(Jacob) 
 
Egyetlen hangos dallam töltötte be a kicsiny faházat abban a pillanatba, és az a szívem felajzott dobogása volt.  
Ba-bam, ba-bam, ba-bam! 
A felgyorsult ritmus lassan összemosódott, a konstans dübörgés betöltötte egész bensőmet. Ha valaki meg is szólalt a szobában, azt számomra százszázalékosan ütötte a belső hangerő. Hirtelen minden olyan könnyeddé vált, felszabadultság érzése kezdett áramlani ereimben. Mintha tonnás súlyok nyomtak volna agyon, amik eltiporni voltak hivatottak, de a testem mindeddig ellenállt a ránehezedő gravitációnak. S most, amint beléptem a faház ajtaján és megláttam a benne rejtőző alakot, a nehezékek szétroppannak egy pillanat alatt.   
Ba-bam, ba-bam, ba-bam! 
Akár a légkalapács hegye, ami egy sziklafalat zúz darabjaira, ehhez is lehetne hasonlítani ezt a morajt. Az elindító pedig csak Ő lehet: 
- Renesmee! 
Egyre csak azt hajtogattam magamban: Álmodom. Megőrültem. Meghaltam. Nem igazán tudnám megmondani, hogy melyik lehetőség a valóság. Csak bámultam magam elé és megállás nélkül azért könyörögtem, hogy bármelyik történt velem, az sose érjen véget! Nem érdekel, hogy melyik, csak tartson örökké! Ha ez a lány mellettem lesz mindvégig, akkor soha többé nem akarok felébredni, soha nem akarom, hogy az őrülettől lázas agyam kitisztuljon és magam állítom meg a szívem, ha akár még egy dobbanással közénk áll. 
Meglepettségem okozója, neve hallatán rám emelte tekintetét – apám azok a szemek. Annyira ismertem ezeket a csokoládébarna szemeket, mégis ott cikázott bennük valami új, valami egyedi, ami arról árulkodott, hogy ez mégsem ugyanaz a szempár. Minél tisztábban kezdtem látni a homályos szobában, annál jobban bizonyosodtam meg arról, hogy a halál utolért. Mi más magyarázná, hogy az eddigi összes gondom és kínom egy csapásra elillant, és felidézni is képtelen vagyok azokat a szörnyű érzéseket? Vagy mi magyarázza a tényt, hogy egy angyali teremtmény pillog felém hosszú szempillái alól? A tegnapok poklának tüze ma váratlanul kialudt, helyét valami egészen más, nosztalgikus tűz vette át. Izzás. 
- Szép napot Jacob Black! – Elkalandozó gondolataimat egy váratlan gesztus szakította félbe, ugyanis az angyal a nyakamba vetette magát. Egészen könnyed és rövid mozdulat volt, engem mégis meglepett, sőt. Az acélhuzalok, amelyek 6 éve a Földhöz szögeztek megremegtek. Remegtek? Inkább dühöngve feszültek neki a testemnek és szinte kényszerítettek arra, hogy rögtön felkapjam a kiválasztottat, és meghosszabbítsam a röpke ölelést. Csupán egy pont állt ellen a késztetésnek, a mellkasomban összpontosuló izzás helye.  – Vagy nevezzem Önt inkább Uramnak? Úgy látom, hogy a távollétemben eléggé elhivatalosodott ez a környék.  
Bénító hatása volt rám, hirtelen eszembe jutott, hogy vajon mióta szögelték le a lábam a küszöbre? Még arra se voltam képes, hogy az elhangzott – és érezhetően bökdösődő – kijelentést lereagáljam. 
- Nessie! Hát te meg, hogy csöppentél ide, kicsi lány? 
Eddig észre sem vettem, hogy valaki odakinn maradt a kocsiban, és a pillanatnyi tompa bambultságom miatt nem is fogtam fel azonnal, hogy az a valaki… 
- Seth! De jó látni téged, kisöreg! Ráadásul a megszólításod 50%-át eltaláltad. Kár, hogy a másik 50% idegesítőre sikeredett. 
- Nem igazán fogom, hogy miről is beszélsz kislány, de… héé! Mi az, hogy kisöreg? Amint látod szépen megnőttem ezalatt a 2 év alatt, szóval semmi lekicsinyítés, Ness! 
- Bocs, de ez volt az én 50% –om a lekicsinyítő köszönést illetően. 
Seth értetlen fejjel pislogott a játékosan pimaszkodóra. Mostanra kezdtem elhinni, hogy mégsem hallucinálom ezt az egészet. Egyrészt, mert álmodtam már róla, hogy Renesmee vajon, hogyan nézhet majd ki, ha egyszer felnő, de az álmomat ez esetben messze leverte a valóság. Másrészt, soha életemben nem voltam, és nem is leszek annyira kreatív elme, hogy kihallucináljak magamból egy olyan bárgyú pofát, mint, amilyet a háttérben Paul viselt. Elmés megállapításom alig pár másodpercig vonta el a figyelmemet, mialatt Emily és Leah mozgolódni kezdtek, a többiek egyelőre feszülten figyeltek, hogy mikor jövök már be az ajtón, míg Seth látszólag megvilágosodott. 
- Értem én, KISLÁNY! – somolygott Seth magában. - Bocsesz, de a meglepettségtől elfelejtettem észrevenni, hogy Te is… - villámgyors és szembeötlő le-fel végigmérés -…megnőttél. Hű, tényleg nagy meglepetésnek kellett lennie, ha efölött elsiklottam. 
- Kösz a bókot, KISSRÁC, de azt hiszem, a gyomrom nem veszi be még egyszer ezt a megszólítást. 
- Ebben egyetértünk. Oké, esküszöm, hogy eldugom ezt a szót a kutyaházam padlására, de csak akkor, ha… 
-… Ha én meg eldugom a „kissrác” szót a kriptám leghűvösebb és legködösebb koporsójába?  
- Ön a gondolataimban olvas, hölgyem. 
- Csak praxis kérdése, ura… vagyis, Seth. 
- Héj, miért nem kaptam meg a megtiszteltető Uram titulust? 
- Mert az már foglalt, haver! – kapcsolódott be Embry is a csevejbe, és elég célzatosan vigyorgott rám. 
- Valóban? Megtudhatnám, hogy ki előzött meg? 
- Az Alfád, tökfej! – Embry kaffogó vihorászása laza mosolyt csalt csodálatom hófehér arcára. 
- Hm, lesújtó vereség. De ez váratlan hallod-e? Lehet, hogy Jake itt a nagykutya, de attól az uramozás kicsit erős tőled. 
- Tudom. De engem is váratlanul ért, amikor Renesmee-nek nevezett. 
- Hú, mi ez a hivatalos hangnem, haver? 
- Én megmondtam. –pimasz kacaj, kacéran csillogó szemekkel párosulva. Csodálkoznak, hogy ajtóban álldogálok? 
- Ott a pont! –Seth keze elég jelentőségteljesen lökött hátba, és úgy éreztem, ez is célzatos gesztus. Akárcsak Embry előző „ODAFAGYOTT-A-SEGGED-A-KÜSZÖBHÖZ?” - pillantása, bár Seth sokkal hatásosabban adta tudtomra az egészet, és a lökése valódi löketként rántott vissza a fellegekből. 
- Mi abban a hivatalos, ha a nevén nevezek valakit? – Abban a momentumban, amikor a lábam előre mozdult, a többiek mintha felengedtek volna, és velem együtt a kisház mozgolódni kezdett. Ez idáig csak Emily és Leah sürgölődött a konyhában, míg a többi nézelődő mozdulatlanul nézelődött. Apám, ennyire érdekes arcot vágtam? 
- Nem zavar, ha a nevemen szólítanak, de mintha egyszer valaki azt mondta volna anyának, hogy ez a név eléggé hosszú. –mondandója közben felém táncolt, arcán üde mosoly húzódott. – Ettől a személytől egy sokkal egyszerűbb és jól bevált nevet vártam. 
- Vettem a lapot, Nessie. És akármit is mondanak mások, az a név, amit Bella kifundált tényleg kacifántos! 
- Ezt akartam hallani. –kezdtem úgy érezni, hogy mindenki magunkra hagyott a házban, pedig ez kicsit sem volt így. Látszólag átmentek „elfoglalt üzemmódba”: Embry és Paul bekapcsolták a tévét, hogy meccsnézésnek álcázhassák leskelődésüket; Emily, Leah és a hozzájuk csapódó Seth fürgén terítették az ebédlőasztalt, viszont látni lehetett rajtuk, hogy közben élesen nyitva tartották a fülüket is – szinte hangtalanul rámolták elő a terítéket. Egyedül Samen nem láttam a kíváncsiság nyomait, szemét le sem vette Emily alakjáról. Alig észrevehetően térképeztem fel a helyzetet, míg egy pillanatra sem vettem le az éppen padlót fixírozó lányról a tekintetemet. Látni lehetett rajta, hogy ő is elgondolkozott valamin. –Jake, annyira… 
- Hello, mindenki! Na, készen van már a vacsi? 
Egy félbeszakított mondat, egy félbeszakított megzavaróért kiállt!  
Nehézkesen pillantottam hátra az ajtó irányába, ahol épp Quil sétált be. Amint észrevette, hogy az enyémen kívül még 6 rosszalló szempár szegeződik felé, megtorpant. Meglepett, hogy még Sam is a „szúrószemű hatos” tagja volt. No lám, hát mégis hallgatózott a sunyi?! Quil nem tudta mire vélni a helyzetet, és kérdőn húzta fel egyik szemöldökét.  
- Mi történt? Újabb vámpírriadó? – és mindezt komoly arccal kérdezte. A hátam mögül halk kacaj csendült fel, mint az erdei méhek duruzsolása, pontosan olyan dallamban játszott. 
- Hát, ha az én személyemet elfogadod teljes vámpírnak, akkor talált süllyedt! 
-Nessie? Te? Itt?  De…hogy? És mégis…mikor? – Quil álla koppant a padlón, rögtönzött keveredettsége pedig hangosabb nevetést csalt ki Nessie-ből. 
- Igen. Én. Itt. Repülő + kocsi. Ma. 
- Hú, apám. Ez tök hihetetlen! Még csak ma jöttél és máris elnéztél felénk, nem semmi kiscsaj vagy te! 
Seth hahotázása hallatszott a konyha felől, amint meghallotta a ’ kiscsaj ’-t, Nessie pedig beletörődő képet vágott, a konyhai ricsajra pedig csak megforgatta a szemeit. 
- Hát, ez csak természetes, hogy amint tudok, jövök, nem? Elvégre itt tanyáznak a legjobb barátaim. – tekintetét végigfuttatta a társaságon, majd végül rám emelte csokoládébarna gömbjeit. 
- Amúgy nem Claire-t kellene hazafuvaroznod a suli elől, Quil? – Emily egyszerre volt az aggódó rokon, és a csípősen célozgató egyén, aki jelzi, hogy rosszkor jött a belépő. 
- De. Már megtörtént, hazafuvaroztam. 
- Ilyen gyorsan? –Em összeráncolta a homlokát. Ajjaj, itt bajok lesznek! 
- Hát, tudod a suli nincs annyira messze tőlük. És az erdő is közel van, meg minden. Claire pedig megkért rá, hogy… 
- Ezt nem hiszel el! Már megint farkasosdit játszottál az unokahúgommal? Hogy lehetsz ennyire felelőtlen? Hisz még csak 8 éves! Megígérted a legutóbb, hogy többé nem viszed a hátadon! 
- Igen, igen, tudom. De annyira szépen kérte, és tudod, hogy képtelen vagyok neki nemet mondani. Nem látott senki, és én nagyon óvatos vagyok. Sosem engedném, hogy baja essen! 
- Ebben biztos vagyok, de ez akkor is felelőtlen! – Em kezdett lenyugodni, amint Sam melléállt és megfogta a kezét. Tisztában volt vele, hogy Quil mindenkinél jobban vigyáz az unokahúgára, és sajnos azzal is tisztában volt, hogy ígéret ide ígéret oda, Quil sose fog nemet mondani Claire kívánságának. –Kész a vacsora, asztalhoz felelőtlen fiatalok! 
- Ez a beszéd, lássuk a medvét! –buzdult fel Seth, aki már a bevásárlás óta „éhezett”. 
- Medvét sajnos ma nem tudtam fogni a szupermarketben, de azért jó étvágyat! 
- Na, és Jared merre lófrál? –bökte tarkón Sam a máris habzsoló Sethet. 
- Csajozik a naplementében. Remélem sok D-vitamint szív magába, mert kaját itt nem talál, ha hazaér. – ördögi vigyorral forgatta meg kezében a merőkanalat, hogy egy újabb adagot szedjen. 
- Várd meg a testvéreidet is! –kapta ki a kezéből Leah a kanalat. –Ti srácok meddig álldogáltok még a szoba közepén? Gyertek, vagy ez a feneketlenedény mindent elpusztít. 
- Kösz, Leah, de én sajnos most megyek. Ma mindenképpen otthon kell vacsoráznom. Gondolom Alice és Esme már felforgatták a konyhát, és tűkön ülve várnak rám. 
- Máris elmész? De hiszen csak most jöttél. – Pánikszerűen forgolódtam. Magam mellett akartam tartani, soha többé el nem engedni! Arról szó sem lehet, hogy most, amikor újra mellettem van, váratlanul megint eltűnjön. Nem! 
- Aki most jött, az te vagy, Jake. Én már itt várok rád vagy 3 órája. Már azt hittem, sose értek haza a vásárlásból. 
- Én is azt hittem, hogy rövidebb ideig bírják majd a kiképzést. –értett egyet Emily is. 
- De legalább egy kis időre maradj még,Nessie, kérlek! Ne hagyj csak úgy itt! 
- Maradni nem maradhatok, viszont itt hagyni se hagyhatlak itt. Küldetésem van. –kacsintott kacéran. 
Angyal, aki küldetéssel érkezett a Földre. A gondolat mosolyt csalt az arcomra. 
- És vajon mi lenne az a küldetés? 
- Billy megbízott egy szinte lehetetlennek tűnő akcióval. Az mondta, hogy… - lábujjhegyre emelkedett és suttogást mímelve játszotta tovább a szerepét -… el ne hagyjam az Uley lakot nélküled!    
- Hát, akkor nincs más választásod, Jacob! Nekem is panaszkodott már az öreged, hogy mostanában hanyagolod az otthonvacsorázást. Szóval semmi ellenkezés! – Leah látszólag nagyon büszke volt magára, amiért ilyen szépen pátyolgatott minket, bár tudta, hogy nincs azaz Isten, akiért kihagytam volna Nessie ajánlatát. 
- Ez az. Nincs ellenkezés, velem kell jönnöd! Legalább nem egyedül sétálok el a kocsiig. – azzal a lendülettel Ness búcsút intett a társaságnak, és kitáncolt az ajtón. Mire visszafordultam, hogy hasonlóképp elköszönjek, a falatozó horda egy emberként integetett, hogy menjek már a fenébe, Embry pedig már-már kitaszított az ajtón. 
- Üdvözlöm a többieket! – integetett az ablakból Seth is, majd eltűntek, nekem pedig eszem ágában sem volt tovább a faházat nézni –életem értelme várt rám, mindössze 10 méterre tőlem. 
Talán mégis álom az egész!