Álltam az ablaknál és a sötét erdőt bámultam. A hóesés már elállt, a fehér réteg dunnaként borította a tájat. A faágak roskadoztak a vastag hó alatt, a kopasz gallyak között átszűrődött a hold erős fénye. Minden mozdulatlan volt, mintha lélegzetvisszafojtva várna valamire.
Hatalmas volt a csend a házban is, csak a tűz ropogása és Emily érdes légzése hallatszott.
Az állapota ismét romlani kezdett, hiába kapta folyamatosan a vért. Időnként a láza is felszökött, mintha a szervezete tiltakozna a benne növekvő élet ellen.
Talán nekünk is kéne. Talán hiba lesz világra segítenünk. Mi van, ha veszélyes és mi teret engedünk neki?
Emily biztos benne, hogy élnie kell. Valóban nincs okunk félni?
Én mégis féltem. Féltettem a húgomat, aki csak az anyai megérzésére hivatkozva imádja azt a gyereket, aki fejlődik benne. Pedig bántani fogja, de őt ez sem érdekli.
Bizonyára én is így lennék. Azt hiszem.
Soha sem gondolkodtam azon, milyen lehet anyának lenni. Ez olyan távol állt tőlem, mint a Emmett-től a Barbie baba. És nem csak azért, mert én ezt sohasem élhetem át, hanem mert egyszerűen nincs érzékem a gyerekekhez. Kölcsönösen idegesítjük egymást.
Persze, ha mondjuk Edward lenne az apja, akkor azt hiszem egészen más lenne a helyzet. Mindent imádok, amihez köze van és az ő gyereke csakis tökéletes lehet.
Igen, azt el tudnám képzelni.
- Min gondolkodsz olyan elmélyülten?- a hűvös lehelet végigcsiklandozta a tarkómat. Lehunytam a szemem és mosolyogva hátranyúltam, hogy megérinthessem az arcát.
- Azon hogy a családunk valószínűleg teljesen kiirtja a vadállományt a birtokomon. Emmett étvágyát ismerve…- fordultam meg és öleltem át a derekát.
Mindenki elment vadászni, csak mi maradtunk Emilyvel. Carlisle sejti, hogy hamarosan beindul a szülés és nem akart kockáztatni.
- Nem hiszem, hogy ezért vagy ennyire feszült- puszilgatta tovább a nyakamat, ami kéjes vágyat gerjesztett bennem.
- A baba miatt izgulok kicsit- vallottam be, mire gyorsan felemelte a fejét és rám nézett, furcsa fénnyel a szemében.
- A babának nem lesz semmi baja, meg fog születni.
- Igen, persze, csak félek, nem követünk-e el hibát- fordultam újra a sötét táj felé, de kezét magam köré vonva továbbra is hozzá bújtam- Nem tudhatjuk, mire számítsunk.
- Bella! Nyolcan vagyunk egy újszülöttre, meg fogunk birkózni a helyzettel.
- Kettő- jegyeztem meg – két újszülött.
- Kettővel is. Bármi probléma merül fel, meg fogjuk oldani.
És én hittem neki.
 
Hamarosan megérkezett a kis társaság, elégedetten és aranyszeműen.
Carlisle rögtön megvizsgálta az időközben felébredt Emilyt.
Végig az arcát figyeltem, ahogy homlokráncolva gyorsabb cseppszámra állította a szereléket, amin keresztül a vért kapta.
Tudtam, hogy mindenkinek feltűnt húgom erőtlen, ritmustalan szívverése, ahogy küszködve harcol minden percért.
Amíg Esme frissen facsart narancslevet vitt a bágyadt Emilynek, a doki hozzám lépett és halkan beszélni kezdett.
- Be kell indítanunk a szülést, nincs idő tovább várni, a keringése hamarosan összeomlik.
Tudtam, hogy mindenki tisztán halja a szavait, kivéve az érintettet. Számat összeszorítva bólintottam.
- Mit tegyünk?
- Mivel így is gyenge, injekcióval nem szedálhatom és az altatás szóba sem jöhet. Arra gondoltam, Jasper lenyugtathatná, talán el is altatná, amíg kiemeljük a babát, aztán minél előbb el kell indítani az átváltozást- úgy nézett rám, mintha attól félne, hogy menten ájultan esem össze.
Na, hát még nem ismer!
- Rendben, megbeszélem vele- és már ott is álltam a kanapé végénél.
Fáradt mosolyt küldött felém és mikor nem viszonoztam, tudta mi következik.
- Eljött az idő- nyugodt kijelentését hallva büszkeség töltött el.
- Igen. Nézd Emily, semmit sem tudunk biztosra venni, így sajnos azt sem, hogy minden rendben lesz- fogtam meg a hideg kezeit- De azt megígérhetem, hogy mindent meg fogunk tenni, amit csak lehet.
Erőtlenül megszorította a kezem, majd könnyes szemmel suttogta.
- Bízom benned- körbenézve hozzátette- Mindannyiótokban megbízom.
Hozzá hajoltam és magamhoz szorítottam.
- Végig veled leszek.
- Igen, tudom- simított végig a hajamon- Szeretlek, Bella.
- Én is szeretlek, hugi.
Közben Carlisle utasításokat osztogatott a többieknek, hogy miket készítsenek elő. Gyorsan mozogtak és nem beszélgettek. Tudtam, hogy ez nekik is nehéz, Emilyt mindenki megszerette.
Amíg elkészültek, csendben ringattam a vékony testet, próbálva megnyugtatni mindkettőnket. A baba meg sem mozdult mindaddig, míg a kezem az óriási pocakra nem tévedt. Akkor egy óvatos, de határozott nyomást éreztem a tenyerem alatt. Egy másodpercre lemerevedtem, majd lágyan megsimogattam a területet. Emily gyenge mosollyal bólintott.
- Ő is szeret téged.
Szerencsére nem várt választ, mert erre nem tudtam volna mit mondani.
A nappali bútorait elhúzták, középre egy asztalt állítottak. Az ablakokat lefüggönyözték, nem mintha bárki erre járhatna ilyenkor.
A lányok törölközőket, lepedőket készítettek elő, amik halomban álltak egy fotelban. Elmondtam, hol találják meg a babaholmikat, így azok is ott sorakoztak a jövevényre várva. Carlisle az orvosi táskáját pakolta ki, hogy minden kéznél legyen.
Kibontakoztam az ölelésből és adtam egy puszit Emily homlokára, majd felnyalábolva az asztalhoz vittem. Végigfektettem rajta, valaki egy kispárnát dugott a feje alá. Hálásan pillantottam Edwardra.
A fiúk diszkréten elfordultak, amíg lesegítettük róla a hálóinget, amit eddig viselt. Rose feltekerte a fűtést, hogy ne fázzon.
- Akkor most egy kicsit bágyadtnak fogod magad érezni- lépett az asztalhoz Carlisle- Jasper fog ebben segíteni- intett a fiúnak, hogy kezdheti.
Én továbbra is Emily kezét szorongattam, aki lehunyt szemmel várakozott.
- Bella, így nem fog menni- szólt rám suttogva Jasper, mire értetlenül rábámultam.
- Jasper arra céloz, hogy a pajzsod miatt nem tud hatni Emilyre. Lazíts, drágám, mert ha így véded, nem fogunk boldogulni- simított végig a hátamon Edward.
Észre sem vettem, hogy köré vontam a pajzsomat. Valószínűleg az idegesség miatt. Erőt vettem magamon és visszahúztam. Abban a percben éreztem, hogy Emily elernyed és mélyeket szuszog.
Sikerült.
A doki azonnal kézbe vette a szikét és miután lefertőtlenítette a bőrfelületet, megejtette az első bemetszést. A felső rétegen gond nélkül átjutott, de ezt követően már nem volt ilyen egyszerű. A vér lassan lecsorgott az asztalra. A szobában hármunkon kívül senki sem vett levegőt.
- Túl kemény, valamiféle hártya védi a méhet, nem tudom felvágni- merengett a doki- Olyan, mint a vámpírbőr, nem lehet rajta áthatolni.
Ekkor a hatalmas domb, ami eredetileg Emily hasa volt, megmozdult. A döbbenettől mindenki lemerevedett. Hatalmas recsegés hallatszott belülről, mire Emily felnyögött a fájdalomtól.
Jasperre kaptam a fejem, aki látszólag erősen koncentrált, így Emily ismét elájult.
- A kicsi megpróbál kijutni- nyögte Edward a hátam mögül- Hallom a gondolatait.
Egy ideig hallgatott, majd iszonyodva rám nézett.
- Kirágja magát!
A döbbenettől megszólalni sem bírtam, hüledezve figyeltem az egyre hangosabb kaparászást.
- Segítséget kér, egyedül nem boldogul- hadarta izgatottan szerelmem- Ki kell szednünk valahogy, mielőtt leáll Emily szíve.
Mindenki tisztán hallotta a szabálytalan, kihagyó dobbanásokat. Tudtuk ez mit jelent.
A húgunk haldoklik.
Agyamat kavargó gondolatok lepték el. Nem veszthetem el.
„Ki kell szedni!…ki kell szedni!… ki kell szedni!”
Megígértem, hogy mindent megteszek ÉRTÜK!
Ösztönösen nyúltam előre és simítottam tenyerem a vérző hasra. Nem kellett sokat várnom, mire megéreztem a tompa nyomást és gondolkodás nélkül hajoltam előre. Fogam felhasította a márványkemény burkot, miközben fülemben dobolt Emily szívverése.
Éreztem a bentről kifelé tolakodó testet és egy utolsó tépéssel szabaddá tettem az utat számára. Néztem Carlisle kezeit, ahogy a résen kiemeli az apróságot, de már nem láttam semmit, mert érzékszerveim másra koncentráltak.
A csendre, ami Emily mellkasából jött.
A pánik hulláma elárasztott, döbbenten bámultam a mozdulatlan arcot. Fel sem fogtam a háttérből hallatszó rekedt babasírást és az őt csitító hangokat. Csak egyetlen hangot akartam hallani, azt a gyenge kis dobbanást.
Edward szinte azonnal Emily mellett termett és határozott mozdulatokkal elkezdte az újraélesztést, majd hamarosan Carlisle is csatlakozott hozzá. Összehangoltan dolgoztak, miközben egymásra sem néztek.
Gyerünk, hugi, nem teheted ezt velem!!!
A pulóverem újával letöröltem a számról a vért, ami undort váltott ki belőlem és Carlislet megkerülve közelebb léptem Emily fejéhez.
GYERÜNK MÁR! Mi lesz?
Végigsimítottam a haján, majd az arcán. Mintha csak aludna, semmilyen érzelem nem látszott a vonásain.
Nem lehet így vége!
Torkomban feltörni készült a zokogás.
Nem történhet meg!
Magamon éreztem Edward aggódó tekintetét, ahogy a többiekét is. Közvetlenül a hátam mögött állt Alice és Jasper, lélegzetvisszafojtva, de ugrásra készen, ha segítségre lenne szükség. Valószínűleg úgy gondolják, én fogok segítségre szorulni.
Igazuk lehet, mert már alig tartott meg a lábam.
Fülemet hegyezve továbbra is azt a dobbanást vártam, de hiába.
Csak pár perc kellene, csak addig, míg a méreg szétterjed.
Muszáj sikerülnie.
Lehajoltam és lassan oldalra fordítottam a fejét. Beleszagoltam a nyakába és gyorsan belemélyesztettem a fogaimat. A számban éreztem az ismerős, bár továbbra sem kívánatos vér ízét, majd hagytam, hogy a méreg átjusson a szervezetébe. Aztán a másik oldalon is megismételtem a műveletet és a csuklóin is.
Azután csak álltam lehunyt szemekkel és... imádkoztam.
Reméltem, hogy vámpír létemre is számít a fohászom és talán meghallgattatik. Ha létezik egy felsőbb hatalom- bármi legyen is az-, akkor tudnia kell mit érzek most.
- Sajnálom- olyan halkan hallottam a szavakat, hogy ki kellett nyitnom a szemem meggyőződésül. Carlisle szomorúan nézett, Edward közvetlenül előttem állt, az ő tekintete is megrendültséget mutatott. Nem szólt, csak körém fonta a karját vigasztalásul.
Nem viszonoztam az ölelést, csak bámultam az asztalon fekvő testet. A fejem kiürült, ahogy a szívem is. Nem éreztem a veszteség súlyát, sem dühöt.
Csak csalódott voltam, mert ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Még nem lehet vége, tenni kell valamit. Igen, megígértem és még nem tettem meg mindent.
Gondolkodás nélkül kisiklottam Edward kezei közül és nekiláttam az élesztésnek. Hallottam sajnálkozó, tiltakozó hangokat, de nem foglalkoztam vele, csak az ütemes nyomásokra figyeltem, magamban számolva.
- Gyerünk, Emily, nem adhatjuk fel! Segíts nekem!- folytattam a számolást és tovább rimánkodtam neki.
És akkor meghallottam. Gyengén, de vert a szíve.
Carlisle azonnal odaugrott és ellenőrizte az egyre erősödő pulzust.
Odahajoltam Emily füléhez és suttogni kezdtem.
- Ez az hugi, küzdj! Sikerülni fog!- simogattam a homlokát és boldogságtól reszketve hallgattam a ritmusossá váló szívverést.