(1911)

Az erdő hívogató  zöldje felé botladozva nem tudtam szabadulni baljós gondolataimtól. Még hogy egy lány fára másszon! Ha ezt megtudják a szüleim, egy hétig garantáltan büntetésben leszek.

Mindennek az öcsém az oka! Tegnap azzal hencegett, hogy ő bezzeg megteheti ezt. 

Én is ki akartam próbálni, és bár biztos voltam benne, hogy ez egyáltalán nem helyes, most mégis a magasra nőtt fák felé tartottam.

Sohasem éreztem még  így. Most szánt szándékkal akarok ellenszegülni, pedig eddig mindig azt tettem, amit mondtak.

Nevetségesnek találtam még a gondolatot is, hogy egy tizenhat éves lány előre eltervezetten szeg szabályt. 

De egyszerűen a haragom átvette felettem az uralmat. Nem szoktam megsértődni, de apám ötletére nem tudtam másképp reagálni. Még hogy férjhez menjek! Inkább büntetésben leszek még egy ideig, mintsem ilyen fiatalon elhagyjam a farmunkat! 

Amikor elértem a legalkalmasabbnak tűnő fáig már tudtam, hogy nem fogok megfutamodni, még akkor sem, ha már előre tudom, hogy mi vár rám ezután.  

Óvatosan fogtam meg a legalsó  ágat, majd nagy erőfeszítések árán felküzdöttem magam arra. Megfontolt mozdulatokkal kapaszkodtam felfelé, mindig egy kicsivel nagyobbat nyújtózkodva a következő ágért.

Éppen egy vastagabbnak tűnő után nyúltam, amikor éreztem, hogy valami reccsen a lábam alatt. Ijedten, kapkodva igyekeztem elkapni a fejem fölötti faágat, de az túlságosan messze volt.

Egy újabb reccsenés után már a fatörzsbe próbáltam kapaszkodni, de az izzadó tenyerem meg-megcsúszott rajta, ezzel felhasítva a bőrt a kezemen.

A harmadik volt a leghangosabb roppanás, de már nem maradt időm kétségbe esni, mert egy pillanat alatt az ág velem együtt leszakadt. 

Egy másodpercre sikerült belekapaszkodnom egy másik ágba, de egy pillanat alatt az is elvált a fatörzstől, így majdnem két méter magasról zuhantam a földre. 

A bőröm azonnal égni kezdett, láttam rajta a sok karcolást, hasítást. Éreztem, hogy valamire rá estem, de nem tudtam megállapítani, hogy mi az. 

A fába kapaszkodva próbáltam felkászálódni az avarból. Hiába volt minden erőfeszítésem. Éreztem, hogy az egyik lábam nem úgy mozdul, ahogy én szeretném. 

Közelebb hajoltam a lábszáramhoz, hogy megnézzem a sérülést. 

• A fenébe! –  kiáltottam fel, de rögtön meg is bántam, hogy kicsúszott a számon. Ez nem egy jól nevelt lányhoz illő beszéd.

A lábam tartását veszte, félig kifordulva feküdt a földön. Eltört. Valószínűleg erre estem rá.

Nem tudtam, hogy mihez kezdjek. Nem bírtam felkelni a földről.  

Talán célszerű  lenne segítségért kiáltani, különben beletelik néhány órába, amíg elkezdenek keresni – gondoltam. 

• Segítség! Itt vagyok az erdőben! – kiabáltam, de a hangom erőtlenül csengett.

Az előbbi kiáltásomat megismételtem még néhányszor, mire lépteket hallottam az erdő széle felől.  

• Esme! Mit csinálsz te ott, a levelek közt? És miért kiáltozol? – kérdezte apám meglepetten.

• Azt hiszem, eltört a lábam – motyogtam lehajtott fejjel.

• Hogyan?

• Leestem a fáról…  - ismertem be halkan, lesütött szemekkel.

• És mit kerestél te a fán? – kiáltott rám. A dühtől egy pillanat alatt vörössé változott az arca. – Egyáltalán nem egy ifjú hölgyhöz méltó viselkedés! Hogy lesz így belőled kötelességtudó feleség, ha már most sem tartod be a szabályokat?

Nem válaszoltam, némán  ültem a fa tövén, és továbbra is a talajra szegeztem a tekintetem. Nem mondhattam neki azt, hogy éppen az előző napi kijelentése miatt szegültem ellen szándékosan.

Eltelt egy perc, úgy, hogy egyikünk sem szólalt meg. Úgy tűnt, apa megnyugodott valamelyest.

Közelebb lépet, óvatosan megfogta a vádlim. Néhány másodpercig figyelmesen méregette, majd óvatosan elengedte. 

• Ez bizony tényleg eltört – állapította meg. – Be kell mennünk a városba, hogy kerítsünk egy orvost, aki megvizsgálja és begipszeli – tette hozzá jóval nyugodtabb, szelídebb hangon.

Lassan alám nyúlt, majd óvatosan felemelt a földről. Igyekezett, hogy a lábam ne nagyon mozduljon meg.

Ahogy a házhoz értünk, anyám látta, hogy valami nincs rendben. 

• Istenem! Mi történt veled, Esme? – kérdezte aggódó arccal.

• Eltörte a lábát  – válaszolt helyettem apám.

A szomszéd farmon élőknek volt automobilja, így a kedvesnek tűnő szomszéd fiú vitt be minket a városba. 

Szerencsére nem tartott sokáig orvost találni, és apám meg a szomszéd fiatalember sokat beszélt róla.

Azt mondják, különös alak. Nem nagyon jár emberek közé, csak akkor, amikor dolgozik, legalábbis eddig még senki sem látta munkaidőn kívül. 

Állítólag az öccsével él, aki a helyi egyetem diákja. Azt suttogják, mindketten gyönyörűek, de furcsák.

Nagyon kíváncsi voltam erre a titokzatos doktorra, aki még a többi orvos szerint is tökéletesen ért az orvostudományhoz. 

Apám óvatosan emelt ki az autóból, és a karjában tartva vitt be az aprócska rendelőbe. Lerakott a bent lévő kórházi ágyra, majd egy pillanat erejéig végigmért, ezután szó nélkül kisétált a szűk folyosóra. 

• Ha jól értesültem, a kisasszonyt Esme-nek hívják – lépett be a helyiségbe mosolyogva egy szőke férfi.

Teljesen elámultam, mert még annál is szebb volt, ahogy a városiak leírták. A szőke haja mesterien simult hátra, a bőre hófehérségéhez kifejezetten illet ez a hajszín.

Egyedül a szeme tűnt ki a gyönyörű arcából, ami mélyfeketén ragyogott.

Könnyed, ruganyos léptekkel közelített felém, majd alig egy méterrel előttem állt meg. 

Még a lélegzetem is elakadt a közelségétől, és szívem egyre gyorsabb tempóval kezdett verni, és néhány másodpercig úgy éreztem, hogy menten átszakítja a mellkasomat. 

• I… igen –  dadogtam.

A doktor vetett rám egy széles, szikrázó mosolyt, amitől a szívem még ennél is hangosabban dübörgött, pedig azt hittem, hogy ez már nem lehetséges. 

• Hadd nézzem a lábát, Esme!  – még közelebb lépett az ágyhoz, melyen feküdtem, majd kezeivel óvatosan megérintette a lábam. Elég volt néhány futó pillantás, és kézmozdulat, s máris megállapította a törés pontos helyét.

Ahogy már-már vészesen közel került hozzám, vagyis inkább a lábszáramhoz, belélegeztem az illatát. 

Ennél finomabbat, édesebbet még soha sem éreztem. Teljesen elkábított, az agyamra köd ereszkedett, és egyre többet szerettem volna az édes illatból. 

Végig elbűvölten figyeltem minden mozdulatát, miközben helyre tette a lábam, majd bekötözte, ezek után begipszelte. 

Valami különleges volt a mozdulatai könnyedségében, szikrázó mosolyában, mélyfekete tekintetében. Nem tudtam kitalálni, hogy mi lehetett az.

Csak annyit tudtam, hogy nem voltam képes levenni róla a tekintetem, miközben az illata teljesen magával ragadott. 

Legnagyobb örömömre váltott velem néhány szót, a hogylétem felől érdeklődve. Azért örültem ennek, mert így hallhattam csodálatosan csengő, bársonyos hangját is. 

Csalódottan sóhajtottam fel, amikor mosolyogva közölte, hogy készen van. Én még szívesen elüldögéltem volna ott pár órát, bámulva a doktor gyönyörű vonásait. 

• Valami baj van? Nagyon fáj? – Kérdezte aggodalmas arccal, mivel félreértelmezte előbbi sóhajom.

• Nem, nincs semmi. Csak fáj. – Motyogtam magam elé.

• Adok fájdalomcsillapítót, kisasszony, meglátja, attól jobb lesz – mondta kedves mosollyal az arcán, majd egy faliszekrényhez lépett.

Nem tudtam, nem a csodálatosságában gyönyörködni. Legszívesebben az egész napot ott töltöttem volna.

Szinte nem is éreztem a fájdalmat a lábamban, annyira lekötötte a figyelmemet a doktor. 

• Két hét múlva jöjjön vissza, kérem! Lehet, hogy én akkor nem leszek itt, ez esetben az egyik kollégám fogja levenni a gipszet – közölte továbbra is udvarias, kedves hanggal, mosolyogva.

Bólintottam, de nem szólaltam meg. Valószínűleg nem tudtam volna egy normális mondatot alkotni. 

A következő percben apám lépett be a helyiségbe. Feltett néhány kérdést Dr. Cullennek (időközben sikerült megtudnom a nevét is), főleg a lábamról.

Apám már indult, hogy felvegyen az ágyról, de a doktor megelőzte. Könnyedén emelet fel, majd gyors léptekkel indult el velem az autó felé. 

• Jó erőben van… - motyogta apám a bajsza alatt.

Dr. Cullen ezen újból csak somolygott, majd óvatosan beültetett az automobil hátsó ülésére. 

• Köszönöm  – suttogtam egyre jobban piruló arccal.

• Igazán nincs mit – válaszolta, azután vetett rám még egy elbűvölő  mosolyt, majd hátat fordított és távozott.

Hamar eltűnt az épületben, de én még sokáig bámultam utána. A gondolataim össze-vissza kavarogtak, magam sem tudtam, hogy mi változott bennem ilyen hirtelen. 

Úgy éreztem, sohasem fogok rájönni gyönyörűségének titkára. Magamban azért fohászkodtam, hogy máskor is láthassam.

Reméltem, hogy a kívánságom egy napon majd teljesülni fog. Egy alkalom nem volt elég ezt a csodát szemlélni. Ha kell, még egyszer leesek a fáról, és eltöröm a másik lábamat is.

Bármit, csak láthassam még.