Késő délutánra már a feldíszített fa előtt álltunk és csodáltuk.
- Felkészültél? – kérdeztem és Emily bólintására bedugtam az égősor dugóját a konnektorba. A kis égők felragyogtak, gyönyörű csillogásba borítva a díszeket.
Vendégem halkan felsóhajtott. A gyenge fényben egymásra mosolyogtunk.
- Boldog Karácsonyt! – suttogtam.
- Neked is Boldog karácsonyt, Bella! – válaszolta hálával a hangjában.
Mintha ezer éve ismerném, pedig szinte semmit sem tudok róla.
Miután dobtam egy nagyobb fát a kandallóra, leültünk a kanapéra egymással szemben. Egy ideig csak nézegettük a karácsonyfa fényeit és csendben hallgattuk a tűz pattogását.
Hihetetlen nyugalom szállt meg, rég nem éreztem ilyet.
- Jobban érzed magad? – kérdeztem tőle. Amikor délelőtt beszaladtam a városba, hoztam neki a patikából néhány készítményt a hányingerre. A gyógyszerész ajánlására vettem vitamint és tápszer készítményeket, ami jó a babának és a mamának egyaránt. Azóta nem próbálkozott evéssel, csak frissen csavart gyümölcslevet szürcsölgetett.
- Igen, sokkal. – elégedetten hunyta le a szemét egy pillanatra. – Nem értem, miért nem tudok enni, eddig mindig azt hallottam, hogy a kismamák kívánósak és rengeteget esznek – simított végig a hasán.
Ezen már én is gondolkodtam, mert ez valóban nem normális. Bár az egész terhessége nem az. Olyan, mintha a magzat felemésztené a szervezetét. Elveszi, amire szüksége van, miközben a másikat elsorvasztja. Persze, erről hallgattam előtte, nem akartam felizgatni. Olyan szeretettel simogatta a hasát, mint akinek nem számít sem az, ahogyan fogant, sem az, amivé válik. Bár nem tudhatjuk, mi lesz a „gyermek”, az biztos, hogy vámpír génekkel fog születni. Szegény lány, nem tudja mi vár még rá.
Igazából én sem, de sejtésem van róla. Megfordult a fejemben, hogy orvoshoz viszem, de átgondolva rögtön el is vetettem az ötletet, hiszen mit tudhat egy vámpírterhességről bárki is?
Persze Carlislen kívül…
Nem vettem észre, hogy ő is engem figyelt. Látszott rajta, hogy valami foglalkoztatja.
- Megkérdezhetem, hogy te mióta vagy vámpír? – zavartan magyarázkodni kezdett – Persze, ha nem szeretnél beszélgetni róla…
- Érthető, hogy kíváncsi vagy, én is az voltam – nyugtattam meg. Felidéztem, hogy bennem is mennyi kérdés kavargott annak idején.
Lassan hátradőltem a fotelban és magam alá húztam a lábam.
- Érdekel a történetem? – kérdeztem és bólintására hagytam, hogy előtörjenek a keserédes emlékek. Eszembe jutott az első nap és az aranyszínű szempár…
- A szüleim válása után én 17 éves koromig anyámmal laktam, de amikor újra férjhez ment úgy döntöttem, hogy apámhoz költözöm Forksba. Charlie volt a helyi rendőrfőnök. Először nehéz volt mindkettőnknek, de lassan összecsiszolódtunk. Egyikünk sem volt nagy társasági lény.
Új gimi. Gondolhatod, elég nehéz volt beilleszkedni. - Elmosolyodtam, és újraéltem az eseményeket.
- Ott ismertem meg Őket.
Ők is kilógtak a sorból, különcnek tartották Őket. Mint kiderült, nem véletlenül. Gyönyörűek voltak, fehér bőr, arany szemek, kecses mozgás és tökéletes megjelenés.
 Ők voltak Cullenék. Dr. Carlisle Cullen és felesége örökbefogadott gyerekei, két lány és három fiú. Ők voltak az én vámpírjaim! Négyen közülük párt alkottak, de a harmadik fiú volt minden csaj álma a suliban.
És az én álmom is Ő lett. Az első pillanattól kezdve éreztem a vonzást, ami felé húzott. Meglepődve tapasztaltam, hogy ez kölcsönös. – A képzeletem lassan szárnyra kapott és lebegve merültem el a rég elfeledett emlékekben. – Szerelmes lettem, örökre és visszavonhatatlanul. Vágytam rá és Ő is rám. – Halkan felnevettem – Persze Ő eleinte a vérem után sóvárgott, nagyon nehéz volt neki, hogy a közelemben legyen, és mégse öljön meg. De erős volt és később a vérszomja is csillapodott.
Életem legboldogabb hónapjai voltak. Minden percünket együtt töltöttük, elválaszthatatlanok voltunk. Ő alkalmazkodott az emberi dolgaimhoz, én pedig igyekeztem lépést tartani a vámpírságával. Tökéletes úriember volt, azóta sem találkoztam hozzá foghatóval.
De tiltott szerelem volt ez, hiszen ember nem tudhatott a létezésükről. A családja többé-kevésbé elfogadott, örültek a boldogságának. Én pedig izgatottan készültem, hogy feladva mindent közéjük tartozhassak. – egy ideig csendben maradtam, mert torkomat elszorította a jól ismert fájdalom.
- A 18. születésnapomon azonban minden megváltozott.
Egy csomagolópapír megvágta a kezem, és az egyik bátyja megtámadott. Nem történt baj, én nem haragudtam, hiszen csak baleset volt. – a jeges szorítás elhatalmasodott rajtam – De őt… ráébresztette, hogy mi nem tartozunk össze. Nem voltam elég jó neki és igaza is volt. Egy szerencsétlen, csetlő-botló emberlány, aki se nem elég okos, se nem elég csinos…
Nem hibáztattam érte. De amikor elmentek, a szívem darabokra tört, az álmaimmal együtt. – ösztönösen a szememhez nyúltam, hiába.
Felpillantva észrevettem, hogy Emily közelebb húzódott hozzám, arcán őszinte sajnálat tükröződött.
- Ez… szörnyű –szemeiből hatalmas könnycsepp gördült le, helyettem is sírt – úgy sajnálom – keze óvatosan simult a karomra. Az érintés mindkettőnket meglepett, mégsem húzódott el.
Keserűen rámosolyogtam.
- Ennek így kellett történnie.
Gondolatainkba mélyedve csendben néztük a karácsonyi izzó fényeit, majd lassan megint felém fordult.
- De ha Ő elhagyott, hogyan lettél vámpír? – kíváncsi tekintetét rám szegezte.
- Egy alkalommal nomád vámpírokba futottunk és az egyikük kinézett magának, meg akart ölni. Természetesen Cullenék megvédtek tőle és elpusztították. A társa azonban bosszút esküdött és mikor Ők elmentek, megkeresett. – Egy pillanatig haboztam, majd úgy döntöttem, hogy a farkasokat kihagyom a történetből – Megzavarták, így nem tudott megölni, de a harapása átváltoztatott.
Nyelt egy nagyot mellettem.
- Szóval harapással lehet átváltozni?
Bólintottam.
Újabb csend.
- És hány éves vagy?
- 18 – mosolyogtam – Már 42 éve. Egész pontosan 42 éve 8 hónapja 3 hete és 5 napja.
Elismerő pillantásától nevetnem kellett.
- Egyáltalán nem öregszel?
Megráztam a fejem.
- És nem is eszel. – ez már megállapítás volt.
Megint megráztam a fejem.
- Gyors és erős vagy.
Bólintottam.
Gondolkodó arcát látva segítettem neki.
- Tökéletes a látásom és a hallásom, sérthetetlen vagyok. Nincs szükségem levegőre, alvásra és nem dobog a szívem. – kikerekedett szemei láttán megint elnevettem magam.
- Ez nagyon szuper lehet! – jegyezte meg fellelkesedve.
Mosolyom keserű fintorba torzult.
- Az öröklét nagyon hosszú idő, főleg ha magányosan töltöd el.
A kandalló felé fordítottam a fejem és a tűzbe bámultam.
Megint hallgattunk, és mindketten figyeltük a lassan elparázsló fát. Odasétáltam, megpiszkáltam a kandallóvassal és egy újabbat dobtam rá.
- Nem mondtad a nevét.
Értetlenül néztem hátra.
- Egyszer sem mondtad ki a fiú nevét.
Ismét a tűz felé fordultam. Éreztem, hogy a piszkavas meghajlik a kezemben.
A szorító fájdalom elöntött és egy gyönyörű arc tolakodott az elmémbe.
- Edward – leheltem bágyadtan – Edwardnak hívták.