Csak figyeltem az ágyon vergődő lányt, ahogy próbál szabadulni a fájdalomtól. Teste görcsbe rándulva vonaglott és én nem tudtam segíteni rajta.
Nagyon tisztán emlékeztem az átváltozás kínjára, ahogy a testem lángolva átalakult. Szegény Emilyvel sem volt ez másként és még a felén sincs túl.
Már órák teltek el a szüléstől, de a csecsemő még mindig megállás nélkül sírt. A húgomat közben áthoztuk a szobába, mert az ágy kényelmesebbnek bizonyult. A kíntól fetrengve így is alig tudtam a széles fekvőhelyen tartani. Edward, aki egy pillanatra sem hagyott minket egyedül, igyekezett segíteni és tartotta bennem a lelket.
A ház másik végéből hallatszó sírás egyre elviselhetetlen volt és mivel Emily is hallotta, csak még nyugtalanabb lett, félig öntudatlan állapotban is a gyermekét kereste.
- Hallgattassátok már el végre- szűrtem mérgesen a fogaim között halkan, mégis tudtam, hogy a többiek halják odakint.
- Megnézem- indult el Edward.
Csak szorítottam Emily kezét és motyogva biztattam, hogy tartson ki, enyhülni fog a fájdalom. Persze azt eltitkoltam, hogy az még jócskán odébb lesz. Sajnos hallottam már olyanról is, aki nem élte túl az átváltozást, de erre gondolni sem akartam.
Hűvös légáramlat jelezte szerelmem visszatértét, akit Alice követett.
- Nem akar enni és senki sem tudja megnyugtatni, még Jasper sem.
- Esme és Rose is tanácstalan, Carlisle meg amiatt aggódik, hogy nagyon kimerül az erőlködéstől- folytatta Alice szomorú hangon.
- Remek- nem tudtam ingerültségemet leplezni.
Intettem, hogy cseréljen helyet velem és kiindultam a szobából. Rögtön megfogta a vergődő Emily kezét.
Útközben Edward mellett elhaladva végigsimítottam az arcán és röpke csókot nyomtam a szájára, jelezve, hogy minden oké. Arcán rögtön megkönnyebbültség látszott, aminek nagyon örültem. Aggódott miattam és mivel minden figyelmemet Emily kötötte le, elhanyagoltam őt. Éreztem, hogy követ a nappaliig, ahol Esme kezében egy apró csomaggal sétálgatott, amit rázogatva próbált csitítani. Rose és a többiek aggódva figyelték.
- Mi baja lehet?- kérdeztem Carlislehez fordulva.
- Igazából fogalmam sincs. Megvizsgáltam, szervileg rendben van. Talán az édesanyját keresi- válaszolta- Nem akar enni, csak megállás nélkül sír.
- Igen, azt hallom- durva válaszom engem is meglepett. Elindultam Esme felé és kinyújtottam a kezem- Add át kérlek.
Egy pillanatra bizonytalanul rám nézett, majd óvatosan a karomba helyezte az üvöltő batyut.
Lenéztem a vörös arcocskára, amit a textil félig eltakart. Félrehúztam a lepedőt és szemügyre vettem a hang forrását.
Csodaszép kisbaba volt, sötétbarna tincsekkel a feje tetején, ami meredezve állt izadt fejbőrén. Valóban ki volt már fáradva a sok sírástól, levegőért kapkodva ovákolt. Pici testét folytonos remegés rázta meg, szívének verdesése egy kolibri szárnycsapásaival is versenyre kelhettek volna.
- Hé, csöppség, nem hagynád végre abba a műsort- suttogtam neki elérzékenyült hangon, mire mintegy varázsütésre elhallgatott. Kinyitotta hatalmas szemeit és egyenesen rám nézett. Hüppögve meresztgette rám csodálkozó barna szemeit.
Mellkasomat furcsa melegség járta át, ahogy a törékeny kis emberpalántát néztem.
Nem ilyennek képzeltem el. Nem volt benne semmi másság vagy furcsaság. Egy egyszerű kisbaba volt. Nem, ez így nem igaz, mert egy csodaszép kisbaba volt. Egy ideig csak kíváncsian nézegettük egymást, aztán duci kis kezét erőlködve felém nyújtotta. Ösztönösen fogtam meg a vékony ujjacskákat, amik azonnal rázárultak az enyémre.
- Nem is látszol olyan veszélyesnek, mint a hangod alapján gondoltam- beszéltem hozzá, mire hatalmas vigyor terült szét az arcocskáján, mintha értette volna.
- Szóval kinevetsz?- kérdeztem elkerekedett szemmel, mire kacagás volt a válasz- Vigyázz te, mert kiraklak a hóra!- incselkedtem tovább vele, mire hangosabb, gurgulázó nevetést hallatott.
Körbenéztem és a többiek meglepett arcát pillantottam meg.
- Így kell ezt csinálni, határozottan- próbáltam zavartságom palástolni, mire már nem csak a baba nevetett rajtam.
Közelebb jöttek és csodálva nézegetni kezdték a karomban mocorgó-vigyorgó gyereket, aki minden pillantást viszonzott.
- Nézd, kicsi, ők a családunk- intettem fejemmel a körülöttünk állókra.
Esme mosolyogva felé nyújtotta az ujját, mire a pici szabad kezével átfogta, míg a másikkal továbbra is az enyémet szorította. A többiektől kórusban egy elvarázsolt Ohhhh-t lehetett hallani.
Azt hiszem, ott rögtön mindenki beleszeretett. Én is!
Kis idő múlva a picúr az újamat a szájához húzva bekapta és hosszú pillái alól rám emelte a tekintetét, mintha arra lenne kíváncsi, vettem-e a lapot.
- Éhes vagy? Hát persze, hogy éhes vagy!- kapcsoltam, mire Rosalie már hozta is a tápszeres üveget.
Leültem a kanapéra és a szájához emeltem a cumisüveget, amit rögtön szívni kezdett.
- Nézd, milyen finomat csinált neked Rose- mire a barna szempár hálásan a szőke felé fordult, de az ivást nem hagyta abba. Felpillantva olyan szeretetet láttam a cuppogó picit figyelő sógornőm arcán, amit azelőtt soha.
Igen, tudtam mit érez.
Mikor kiürítettük az üveget, elégedett büfi hagyta el a száját, mire felnevettem.
- Egészségedre, kincsem- akkor jutott eszembe, hogy még neve sincs szegénynek. És még valami - Hé, én még azt sem tudom mi van a pelenkában?
- Pedig a szag alapján kitalálhatnád- fintorgott Emmett.
A baba huncut arcát látva megint elnevettem magam.
- Úgy értem, nem tudom, hogy fiú vagy lány?
- Kisfiú- válaszolt Carlisle.
- Oh, hát ennek nagyon örülök- fordítottam szembe magammal a babát, hogy újra szemügyre vehessem.
- Mi is- vigyorgott össze a fivéreivel Jasper – Különben nőuralom lenne.
Ez a kicsinek is tetszett, mert megint gurgulázva nevetett, mindaddig, amíg ki nem szűrődött a szobából Emily fájdalmas kiáltása. A baba abban a pillanatban arra kapta a fejét és komoly arccal figyelni kezdett. Aztán ismét felé fordult, mintha magyarázatot várna.
- Tudod, anyuci most nincs túl jól és még eltart egy ideig, de rendbe fog jönni. Addig sajnos nem találkozhattok, de amint lehet, újra vele leszel- néztem az okos kis szemeket, és úgy tűnt, most is érti, amit mondok. Fura volt egy újszülöttel úgy beszélgetni, mintha legalább egy óvodás lenne - Most én visszamegyek hozzá és szeretném, ha pihennél egy kicsit- és már nyújtottam is a kis csomagot, hogy Rosalie átvehesse tőlem. Nem sírt, csak nézett rám egy pillanatig, aztán Rosenak szentelte a figyelmét.
Visszamentem a szobába, természetesen Edwarddal a nyomomban. Semmi sem változott, Emily nyugtalanul nyöszörgött az ágyon.
- Hallottam, hogy megnyugtattad- somolygott Alice.
- Igen, mentálisan sokkal fejlettebb a koránál.
- Az nem kifejezés- jegyezte meg szerelmem motyogva. Kérdő tekintetem látva hozzátette- Látszik, hogy a rokonod, mert fejben ő is kicsit… más- ölelt magához szeretettel.
- Ezt hogy érted?- ráncoltam a homlokom.
- Nem látom a gondolatait és Jasper sem boldogult vele. Először azt hittük te csinálod, de nagyon úgy néz ki, hogy a kisöreg is rendelkezik a pajzsoddal.
Elgondolkodtam a szavain.
- De a szüléskor hallottad őt- értetlenkedtem.
- Mert valószínűleg így akarta- jött a kézenfekvő válasz.
Hát ez tök jó, az unokaöcsém rám hasonlít! Elégedett mosollyal bújtam Edwardhoz és csókot leheltem a nyakára.
- Ezek szerint már ketten fogunk fejtörést okozni a számodra- kacsintottam fel rá, majd visszaültem Emily mellé és nyugtatóan halkan mesélni kezdtem neki a fiáról.
 
Az idő lassan telt, Emily szervezete már feladni készült a harcot. Egyre izgatottabb lettem, szerettem volna, ha már túl van rajta. Úgy éreztem, most már nem lehet baj, persze nem látok a jövőbe.
Nem úgy, mint Alice, aki szerint már egy óra sincs hátra. Megnyugtatott, hogy a húgunk első vadászata nagyszerűen fog sikerülni. Alig vártam, hogy újra magamhoz ölelhessem.
- Nem lesz baj, hidd el- suttogta sokadjára Alice idegesen doboló lábamra téve a kezét. Hálásan dőltem a vállára, közben Emily arcát figyeltem.
- Nagyon szép lesz, ugye?
- Igen és erős is- kacsintott rám- de Emmettnek ne szólj róla, éri majd egy kis meglepetés.
Cinkosan kuncogtunk, majd visszadőltem a vállára. Éreztem a lágy simítást a hátamon.
- Nagyon hiányoztál ám- hallottam meg fojtott hangját.
Lassan felé fordultam.
- Te is nagyon hiányoztál nekem- suttogtam vissza- Nézd, Alice, tudom, hogy nem igazán foglalkoztam veled mióta találkoztunk, de ha túl leszünk ezen az egészen, ígérem, hogy kárpótolni foglak. Jól kibeszélgetjük magunkat, mondjuk egy vásárlás is szóba jöhet, elvégre van egy babánk, akit öltöztetni kell.
- Megértem, hidd el és kivárom a sorom- mosolygott megértően, majd egy puszit nyomva a homlokomra kitáncolt a szobából.
- Nagyon boldoggá tetted- sétált hozzám Edward és leült a húga helyére. Most az ő vállára hajtottam a fejem – Nehéz volt neki és szerintem kicsit Emilyre is féltékeny volt- suttogta a fülembe, hogy csak én hallhassam.
- Oh, ezt nem tudtam- nyögtem bűnbánóan, majd belenéztem a gyönyörű szemeibe- Téged is elhanyagoltalak, sajnálom.
- Buta vagy drágám. Én már azzal is megelégszem, ha örökké csak nézhetlek és a tudat, hogy a közelemben vagy, mérhetetlenül boldoggá tesz. Csak mindig maradj velem!
- Ezt megígérhetem- mosolyogtam rá és szorosan hozzábújtam.- Szeretlek!
- Én is szeretlek!
Aztán csendben figyeltük Emily gyengülő pulzusát, ami már rég elvesztette a csatát.
Hamarosan megjelent Jasper, Carlisle és Alice a szobában. Az újszülöttek gyakran veszélyesek lehetnek, ezért nem árt az óvatosság.
Tudtam, hogy mindjárt vége van. Izgatottan kapaszkodtam Edward kezébe.
Egy utolsó dobbanás és csend.
Mivel nem mozdult, úgy gondoltam, közelebb hajolok hozzá, de Edward féltőn visszahúzott. Épp vitába készültem szállni, mikor megrebbent Emily szempillája és lassan kinyílt a szeme. Vörös írisze végigpásztázta a szobát, majd megállapodott rajtam.
- Szia - intettem mosolyogva, de odalépni nem tudtam, mert erős karok féken tartottak. Láttam, hogy Jasper is védelmezőn Alice elé helyezkedik.
- Emily, örülünk, hogy felébredtél- szólt bársonyosan nyugtató hangján Carlisle – Nem vagy szomjas?
Emily felpattant az ágyról, majd saját magán meglepődve szólalt meg.
- Azta, de gyors vagyok- képedt el, majd tett még néhány hirtelen mozdulatot és nevetni kezdett saját magán. Csilingelő kacagása betöltötte a szobát.
Tudtam, mit érez. Felébredve nekem is minden más volt, mint előtte. Izgalmas volt felfedezni az új világot.
- A szuper cuccok a csomag részei – mosolyogtam rá.
Ismét egy nevetés volt a válasz, majd hirtelen elkomolyodott.
Tekintetét újra az enyémbe fúrta, de nem jött közelebb.
- Itt vagyok- suttogta – Nem adtuk fel!
Nem voltam benne biztos, hogy az élesztése közben mondott szavaimra célzott-e. Lassan lefejtettem magamról Edward karjait, amik igyekeztek visszahúzni és egy „semmi baj” pillantással próbáltam nyugtatni.
Aztán megfontoltan, de magabiztosan kitártam a karom és már benne is volt az én újdonsült vámpír húgocskám.
Boldogan öleltük egymást.
- Köszönöm- hangja kissé rekedt volt, majd éreztem, hogy mélyen beleszagol a hajamba- Végig éreztem az illatod – jegyezte meg – Tudtam, hogy velem vagy!
Egy perc csönd után felkapta a fejét.
-  Hol van a fiam?