak az üresség maradt nekem, meg ez a sok hősszerelmes. 
- Héj, Jay! Erre - erre, itt vagyunk! – Széles vásznon kellene mutogatni Race vigyorát, amint egyik félig szabad karjával integetett, miközben Kim a nővérem háta mögül még több táskát kotort elő. Ez klassz. Úgy néz, ki málhás lónak néznek majd, vagyis inkább málhás farkasnak. 
- Héj, mi a helyzet? Megvettétek az egész boltot vagy mi?  
- Ugyan dehogy, Jay, csak pár szükséges holmit szereztünk be. 
- Szükséges? Miért talán megint máglyát készülünk gyújtani a parton és elfogyott az égetnivaló? 
- Ha-ha. Nagyon vicces Jacob. A többiek merre kóborognak? 
- Nem tudom, szerintem Paul megfojtotta magát a nyakkendőcsomóval, a többiekre meg csak simán ráomlott a próbafülke. 
- Milyen vicces kedvedben vagy ma Jake. Sajna közölnöm kell veled, hogy még az a csomó sem volt elég szoros ahhoz, hogy távol tartson az én királynőmtől. – Paul karja lanyhán libegett a nyakamban miközben bárgyú vigyorral bókolt Rachel-nek. Ez a nap rosszabb nem is lehetne! 
- Indulhatnánk már srácok? Találkozóm van Claire-vel a suli előtt. 
- Szerintem is mehetnénk már. Te mit gondolsz Kim, a part elég hívogatóan festhet naplemente előtt? 
De. Igenis lehet még pocsékabb ez a nap. Lassan indultunk a kocsiig, vagyis a kocsikig, párokba tömörültünk és persze cipekedtünk a felesleges holmikkal. 
- Öregem, ha én is ilyen félőrült leszek, akkor a bevésődés után 24 órával lőjetek le! 
- Ugyan, amint megtörténik, már el is felejted ezt az ésszerű kívánságot. Bárcsak Paul kért volna meg azelőtt hasonlóra! – Seth a számomra kellemes társaságba tartozott, őt még nem babonázta meg senki, így könnyedén találtam meg vele a közös hangot és hagytam gondolataimat elsodródni.  
De meddig?!  
Amint egyedül maradtam a kattogó agyammal, egyre csak kínba kergettem magam. Mindenegyes nap így telt el, minden egyedül töltött percben eszembe jutott Ő. Ő akinek még a nevének gondolatára is feszengeni kezdek, nem még ha ki is akarom mondani azt. Már lassan két éve, hogy fennáll ez az eszelős állapot, amiből nem találom a kiutat. Éppen akkor, amikor az életem a jó irányba kezdett terelődni, amikor megtaláltam azt, akit tényleg nekem szentelt a sors, amikor minden veszély elhárult, amikor neki szentelhettem volna örökéletem – akkor, abban az átkozott momentumban ért véget minden.  
A nap kellemesen sütött aznap, mi pedig Belláék kis erdei házánál játszottunk kettesben. Valami hihetetlenül varázslatosan festett zöld, fodros egész- szoknyájában, s csak egy mosolyába telt, hogy meggyőzzön: a kerti hintánkról hiányzik valami, szükség lenne pár dekoráló elemre! Persze az egészet szépen kitervelte, hisz a festékek és az ecsetek már bevetésre készen vártak az előszobában. Igaz még csak 4 éves volt, de egy 12 éves lányka izgalomtól kipirult arcával figyelt, miközben a kezemben lévő ecsettel „alkottam”. 
„- Jake, ez gyönyörű! Még, akarok még ” - és már kettecskén festegettünk a hintától nem messze, egy a közelben lévő placcon. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy méretes összpontosítással, és sok barna használatával, egy farkas körvonalaival babrál. Ezért hozzá igazodtam és közel az ő alkotásához hozzákezdtem egy barnahajú kislányhoz. Amikor meglátta az összképet elbűvölve tapsolt, és le nem vette volna a szemét a farkas felé nyúló lányalakról. Egész úton a Cullen – házig csak össze-vissza fecsegtünk a képzőművészeti technikáinkról, de a házba belépve csak mi ketten voltunk ennyire feldobva. Miután Edward száját elhagyta a „költözés” szó, a kétségbeesés sötét nyúlványai próbáltak kapaszkodni belém, de tudtam engem úgysem hagynának itt, ebben biztos voltam. De akkor meghallottam Carlisle és Edward közös farkasos-elméletét a félig vámpírok felgyorsult fejlődéséről és már tekeredtek is a végtagjaimra azok a sötét indák. 
Nem, nem tarthattam velük, mert mi van, ha valóban igazuk van? Ha a farkasok közelsége valóban olyan hatással van Rá, mint ahogyan a vámpírok közelsége Ránk? Akkor csak rontanék a helyzetén, csak felgyorsítanám a folyamatot és végül én lennék a veszte a legféltettebb kincsemnek. És ha ez bekövetkezne, mi lenne velem? És a családjával? Ezt nem engedhettem! Carlisle szerint ennek a feltevésnek nincs alátámasztó bizonyítéka, de mindenképpen elgondolkodtató, és én különösebb gondolkodás nélkül is tudtam a választ: amíg csak szemernyi esély is van rá, hogy a farkasok hatással lehetnek felgyorsuló növekedésére, addig távol kell tartanom magam tőle! Láttam Edward szemében, hogy micsoda megbecsüléssel, hálával és együttérzéssel néz rám, miközben gondolataimból már ismerte az elhatározásomat. Életem legnehezebb döntését. Már csak annyit tehettem, hogy biztosítsam – a Földhöz láncoló kapcsom, a legfontosabb dolog az életemben emlékezni fog rám és arra, hogy én mindig várni fogom. Ezért is adtam oda azt a karszíjat, azzal az emblémával, amelynek jelentését biztosra vettem, hogy ismeri.  Ennyit tehettem, még csak a másnapi búcsúzkodásra se mertem elmenni, mert tudtam, nem lennék képes nem megállítani a távolodó autót. 
A kínszenvedésem homokszemei lemondó lassúsággal kezdtek peregni magányom homokórájának falán. A kezdet pokoli volt. Esme és a többiek hiába erősködtek, hogy ezentúl is látogassam rendszeresen a házukat, én még csak az elképzelésbe is beleőrültem, hogy abba a számomra üres börtönbe, ahol minden Rá emlékeztet, belépjek. Kialakuló kis falkámat inkább szabadságra küldtem, mert tudtam, hogy csak gyötrődnének mellettem, és még Leah-t is lebeszéltem a maradásról. Valóban borzalmasan nézhettem ki, ha engedelmeskedtek nekem. Ez tuti, mert az Alfa–géneimet nem használtam rajtuk. Hónapokig éltem a magányos farkas szerepben, amit már túlságosan is jól ismertem. Az így eltöltött alkalmak közül ez a kis kalandom volt a legszörnyűbb. Azelőtt elképzelni se tudtam volna, hogy valakit még Bellánál is jobban fogok szeretni – azt meg pláne nem, hogy Őt is el fogom veszíteni. Talán ez az én sorsom, hogy egyedül farkasként járjam a vad burjánzó erdőket, és a magányom legyen az egyedüli társaságom. Végül aztán Seth és Leah utánam jött és az utóbbi egy kisebb hurrikánt szabadított rám, amikor leordibálta a fejem, hogy mit csinálok még mindig itt?! Billy aggódott, ezúttal jobban, mint eddig bármikor, ezért hazatértem és próbáltam a normális srác szerepét felvenni, a magányos farkasét pedig elvetni.  
Szánalmasnak éreztem magam, ahogy a volánnál ülve kisandítottam az ablaküvegen és beleborzongtam, hogy még a gondolataimból is kiöltem a nevét, képtelen vagyok kiejteni még magamnak is. Egy biztos, a régen oly kedvesen csengő nevet többé már nem ejtem ki egykönnyen. Azok az indák, amiket az akkori kétségbeesés formált máig rajtam voltak és miden nappal egyre mélyebbre húztak a privát szakadékomba. 
- Hmm. Már innen érzem Em ínycsiklandó muffinjának illatát. Taposs bele Jake, éhen halok! Nehogy a kismama felfaljon mindent, mire odaérünk! Azt hallottam, hogy ebben az időszakban hihetetlenül kívánósak tudnak lenni. 
Seth korgó gyomra kicsit belezavart a lassú, de biztos merülésembe, eddig észre se vettem, hogy a többiek egész úton mit sem vesztettek a jó hangulatukból és végigviccelték a távot. Örültem neki, hogy nem próbáltak bevonni a beszélgetésbe. Mostanában kezdtek ráérezni, hogy ilyenkor nem ajánlatos megpróbálni felvidítani, ezért békén hagytak. Viszont valamiért rátapostam a gázra, az ok nem Seth nyavalygása volt, de nem számított. Valamiért sietősre vettem. Mintha a ház vonzotta volna a gázpedálon álló lábamat, az meglódult és máris Sam-ék előtt parkoltam. A többiek csordaként rohanták meg a házat, én csak utolsónak kászálódtam ki a vezetőülésről, majd csoszogtam a verandáig. Hirtelen mindenki harsány hangja elcsitult, a házra ülő csenddel pedig keveredni kezdtek megint azok a furcsa vonzási érzéseim. Egy pillanatig nem láttam tisztán az előszobába, majd a csend falát áttörte egy hevesen verő szív ritmusa, amely mintha régi ismerősként üdvözölt volna. Amint a felismerés hullámai átcsaptak a fejem fölött, az én szívem is ráhangolódott a heves ritmusra, majd megtettem azt, amire idáig képtelen voltam – kiejtettem a kiejthetetlen nevet: 
- Renesmee!