- Talán felnevelheted és vigyázhatsz rá te magad – mondtam lassan - de nem, mint ember…
Értetlenségét döbbenet, majd – legnagyobb meglepetésemre – lelkesedés váltotta fel.
- Megtennéd? – arca ragyogott.
Istenemre, tényleg lökött!
És megint csak saját magamra emlékeztetett.
Hirtelen én is elmosolyodtam, amit ő feltehetően igennek vélt, mert a nyakamba csimpaszkodva boldogan magához ölelt. Úgy örült, mintha egy vidámparki kiruccanást ígértem volna neki.
Először lefagyva viszonoztam az ölelést, a „szívemet” lassan melegség töltötte el. A törékeny, sovány kis test szinte elveszett a karjaimban. Végigsimítottam a hátán, sóhajtva beszívtam az illatát, ami a tengerre emlékeztetett.
Igen, meg fogom tenni.
Lassan kibontakoztunk az ölelésből, bizalommal teli szemeit az enyémbe fúrta. Úgy nézett rám, mint aki a sorsát gondolkodás nélkül rám bízza. Bizonyos értelemben így is volt. És én akkor eldöntöttem, hogy soha sem fogok visszaélni ezzel a bizalommal.
Végigpörgettem az eseményeket, amik előttünk álltak.
Ismét elbizonytalanodtam.
Nem amiatt, hogy átváltoztassam-e, hanem hogy hogyan is fogom mindezt megoldani. A szülés után mindjárt két újszülöttel kell megbirkóznom, és lássuk be, egyikhez sincs tapasztalatom.
- Ugye nem fogod meggondolni magad?
- Nem – ráztam meg a fejem – Csak… Mindent alaposan meg kell szerveznünk és mindenre fel kell készülnünk.
Olyan lelkesen bólogatott, hogy az megint mosolyt csalt az arcomra.
- Ez komoly, Emily – magyaráztam neki – Én még soha sem csináltam ilyet, még csak nem is láttam. De találkoztam már újszülött vámpírral – összeráncoltam a homlokom - Az átváltozás után nagyon nehéz lesz, csak a vérszomjat fogod érezni. Sok időre és önuralomra lesz szükséged, amíg le tudod győzni magadban a szörnyet. És később is komoly küzdelmet fog jelenteni, ha az én életvitelemet választod – kérdőn néztem rá.
Nem akartam megijeszteni, de zsákbamacskát sem árulhatok. Tudnia kell, mire számíthat. Később már nem lesz visszaút.
További bólogatás volt a válasz.
Átbeszélgettük az éjszakát. Minden kérdésére válaszoltam és megbeszéltük a kételyeimet is. Minden eshetőséget számításba vettünk. Egyetlen pillanatra sem ingott meg az elhatározása, és ez nekem is erőt adott. Hajnalra már több forgatókönyvünk is volt.
A baba, mintha érezte volna, hogy fontos dologról van szó, apró mocorgással sem zavarta az anyját. Ez Emilynek is feltűnt, mert hajnalban, mielőtt elszenderedett, sűrű simogatások közt megköszönte neki!
Egyedül maradtam a gondolataimmal.
Bekapcsoltam a számítógépet és nézelődni kezdtem a neten. Orvosi oldalak sokat foglalkoztak a szüléssel és a kisbabák körüli teendőkkel, de vámpír babyről sehol sem volt szó.
Sóhajtva léptem ki a teraszra.
Bárcsak lenne segítségem! Carlisle tudására lenne szükségem, de fogalmam sincs, merre lehet. Ő biztos tudná, mi a teendő. Abban sem kételkedtem, hogy egy szóra segítene, hiszen nála elhivatottabb orvossal még sohasem találkoztam.
De még ha félre is tenném a büszkeségemet, akkor sem tudom ilyen hamar előkeríteni.
Eszembe jutott, hogy talán felhívhatnám Stefant Romániában és érdeklődhetnék, hallottak-e már hasonló esetről. Ezt az ötletet azonban rögtön el is vetettem, nem lenne jó bevonni őket.
Egyedül vagyok.
Fejben egy listát készítettem össze, hogy miket kell minél hamarabb beszereznem. Az idő sürgetett, ezért eldöntöttem, hogy bemegyek a városba.
Kicsavartam néhány narancs levét és pohárba töltöttem. Átvittem a vendégszobába, amit Emilynek rendeztem be. A kanapé szerintem túl szűkös volt neki, ő ennek ellenére szívesen tartózkodott a nappaliban és csak éjszaka aludt a kényelmes franciaágyon.
Finoman megráztam a vállát, álmosan pislogott rám.
- Sajnálom, hogy felébresztettelek, de el kell mennem vásárolni a babának– elmagyaráztam, mire gondoltam.
Éberen bólintott. Gyorsan segítettem neki kimenni a mosdóba, aztán kérésére a kanapén helyeztem kényelembe. Mindent köré pakoltam, köztük egy mobilt is, hogy lehetőség szerint ne keljen felkelnie.
- Biztos eltart egy darabig, de nagyon sietek. Ha bármi történne, azonnal csörögj rám.
- Nem lesz baj, jól megleszünk – simított végig a pocakján, mire a baba óvatosan megmozdult, anélkül, hogy fájdalmat okozott volna neki.
Összemosolyogtunk és pár perc múlva már úton voltam. Az idő kitisztult, már a hó sem esett. Elgondolkodva vezettem Torontó felé.
Szerettem Kanadát, pont megfelelt az elvárásaimnak. Sehol sem maradok sokáig, de ide gyakran visszatérek.
Miközben azon gondolkodtam, miket kell vennem, behajtottam egy pláza parkolójába. Ismertem a helyet, tudtam hol találom a babaáruházat, bár még soha nem jártam bent. Úgy gondoltam,gyorsan fogok végezni.
Felmentem a harmadik emeletre és bevetettem magam az apró holmik világába. Ami első ránézésre egyszerűnek tűnik, az nem mindig az.
Egy eladó látva a bizonytalanságomat, odajött hozzám.
- Marie vagyok. Segíthetek? – kérdezte kedvesen
- Oh, igen, azt hiszem – kétségbeesve pillantottam körbe – Tudja, a barátnőm hamarosan szülni fog és megkért, hogy szerezzek be mindent a babának – meglepett tekintetét látva gyorsan hozzátettem – Babonából nem vásárolt eddig, most meg már alig bír mozogni.
Széles mosollyal bólintott, és feltett egy újabb kérdést.
- És fiú lesz vagy lány?
- Ööööö, nem tudom – nyögtem elkínzottan.
- Semmi gond, majd semleges színeket válogatunk és később a kismama kiegészítheti a ruhatárat.
Lelkesen bólogattam, remélve hogy már sínen vagyunk. De ki a fene gondolta, hogy egy csecsemőnek ennyi mindenre szüksége van! Szerencsére Marie nagyon értette a dolgát, így gyorsan végeztem. A hatalmas csomagokkal egyensúlyozva visszamentem a kocsihoz és bepakoltam.
Mivel Emily pocakban minden ruháját kinőtte és a szülés után is szüksége lesz pár új darabra, elindultam, hogy neki is veszek néhány darabot.
Felkerestem a kedvenc üzleteimet. Szerettem vásárolni. Ez is olyan időtöltés volt, ami felvidított, mert emberek között lehettem és ettől emberinek érezhettem magam.
Épp a hosszú sorok között sétáltam, leemelve egy-egy darabot, amikor meghallottam a hangját.
- Bella! – halkan mondta, tele megkönnyebbüléssel.
Úgy fordultam felé, mintha megcsíptek volna. Szemben állt velem, arany szemeivel szomorúan, mégis reménykedve nézett.
Egy másodpercig csak meredtem rá. Ez nem lehet!
El innen! – jött a késztetés és máris a menekülés útját kerestem. Hátra fordultam és igyekeztem emberi tempóban kimasírozni az üzletből.
- Kérlek, várj… - könyörgő hangja sem állított meg, tovább siettem. A bejáratnál azonban egy másik ismerőst fedeztem fel, tőle jobbra pedig egy harmadikat.
Remek, be vagyok kerítve!
Az esélyeket latolgatva megtorpantam, de nem akartam feltűnést kelteni.
Kihúztam magam és beletörődő sóhajjal fordultam vissza. Hangom keménysége engem is meglepett.
- Szia, Alice!